Napóleon és a Bourbon-restauráció

Napóleon a trónon, Ingres festményén

A franciák császára

Párizs 1804. december 2.-n addig soha nem látott látványosságra ébredt. Alig tíz év telt el azóta, hogy fejét vették XVI. Lajosnak Nagy Károly és Szent Lajos örökösének, Franciaország és Navarra legkeresztényibb királyának, az Egyház elsőszülött fiának, akit a forradalmi törvényszék – amúgy egy koncepciós perben elkövetett gyilkosság társ-tettesei – csak Capet Lajosnak neveztek, s császárrá, a franciák császárjává (l'empereur des Francaises) koronázzák Napoléon Bonaparte tábornokot, a Francia Köztársaság első konzulját.

Napóleon és Josephine koronázása (részlet David képéről)

A koronázás a Notre Dame-ban párizsi érseki katedrálisban történik, amit alig pár éve adtak vissza a katolikus egyháznak. Ahogy 1004 évvel korábban, Rómában, a pápa keni fel a Nyugat császárát. Napóleon azonban még Nagy Károlynál is hatalmasabb, így nem ő utazik Rómába, hanem VII. Pius pápa érkezik Párizsba.

Napóleon koronája, a császári országalma és a jogarok

A koronázásra új uralkodói jelvények készülnek. Arany babérkoszorú, ahogy a római imperátoroknak is babérkoszorú volt a jelképe, amelyet majd később egy igazi – korona formájú – koronára cserélnek fel. Előveszik a Louvre múzeumából a francia királyok megmaradt koronázási jelvényeit, V. Károly jogarát, Nagy Károly kardját és a koronázási sarkantyúkat, s pár megmaradt darabból – pl. egy narvál-agyarból készült jobb-kézből – a francia uralkodókra jellemző bírói pálcát, az Igazság kezét (’le main de justice’). A forradalmi pusztítást túlélte a koronázási trónszék is, Dagobert meroving király trónja. A francia hagyományoktól eltérően, de megfelelően a német-római császárság jelvényeinek, császári országalma is készül. A kor empire divatjának megfelelően újra elkészül a koronázási öltözék, az alba, a stóla, valamint a koronázási palást, amelyet nem liliomok, hanem arany méhek diszítettek, Childeric meroving király Tournai-ban talált és azóta ellopott temetési kincseinek egy apró aranyékszere nyomán.

Az 1804-es koronázás legtöbb jelvénye fennmaradt, csak az országalmát olvasztották be a Bourbon restauráció idején, 1818-ban.

A francia király

A Bourbon-restaurációnak 1814-ben komoly népi támogatottsága volt. A megbuktatott régi monarchia emléke elhalványult 25 év alatt, a jelen, a folyamatos háborúskodás, a rengeteg halott viszont nagyon is valóságos, s nagyon is elviselhetetlen volt. Az emigrációból hazatért új király, XVIII. Lajos bölcs ember volt, s jól érzékelte a franciák hangulatát. Nem volt komoly megtorlás a forradalomban elkövetett bűnökért, csak egy-két marsallt végeztek ki, de egy olyan hétpróbás királygyilkos, mint Fouché egy darabig a helyén maradhatott. Így koronázás sem volt.

X. Károly koronázása 1825-ben

Az utolsó koronázás francia földön XVIII. Lajos öccsének, az egykori Artois grófnak, az új X. Károly királynak az 1825. május 28-n, a reims-i katedrálisban megtartott koronázása volt. A koronázás mindenben a francia királyok felkenésének, a sacré du roi (a.m. a király felszentelése) ősi szertartását követte úgy, ahogy ötven évvel azelőtt a király legidősebb bátyját XVI. Lajost megkoronázták. XVI. Lajos akkor 21 éves volt, az új király 67 évesen lépett ősei trónjára.

X. Károly

A koronázásra új korona is készült, s a legaprólékosabban elkészítették a koronázás többi kellékét is, jogart, az Igazság kezét, a koronázási díszkardot, s az arany liliomokkal díszített királyi palástot. A francia királyok felkenésének legszentebb kelléke nem a korona volt, hanem a Szent Ampulla (’le Sainte Ampoule’) egy aprócska fiola, amelyben a kegyes hagyomány szerint a Szentlélek hozott szentelt olajat I. Klodvig (Chlodvig, Chlodovech, a mai francia nyelvben: Clovis) frank király felkenésre. Az aranyba foglalt fiolát Szent Remigius, egykori reims-i püspök sírján őrízték a reims-i Saint Remy apátságban, s 1793-ban összetörték. Állítólag egy kis szentelt olaj megmaradt, s annak új Szent Ampulla készült.

X. Károly koronája (fent), koronázási kardja, melyet elloptak a Louvre-ból (lent) és a Szent Ampulla (alul)

A koronát és a többi koronázási jelvényt a III. Köztársaság kormányának döntésére, 1875 után összetörték, s az aranyat és az ékköveket áruba bocsátották. Az ékkövekkel kirakott díszkard még sokáig megvolt a Louvre-ben, de 1976-ban egy látogató kivetett a vitrinből és kisétált vele. A kard azóta sem került elő. Az új Szent Ampullát és a koronázás megmaradt kellékeit a reims-i érseki palotában, a görög „T”-re emlékeztető alakja miatt Palais du Tau-ban őrzik.

A Palais du Tau - a díszudvar, balra a kétszintes nagyterem, a koronázási bankettek egykori helyszíne (fent)

X. Károly koronázási palástja (fent) és a Szent Ampulla ereklyetartója és más kegytárgyak (lent)

Les "Honneuse de Charlemagne" – a francia királyok uralkodói jelvényei. 2. rész.

Hyacinthe Rigaud: XIV. Lajos, Franciaország és Navarra királya (1701)

A forradalom előtti francia regáliáról nagyon kevés hiteles ábrázolás van, s azok sem a „hivatalos”, királyavató koronát, hanem inkább a koronázási (ünnepi) vagy magánkoronákat ábrázolják.

A „hivatalos koronák”

A francia királyok „királyavató” koronájának eredete – akárcsak a magyar Szent Koronáé – a történelmi idők homályába vész. Egyesek szerint a korona eredetileg valóban a frank királyoké lehetett, amelyet a 12. században egészítettek ki az olyan jellegzetes, nagyméretű liliomokkal, mások pedig az egész koronát 12. századi eredetűnek vélték. Az ábrázolások alapján az sem világos, hogy nyitott (corona operta) vagy keresztpántokkal fedett, zárt korona (corona clausa) volt-e. A problémát tovább bonyolítja, hogy a kincstár 1634-ben készült leltára három igazán fontos koronát nevez meg: (1) Nagy Károly koronáját, (2) Szent Lajos koronáját, s (3) „La Sainte Couronne” (a.m. Szent Korona!) néven Kopasz Károly koronáját, míg az 1739-ben készült leltár már csak két koronát említ, s nem ejt szót a Szent Koronáról, s arról sem, hogy azzal mi történt, s hová lett. Dom Michel Félibien „Histoire de L’Abbaye Royale de Saint-Denys en France” című műve is csak Nagy Károly és Szent Lajos koronáiról, illetve a királyné hivatalos koronájáról beszél, s nem tesz említést a Szent Koronáról. Olyan értelmezés is felmerült, hogy a három elnevezésből kettő ugyanazt a tárgyat takarja, de ahhoz a különbségtétel túl világos és egyértelmű.

Nagy Károly koronájának (balra) és a királyné (Jeanne d'Evreux) koronája (jobbra). Rekonstrukció

Szent Lajos koronája (18. századi rajz)

A francia királynék koronája Jeanne d’Evreux királyné, IV. Károly király felesége számára készült, aranyból, rubinnal, zafirral és gyöngyökkel kirakva. A korona forradalom utáni sorsa ismeretlen.

A koronázási vagy magán koronák

Az apátsági kincstár őrizte a Bourbon királyok koronázási vagy magánkoronáit is. Félibien műve IV. Henrik, valamint XIII. és XIV. Lajos koronáit említi. XV. Lajos koronájáról pedig későbbi művekből értesülhetünk, s XV. Lajos aranyozott ezüst magán koronája pedig egyike a kevés regáliának, ami túlélte a forradalmat.

XIV. Lajos koronája, jogara és 'main de justice' pálcája, Rigeaud festményén

XV. Lajos koronája, a Louvre gyűjteményében

A jogarok

Félibien műve összesen hat jogart vagy királyi pálcát sorolt fel: (1) Dagobert jogara, (2) Nagy Károly ’main de justice’ (az igazság keze) pálcája (nem feltétlenül karoling eredetű, talán csak Nagy Károlynak tulajdonítva), (3) Szent Lajos ’main de justice’ pálcája, (4) „Nagy Károly jogara”, és (5-(6) IV. Henrik jogara és ’main de justice’ pálcája. A francia királyok 18. századi ábrázolásain, különösen a hatalmas reprezentatív képeken, amelyek az uralkodót teljes királyi díszben ábrázolják, mindig megjelenik egy ’main de justice’ pálca és egy liliomos végű jogar. Sem a Nagy Károly-jogar, a császár koronás szobrával, sem pedig Dagobert jogara nem tűnik fel az ábrázolásokon.

A 7. századi meroving királynak, Dagobertnek tulajdonított jogar egy arany pálca volt, az arany pálcán egy kéz tartott egy arany glóbuszt, melyen egy drágakövekkel kirakott sas hordozta a mitológiai Ganimedeszt. Félibien műve közöl róla egy vázlatos képet, de ennél többet nem lehet tudni róla. Egyesek szerint római kori konzuli hatalmi jelvény volt, de erre kevés bizonyíték van.

A jogarok és királyi pálcák közül csak Nagy Károly jogara és egy ’main de justice’ pálca elefántcsont keze maradt fent. Mindkettőt használták Napóleon koronázásán, s megjelentek a császári címeren is.

A koronázási kard és a sarkanytúk

A francia királyok koronázási kardja – a Nagy Károlynak tulajdonított – és a koronázási sarkantyúk túlélték a forradalmat, mert azokat 1793-ban, a kincstár felszámolásakor a Louvre-ba vitték. Mindkettőt használták Napóleon, majd X. Károly koronázásán, s ma is a múzeum gyűjteményében vannak.

Dagobert trónja

A francia királyok koronázási trónszéke a legérdekesebb királyi trón. A legenda szerint Szent Eligiusz (Eloy), az aranyműves püspök készítette a királynak bronzból, aki az apátságnak adományozta. Egyes kutatók azt feltételezik, hogy a trón eredetileg egy római curilis szék, amelynek összecsukható formája az egyiptomiak korától egészen a 16. századik a leggyakoribb szék-forma volt. A szék karfája és alacsony támlája későbbi, akár meroving kiegészítés is lehet. A trónt Napóleon koronázásán is használták, s St. Denis apátjai is ezen ültek az ünnepi miséken.

(A legfontosabb összefoglaló irodalom: Gaborit-Chopin, Regalia: Les Instruments du Sacre des Rois de France: Les "Honneuse de Charlemagne", Paris, 1987 ISBN 2-7118-2.105-4. )

A királyi koronák és jelvények ábrázolásai

Jusztiniánusz bizánci császár (a ravennai San Vitale templomban)

A koronás uralkodó, a legtöbbször a trónon, kezében a hatalmi jelvényekkel – karddal, királyi pálcával vagy országalmával – a középkori és újkori művészeti ábrázolások nagyon gyakori témája. Ezek a festmények, szobrok, miniatúrák és könyvillusztrációk a viselet és persze a királyi jelvények történetének fontos dokumentumai. Az ábrázolások sokszor félrevezetők is lehetnek, hiszen az arcvonások, a viselet és akár még az ábrázolt királyi jelvények ábrázolásai is sokszor inkább az adott kor művészeti konvencióit, mintsem a valóságot tükrözték. Fokozottan igaz ez a királyi jelvények ábrázolásaira, különösen a királyavató koronákra és az ahhoz kapcsolódó hatalmi jelvényekre, amelyeket a középkorban és az újkor nagyobbik részében a közönségtől elzártan, szigorú védelem alatt őriztek. A legtöbb középkori és újkori államban világosan elkülönült egymástól a koronázási (királyavató) korona az ünnepi alkalmakkor az uralkodó által viselt „ünnepi korona” (angol: state crown) vagy magán (házi) korona (Privatkrone), s a hivatalos portrékon sem a királyavató, hanem az ünnepi korona jelent meg, s a legszentebb királyi jelványeket sokszor évtizedekig elő sem vették a kincstárból, ha a trónt az uralkodó fiatalon foglalta el, s késő öregkoráig a trónon maradt.

III. Ottó császár a trónon
(A reichenau-i iskola mestere, III. Ottó császár evangéliáriumából, Bajor Állami Könyvtár)

A korona ábrázolásokkal kapcsolatos művészeti konvenciók jól tanulmányozhatók akár a magyar királyi korona (a Szent Korona), akár pedig a német-római birodalom koronája tekintetében. A korai középkori ábrázolások a császárt mindig egy egyszerű négy-liliomos abroncskoronával ábrázolták, s a gótika korában jelentek meg a bonyolult rajzú, belülről egy oldalt fordított püspöksüveggel bélelt magán vagy házi koronák. Az igazi birodalmi korona – a Reichskrone –, mely I. Ottó császár 962-es koronázására készült, s amely a mai formáját már az 1040-es években, a száli frank császárok (a Konrádok és Henrikek) idején elnyerte, sohasem jelent meg az ábrázolásokon. A tudomásom szerinti legkorábbi ábrázolása épp Dürer Nagy Károly portréja, amelyet a nürnbergi városháza díszterme számára festett. Sajátos módon, a császári pecséteken is mindig a magán vagy házi korona jelent meg, s sohasem az Ottó-féle birodalmi korona.

IV. (Bajor) Lajos német király, gótikus házi koronában
(sírszobor a müncheni Frauenkirchében)

A magyar királyok magán vagy házi koronájáról nem maradt fenn megbízható adat. A Szent Korona első hiteles, a valóságosra valamelyest hasonlító ábrázolása a 15. századi Fugger krónikában található, amely abban a mintegy 20-25 évben készült, amikor a korona III. Frigyes császárnál volt elzálogosítva. A magyar királyok ábrázolásai többnyire az akkori művészeti konvencióknak megfelelően, késő román vagy gótikus stílusú nyílt koronákat mutatnak. A zárt korona először talán a Thuróczy krónikában jelenik meg, de akkor sem a Szent Korona jellegzetes alakjával, hanem a kornak megfelelő késő gótikus zárt koronaként, vagyis a korabeli művészeti konvencióknak megfelelően.

A Szent Korona a Fugger-krónikában

III. András a Thuróczy-krónikában

Az újkorban a korona-ábrázolások már egyre inkább közelítenek a valóságos műtárgyak élethű bemutatásához. A német-római császárok, az angol, francia, svéd, dán és lengyel királyok portréin jól lehet tanulmányozni a királyi jelvényeket, a koronázási vagy a koronázás utáni díszruhát. A régi monarchiákban kialakult korona-használati szokások miatt, az igazi, a legszentebb koronáknak azonban alig vagy egyáltalán nem maradt fenn ábrázolása, s ha egy belső zűrzavar – az angol Commonwealth vagy a francia forradalom – a királyi jelvények elpusztításában csúcsosodik ki, akkor az elpusztított koronázási jelvények rekonstrukciójakor csak többé-kevésbé pontos leírásokra, rajzokra és analógiákra lehet támaszkodni.

I. Károly angol és skót király
mellett a Tudor VII. Henrik ünnepi koronája, jogara és országalmája - sem a király, sem a királyi jelvények nem élték túl a Commonwealth-t

"Les honneuse de Charlemagne" – a francia királyok uralkodói jelvényei. 1. rész

„Par la grâce de Dieu, Roi de France et de Navarre, Roi Très-chrétien” (Isten kegyelméből Franciaország és Navarra legkeresztényibb királya)

Louis-Michel van Loo: XV. Lajos királyi díszben

A francia monarchia Európa legrégebbi, s mindenképpen „legelegánsabb” királysága volt, presztízse csak a császári címhez volt hasonlítható, a tényleges hatalma és Európa sorsára gyakorolt befolyása – a XVI. század után mindenképpen – messze meghaladta a Bécsben székelő, s a török háborúkkal elfoglalt Habsburg császárok lehetőségeit. A francia monarchia III. Napóleon lemondásával 1870-ben végleg (vagy legalábbis nagy valószínüséggel) a történelemé lett, de a „régi” francia monarchia, a merovingok, majd Nagy Károly és a Capet-ház öröksége már jóval korábban megszűnt, akkor, amikor egy 1789. október 12-n kelt rendelet értelmében a király hivatalos címe „Par la grâce de Dieu et par la loi constitutionnelle de l'État, Roi des Français” (a.m. Isten kegyelméből és az állam alkotmánytörvénye értelmében, a franciák királya) lett.

A francia király címe a történelem során sokat változott. A Karolingok trónra lépése után, egészen addig, ameddig a latint fel nem váltotta a francia, mint a hivatalos dokumentumok nyelve, az uralkodó ’a frankok királya’ (Rex Francorum vagy Francorum Rex) címet használta. A 12. században megjelent a latin címben a ’Franciaország királya’ (Rex Franciae) formula, majd annak francia változata, a ’Roi de France’ IX. (Szent) Lajos korában állandósult. A cím időről-időre kiegészült a király franciaországi birtokain kívül címekkel (pl. Milánó hercege), majd a francia-navarrai perszonálunió után, a Navarra királya címmel.

"La couronne de Charlemagne" - Nagy Károly koronája

Ismeretlen flamand vagy észak-francia festő: Szent Egyed miséje
(National Gallery, London)

A térdelő alak II. vagy Kopasz Károly frank király és római császár, fején "Nagy Károly koronája"

Nagy Károly koronája a frank királyok, majd pedig Franciaország királyainak volt az ősi királyavató (koronázási) koronája. Eredeti formájában valószínüleg négy, ékkövekkel díszített, meghajlított négyszögletes lemezből álló egyszerű abroncs volt, melyet II. Károly vagyis Kopasz Károly (Charles le Chauve) (Nagy Károly unokája) számára készült. Később, minden bizonnyal II. Fülöp Ágost idején kiegészült négy nagyméretű, ékkövekkel díszített liliommal. Utoljára 1775-ben használták XVI. Lajos koronázásán, a reims-i katedrálisban. A francia királyoknak voltak saját, ’személyes’ koronái, melyet a koronázás egy későbbi szakaszában, majd pedig a koronázási banketten viseltek, s amelyet általában a Párizs melletti Saint Denis apátság kincstárának adományoztak, ahol Nagy Károly koronáját és a többi koronázási jelvényeket őrizték.

A „Les honneurs de Charlemagne” néven emlegetett francia koronázási jelvények nagy részét a forradalom alatt – 1793-94-ben – összetörték és beolvasztották, a többi az apátsági kincstárral együtt elveszett, elpusztult vagy szimplán ellopták, míg alig pár darab maradt fenn napjainkig. A forradalmi pusztítást csak XV. Lajos aranyozott ezüst személyes koronája (ékkövek helyett színes üvegekkel kirakva), a Joyeuse, a francia királyok középkori koronázási kardja, az „Igazság keze” nevű jogar (pontosabban annak elefántcsont kéz-része), V. Károly 14. századi jogara, valamint a koronázási sarkantyúk maradtak fenn.

Napóleon koronája, készült 1804-ben

Napóleon 1804. december 2-i koronázására új korona készült, amely szintén a Nagy Károly koronája nevet viselte, s felújították a megmaradt jogarokat, kardot és sarkanytúkat. A Bourbon restauráció után a bonapartista jelvények egy részét megsemmisítették, míg a hagyományos királyi jelvényeknek megfelelő darabokat pedig felhasználták az utolsó francia koronázáson, X. Károly 1825. május 28-i reims-i koronázásán. A koronázásra új királyi korona készült, s pótolták a forradalom alatt ugyancsak elpusztított Szent Ampullát, azt az üvegfiolát is, amelyben a hagyomány szerint a Szentlélek szentelt olajt hozott Clovis frank király felkenésére.

A forradalom utáni francia közvéleményben nagyon rossz benyomást keltett a népszerűtlen X. Károly fényes koronázási ünnepsége. A júliusi monarchia királya, Lajos Fülöp a franciák királya címet viselte, s nem koronázták meg, ahogy III. Napóleon is a koronázás mellőzése mellett döntött.

Pierre-Narcisse Guerin: X. Károly koronázási díszben

A francia koronázási jelvények sorsát a III. Köztársaság pecsételte meg véglegesen. Pár, művészettörténetileg értékesnek minősített darab kivételével, a koronázási jelvényeket 1875-ben összetörték, s az aranyat és az ékkövetet áruba bocsátották. A maradékot ma Louvre-ban, illetve – a koronázással összefüggő egyházi tárgyakat – a reimsi érseki palotában (Palais du Tau) őrzik.

A francia koronázási jelvények 1789-ben

Az ’Ancien Régime’ utolsó évében a Saint Denis apátság kincstárában a következő koronázási jelvényeket őrízték:

A „hivatalos koronák”

1. „Nagy Károly koronája (’la couronne de Charlemagne’) (1793-ban a Pénzverdébe szállították és beolvasztották)
2. „Szent Lajos koronája” (’la couronne de St Louis’) (1793-ban a Pénzverdébe szállították és 1794 áprilisában beolvasztották)
3. Jeanne d’Evreux királyné koronája (sorsa ismeretlen)

A 16-17. századi leltárak még említést tesznek egy harmadik koronáról, "la sainte couronne" (a szent korona!) névvel, de az 1700-as évek elején készült leltárban már nem szerepel.

Koronázási és személyes koronák

1. IV. Henrik koronái (egy arany és egy aranyozott ezüst) (1793-ban beolvasztották)
2. XIII. Lajos koronái (egy arany és egy aranyozott ezüst) (sorsuk ismeretlen)
3. XIV. Lajos koronái (egy arany és egy aranyozott ezüst) (sorsuk ismeretlen)
4. XV. Lajos koronái (egy arany és egy aranyozott ezüst) (az arany korona sorsa ismeretlen, az aranyozott ezüst korona, az eredeti drágakövek helyett színes üvegekkel kirakva, a Louvre-ban)

Temetési koronák

1. Ausztriai Anna (XIII. Lajos hitvese) koronája (sorsa ismeretlen)
2. Mária Terézia (XIV. Lajos hitvese) koronája(sorsa ismeretlen)
3. Három korona, közte Fülöp orleans-i herceg, XIV. öccse temetési koronája (sorsuk ismeretlen)

Jogarok

1. Dagobert jogara (1793-ban a Louvre-ba vitték, 1795-ben ellopták)
2. Nagy Károly ’main de justice’ ('az igazság keze') jogara (Nagy Károlynak tulajdonítva) (sorsa ismeretlen, lehetséges azonban, hogy Napóleon hasonló jelvényével azonos, vagy annak készítésekor felhasználták az elefántcsont jobbkezet)
3. Szent Lajos ’main de justice’ (az igazság keze) jogara (sorsa ismeretlen)
4. „Nagy Károly jogara” (VI. Károly megrendelésére készült, 1370-ben) (a Louvre-ban)
5. IV. Henrik jogara és ’main de justice’ (az igazság keze) jogara (a ’main de justice’ (az igazság keze) jogar elveszett a forradalom idején, a másik jogart, IV. Henrik koronáival együtt beolvasztották

Sarkantyúk és kardok

1. Koronázási sarkantyúk és a koronázási kard (Nagy Károly kardja, a „le Joyeuse”) (a Louvre-ban)
2. Szent Lajos kardja (sorsa ismeretlen)

Egyebek

1. Koronázási pontifikálé (A könyvborítót 1794-ben beolvasztották, a kézirat a francai nemzeti könyvtárban (Bibliothèque nationale) van.)
2. Dagobert trónja (A nemzeti könyvtár Cabinet des Medailles részlegében)
3. A Ptolemaioszok kelyhe (a Louvre-ban)
4. XIV. Lajos koronázási öltözéke, illetve a többi koronázási öltözék sorsa ismeretlen

Választott római Császár – örökös ausztriai császár

I. Ferenc ausztriai császár, Amerling festményén

A francia Szenátus 1804. május 18-n Bonaparte első konzult a franciák császára (l'empereur des Francais) címmel ruházta fel. Az örökletes francia monarchia restaurálása akkor már egy ideje benne volt a levegőben, hiszen a francia törvényhozás – népszavazással megerősítve – már 1802-ben élethossziglan első konzullá nyilvánította Bonaparte tábornokot.

A francia akció lépésre kényszerítette II. Ferenc német-római császárt is. Az ezeréves nyugati császárság már csak árnyéka volt önmagának, s félő volt, hogy az örökletes francia császár háttérbe szoríthatja a „csak” választott német-római császárt, még akkor is, ha a választás már évszázadok óta csak formalitás volt. Így II. Ferenc 1804. augusztus 11-n keltezve pátenst adott ki, melyben bejelentette, hogy felveszi az örökletes osztrák császári címet, s hogy mindazok a tartományok, melyeket az Ausztriai ház örökös jogon ural, a jövőben az Ausztriai császárságot (Kaisertum Österreich) alkotják majd.

Az 1804. augusztus 11-i pátens utolsó oldala

II. Ferenc még két évig két császári címet viselt: egyszerre volt „választott római császár” és „örökös osztrák császár” („Erbkaiser”). A „választott római császár” címének letétele az austerlitzi vereség, illetve a megalázó pozsonyi béke következtében, 1806-ban történt. „Wir Franz der Zweite, von Gottes Gnaden erwählter römischer Kaiser, zu allen Zeiten Mehrer des Reichs, Erbkaiser von Oesterreich etc., König in Germanien, zu Hungarn, Böheim, Croatien, Dalmazien, Slavonien, Galizien, Lodomerien und Jerusalem, Erzherzog zu Oesterreich etc.” bevezetéssel kezdődött a császár 1806. augusztus 6-n kelt nyilatkozata, melyben bejelentette, hogy leteszi a német császári koronát és a birodalmi fejedelmeket és rendeket minden hűségeskű és szolgálati kötelezettség alól felmenti.

Ferenc császár – aki a magyar történelemben nem éppen népszerű – kötelességtudó, puritán és kifejezetten „polgári” ízlésű és életviteli uralkodó volt, akit a bécsi nép szeretett. Nem szerette a pompát és a ceremóniákat, így a parvenü Napóleonnal ellentétben ő nem rendezett koronázási szertartást és nem készítetett új koronát sem. Könnyű volt neki. A német-római koronázási jelvényeket és kincseket nem pusztította el a forradalom, így a bécsi kincstárban ott volt a az egyik legszebb késő-reneszánsz ötvösművészeti alkotás, II. Rudolf 1602-ben készült magán (házi) koronája, mely az új császárság szimbóluma lett.

Az Osztrák Császárság címere

Német király és római császár: egy kis terminológiai tisztázás

Madarász Henrik szász herceg megkapja a német koronát madarászás közben
(Hermann Vogel festménye 1900. körül).
Henriket 919. május 12-nválasztották királlyá a fritzlari birodalmi gyűlésen, s a hagyomány szerint madarászás közben értesült a megválasztásáról

A verdun-i béke a frank birodalom keleti részét regnum Francorum Orientalium vagy Francia Orientalis (a Keleti Frankok Királysága vagy Kelet-Frankország) néven említette, amely a régi meroving regnum Austriasiorum keleti fele volt. A keleti frankok (vagy ausztráziaiak) voltak Frankónia lakói. Kelet-Frankország többi népe a szászok, frízek, türingiaiak és hasonlók voltak, akiket összefoglalóan Teutonici (vagyis németek) és néha frank néven említettek, ahogy az etnikai azonosság-tudat változott a 9. század folyamán.

A késői 11. században, az invesztitúra-harc során a pápai kúria IV. Henrik császár birodalmára regnum Teutonicorum (németek királysága) néven hivatkoztak, hogy „lefokozva”, a többi királysággal egy sorban kezeljék, míg ő maga a rex Romanorum – a rómaiak királya – címet használta, ezzel is hangsúlyozva isteni jogát a római birodalomra. Ezt a címet a német királyok maguk is gyakran használták, míg a külföldi királyok és egyháziak a regnum Alemanniae és a règne vagy royaume d'Allemagne kifejezést alkalmazták, ezzel is tagadva a rómaiságot és az egyetemes uralomra formált jogot. A regnum Germaniae (a.m. Németország királysága) kifejezés a német forrásokban a 14. század elején kezdett feltűnni.

Zsigmond császár koronázási díszben

Így az egész középkorban, az volt a konvenció, hogy a (választott) német király volt egyben a római császár (pontosabban a rómaiak császára). A megválasztásától a a pápa általi római megkoronázásig a címe a német király vagy 1237-től római király volt, s a koronázás után volt császár (Imperator Romanorum). II. Frigyes halála (1250) után a pápa általi megkoronázás már egyre ritkább volt. VII. Henrik 1312-ben, IV. Károly 1355-ben, Zsigmond 1433-ban, III. Frigyes 1452-ben, míg V. Károly 1530-ban nyerte el a császári koronát a pápa kezéből. Az utolsó római koronázás III: Frigyesé volt, mivel V. Károly koronázására Bolognában került sor. A római király címe egyre kevésbé volt a megválasztott, de meg nem koronázott császár címe; a megválasztott császár vagy német királynak vagy egyszerűen császárnak nevezte magát. Az uralkodás idejét vagy a megválasztás, vagy a koronázás napjától számították. Zsigmonddal a megválasztás napja állandósult, mint az uralkodás kezdete.

V. Károly megválasztása (1519)

Végül is I. Miksa változtatta meg, pápai hozzájárulással, a császári címet, 1508-ban, a német koronázása után. Az új címe „Dei gratia Romanorum imperator electus semper augustus” (a.m. Isten kegyelméből a rómaiak megválasztott császára, mindenkor fenséges), ami arra utalt, hogy immár nem ’várakozó császár’ vagy ’nem-egész császár’, hanem császár a választás erejénél fogva, s nem a koronázás miatt. (A hagyomány szerint, a ’megválasztott római király’ (rex Romanorum electus) a választás és a német koronázás között használt cím volt.) ezzel egyidőben, újra felvették azt a szokást, hogy a császár életében megválasztott trónörökös a római király címet (rex Romanorum) viselte. Így a római király vagy német király (rex Teutonicorum) címe az uralkodó életében utódnak megválasztott trónörököst jelentette. A cím használat nem volt különösebben konzekvens: III. Ferdinánd császár idősebbik fiát IV. Ferdinánd néven Regensburgban választották meg német királynak (1654), míg Mária Terézia és Lotharingiai I. Ferenc császár örökösét, II. Józsefet 1764-ben, Frankfurtban választották meg római királynak, s egyben meg is koronázták.

Fent: IV. Ferdinánd regensburgi megválasztása, koronázása és a koronázási bankett (1654)
Lent: II. József koronázási bankettje a frankfurti Römer (városháza) Császártermében (1764)

Az 1870-es német birodalmi alkotmány szerint a Német Birodalom uralkodója a ’német császár” (Deutscher Kaiser) címet viseli, meg elválaszthatatlanul hozzá van kötve a porosz király (König von Preußen) címéhez.

A "Reichsklenodien", a német-római birodalom uralkodó jelvényei

Nagy Károly (balra), koronázási díszben és Zsigmond császár (jobbra), házi koronában,
Albrecht Dürer képein, melyeket a nürnbergi Városháza számára készített

A nyugati világ rangban első uralkodója a császár volt, vagyis a német király, akit a pápa római császárrá koronázott. Az utolsó nyugat-római császár, Romulus Augustulus lemondása (456) óta jó 340 év telt el 800. karácsonyáig, amikor III. Leó pápa a római Szent Péter bazilikában Imperator Romanorum címmel császárrá koronázta Károly frank királyt, a történelem Nagy Károlyát (Carolus Magnus – Charlemagne – Karl der Große).

Nagy Károly fiai és unokái után a birodalmat – immár az egykori közép- és keleti frank birodalom, Lothar és Német Lajos örökségére korlátozva – a szász uralkodóházból származó I. Ottó újította meg, akit 962.-ben koronáztak császárrá. A szász dinasztia Szent (II.) Henrik császár halálával kihalt, s helyét a Konrádok és Henrikek dinasztiája, a száli frank dinasztia vette át. A frankok után a sváb Staufok (Hohenstaufen), majd bajorok, a luxemburgiak s végül II. Albert király, Zsigmond császár veje után – egy rövid bajor közjátékkal – a Habsburgok, majd a Habsburgok leányága, a Habsburg-Lotharingiai ház tagjai ültek Nagy Károly trónján. Az utolsó császárt, II. Ferencet 1792-ben koronázták meg Frankfurtban. A birodalom akkor már vagy 150 éve lényegében csak papíron létezett, s a napóleoni háborúk megadták neki a kegyelemdöfést. II. Ferenc 1804-ben felvette az örökletes osztrák császári címet (Kaiser von Österreich), s a birodalom 1806-ban jogilag is megszűnt létezni, amikor a császár lemondott a német-római császári címről.

A középkor elején világosan kettévált a német királyi és római császári cím, így a koronázási jelvények és maga a koronázás is. A német királyi koronázás Aachenban, Nagy Károly egykori palotakápolnájában történt, azzal a koronával, amely a szentként tisztelt, de a pápa által soha el nem fogadott birodalomalapító fej-ereklyetartóját díszítette. A császári koronázás Rómában volt, az Ottó-féle birodalmi koronával, mely több évszázados vándorlás után, 1424-től a nürnbergi Szentlélek-kórház templomában, a nürnbergi polgárok őrizete alatt állt, egészen 1796-ig, amikor az előrenyomuló francia csapatok elől, mind az aacheni kincseket, mind pedig a Nürnbergben őrzött birodalmi jelvényeket Bécsbe menekítették. Így a Német Nemzet Szent Római Birodalmának uralkodói jelvényei elkerülték azt a sorsot, ami az ugyancsak Nagy Károlyhoz kötött francia uralkodó jelvényeknek jutott ki, vagyis a barbár elpusztítást.

Hitler a jelvényeket visszavitette Nürnbergbe, s azokra valamelyik háborús bunkerban az amerikaiak találtak rá, akik a gyűjteményt visszaszolgáltatták az osztrák államnak, a Habsburg-monarchia jogutódjának. A legszentebb európai uralkodói jelvények ma már csak múzeumi tárgyak a bécsi Hofburg „Weltliches und Geistliches Schatzkammer” (a.m. ’Világi és egyházi kincstár’) nevű gyűjteményében.

A birodalmi jelvények

A birodalmi jelvények a Meyers Konversationslexikon-ból
(A felső sorban balra az Aachenban őrzött német király korona, középen a birodalmi alma, jobbra pedig a birodalmi (császári) korona, majd a jogar. A kép két szélén a szertartási kard (balra) és a birodalmi kard (jobbra). Középen a koronázási palást, illetve a keztyúk és cipők.)

Az „Aacheni jelvények”

1. Birodalmi vagy koronázási evangeliarum (Aachen, 8. sz. vége, a könyvborító későbbi, gótikus alkotás)

2. "István-burza” (karoling, a 9. század első harmada)

3. „Nagy Károly szablyája” (kelet-európai, a 9. század második fele. A kard nyilvánvalóan nem lehetett Nagy Károlyé, mert nem nyugati típusú kard, hanem a honfoglaláskori magyar sírokban is megtalálható nomád szablya egy igen szép példánya, mely akár lehetett valamelyik avar kagán díszkardja is, mely több más kinccsel együtt, hadizsákmányként kerülhetett a frankok birtokába, vagy éppen a magyar fejedelmi díszkard, amelyik valamelyik árpád-házi hercegnővel került nyugatra)

A „Nürnbergi jelvények”

1. A birodalmi korona ("Reichskrone") (nyugat-német, a 10. század második fele)

2. A birodalmi kereszt ("Reichskreuz") (nyugati német, 1024-25), a Szent lándzsa (longobard, 8-9. század) (balra, lent) és a Szent Kereszt egy darabkája (jobbra lent)

3. A birodalmi kard ("Reichsschwert") (a hüvely német, a 11. század második fele)

A birodalmi kard (balra) és a szertartási kard (jobbra) első részletes ábrázolása

4. A birodalmi alma ("Reichsapfel") (nyugat-német, kb, a 12. század második fele)

5. A koronázási palást (pluviale) (Palermo, 1133-34)

6. A koronázási öltözék

A koronázási öltözék darabja, éppúgy mint a palást, a Hohenstaufenek sziciliai udvarában készültek, s onnan kerültek a birodalmi jelvények közé.

(a) Alba (Palermo, 1181)
(b) Dalmatika (Palermo, 1140 körül)
(c) Harisnyák (Palermo, 1170 körül)
(d) Cipők (Palermo, 1130 körül vagy 1220 körül)
(e) Keztyűk (Palermo, 1220)

Ludwig Streitenfeld: II. Ferenc, német-római császár koronázási díszben
(Fején a birodalmi korona, jobbjában a jogar, baljában a birodalmi alma, vállán a palást, alatta az arannyal hímzett szegélyű alba, felette a sasokkal hímzett stóla.)

A koronázási keztyű (Palermo, 1220 körül)

7. Szertartási kard (Palermo, 1220)

8. Stóla (Közép-Itália, 1338 előtt)

9. Sasos dalmatika (felső-német, 1350 előtt)

10. Jogar (német, a 14. század első fele)

11. Aszpergil (szenteltvíz-szóró) (német, a 14. század első fele)