A köngisbergi vár

A német lovagrendi vár 1400 körül

A porosz herceg vára 1560 körül

A reneszánsz vár 1613-ban

1660

I. Frigyes király megkoronázza saját magát a vártemplomban (1701)

A vártemplom 1800 körül

A vár tornyai a belvárosi házak fölé magasodnak (1830)

I. Vilmos király megkoronázása (fent) és a rendek hódolata (Huldigung) (1861)
- a második és egyben utolsó porosz koronázás!

A vár belső udvara a templommal és a régi toronysisakkal (1864)

A rendi marsall rezidenciája

A vár a tó (Schlossteich) felől - 1930 körül

A rommá lőtt Königsberg
- az előtérben balra a Dóm oldalához épített Kant-emlékhely, Kant sírjával,
a háttérben pedig a kiégett vár

A felrobbantott romok - 1969 (!)

A kerek torony felrobbantása 1969-ben

A vártemplom felrobbantása 1969-ben

Ez már tényleg nem Königsberg, hanem sokkal inkább Kalinyingrád, a hős szovjet város
- az egykori Schlossplatz az 1980-as években

Königsberg

A königsbergi óváros, közepén a várral

Az 1255-be alapított Königsberg – hivatalosan 1936-ig Königsberg im Preussen, majd 1946-ig Königsberg (Preussen), 1946 óta pedig Kalinyingrád – 1457 és 1945 között Kelet-Poroszország közigazgatási és művelődési központja volt, Immanuel Kant szülővárosa, a porosz királyok koronázó városa.

A várost a Német Lovagrend alapította, akiknek rendi vára volt a későbbi vár magva. A város a nevét II. Ottokár cseh király tiszteletére kapta. 1330-tól a rendi marsall tartotta ott hivatalos székhelyét, 1457 után pedig, amikor a lovagrend elvesztette Marienburgot (ma: Malbork, Lengyelországban), a vár a Német Lovagrend nagymesterének (Hochmeister des Deutschen Ordens) székhelye lett. A város és a vár 1526, a lovagrend szekularizációja után a Porosz Hercegséghez tartozott. Az első porosz király, I. Frigyes 1701-ben a königsbergi vártemplomban vette fel a koronát saját fejére, a város pedig 1773-tól Kelet-Poroszország tartományi fővárosa volt.

A II. világháborúban a város az egymást követő brit légitámadások, majd a többhónapos königsbergi csata során, 1945 áprilisáig szinte teljesen rommá lett, a Vörös Hadsereg ostroma során pedig még tovább pusztult. A háború végéig megmaradt német lakosságot a szovjet hatóságok kevés kivétellel 1948-ig mind kitelepítették.

A potsdami megállapodások eredményeképpen Kelet-Poroszország déli része Lengyelországhoz, északi része, Königsberggel együtt, a Szovjetunióhoz, közvetlenül pedig az Orosz FSzSzK-hoz került, ma pedig egy orosz enklávé a Baltikum háta mögött. A város hagyományos orosz neve Кёнигсберг (Kjonyigszberg) volt, de 1946-ban az akkoriban meghalt szovjet államfő, Mihail Kalinyin emlékére Kalinyingrádnak nevezték el. A város egész a szovjet korszak végéig zárt terület volt. Orosz lakossága az elmúlt két évtizedben elkezdte felfedezni a porosz múltat, restauráltak egy pár megmaradt épületet, így például a gótikus Dómtemplomot, s még az is felmerült, hogy az 1969-ben felrobbantott várat is újjáépítsék.

A varsói királyi vár képeken 2.

A varsó vár a II. Köztársaság idején, a levegőből

A Zsigmond oszlop és a torony az utolsó békeévben

1939. szeptember 17. - a királyi vár lángokban

A nagy bálterem, beomlott mennyezettel

A kiégett vár 1940-ben
A földig rombolt királyi vár 1945-ben
(az előtérben heverő nagy kődarab a Zsigmond-oszlop egy darabja)

Romok

Az újjáépített királyi vár napjainkban
(jobbra a fehér épület a királyi könyvtár és a Réztetős palota, előtérben a Zsigmond-oszlop)

Az újjáépített vár a Zsigmond oszloppal

A nagy bálterem az eredeti terveknek megfelelően,
a legapróbb részletekig újjáépítve

A Canaletto (tkp. Bernardo Belotto) terem

Ez a kép talán a gondos restaurálás jelképe is lehetne:
a várat úgy építették újjá, hogy felépítették a XV. sz.-i Curia maior gótikus ablakait is, ahogy azok az 1930-as években a későbbi vakolat alól előkerültek!

A varsói királyi vár képeken 1.

A varsó vár napjainkban

A vár 1656-ban

A barokk várkastély III. (Sobieski) János király idején
(a háttérban a vár legjellegzetesebb része a hatalmas Zsigmond-torony)

A II. Szaniszló Ágost idején kiépült Visztula-parti szárny a kertekkel

A varsói királyi vár

A Varsó belvárosát uraló hatalmas királyi vár (Zamek Królewski) régi és egyben nagyon új épület. Régi, mert azon a helyen már a 13. század végétől földből és deszkából ácsolt udvarház állt, a Curia minor, a mazoviai hercegek rezidenciája, melynek helyére 1410 körül épült fel az első gótikus téglavár, a Curia maior, I. vagy Öreg Janusz mazoviai herceg vára. A ma látható király vár eredetije ebből a Curia maiorból épült ki, a XVII-XVIII. század idején. Az eredetije, mert a mostani épület csak a korhű – korabeli tervek és felmérési rajzok alapján, korhű anyagokból épült – másolata, újjáépített változata annak, amit a megszálló németek a varsói felkelés leverése után módszeresen a földig romboltak.

A Mazoviai hercegség 1526-ban lett újra az egységes lengyel állam része, s a hercegek vára királyi rezidencia lett. A lublini unió – a lengyel korona és litván nagyfejedelemség addigi perszonál unióját felváltó egységes állam – létrejötte után (1569) a lengyel parlament, a Szejm és a Szenátus a Curia maiorban ült össze. A parlamenti ülések idejére a király is Varsóba érkezett, s számára a Curia maior mellett „királyi ház”, egy új reneszánsz rezidencia épült.

A svéd Vasa-házból származó első király, III. Zsigmond helyezte át a fővárost az ország szélén fekvő Krakkóból – Szilézia akkor nem volt Lengyelország része, hanem a cseh korona egyik tartományaként a Habsburg monarchiához tartozott – a lengyel-litván unió szempontjából is előnyösebb helyre, Varsóba. Az állandó király udvar számára a meglevő épületek felhasználásával 1598 és 1619 között felépült az ötszögletű korai barokk palota, az épületet ma is meghatározó óratoronnyal (Zsigmond torony). A kibővített palota új szenátusi termében fogadta 1611-ben, III. Zsigmond király a foglyul ejtett IV. Vaszilij (Sujszkij) orosz cár hódolatát. (Ő a Muszorgszkíj-féle Borisz Godunov operában szereplő Sujszkij bojár.)

A Vasa királyok mérhetetlen kincsekkel halmozták el az új királyi várat. Keleti szőnyegek, falkárpitok, s rengeteg festmény – így Tiziano, Veronese, Tintoretto, Rembrandt stb. képei – díszítették a várat, melyeket a későbbi a svéd és német megszállások idején elraboltak, rosszabb esetben el is pusztítottak.

A Vasa királyok és főleg a svéd hódítás – az Özönvíz – után legközelebb a szász királyok idején történtek nagyon felújítások, immár az új, késő barokk stílusban (1713-15). Új szejm- és szenátusi üléstermek épültek a parlament céljaira, s új dísztermek az udvar számára. A vár utolsó, s talán legfényesebb időszakát az utolsó lengyel király – pontosabban az önálló Lengyelország utolsó királya – Poniatowski II. Szaniszló Ágost idején élte (1764-95). Ez volt a lengyel ezüst kor, a lengyel felvilágosodás és az állam megmentése heroikus kísérletének időszaka. Nagy Katalin cárnő szeretőjéből felelős és megfontolt király lett, aki Varsót sok fontos épülettel és intézménnyel ajándékozta meg. Ekkor épült ki a teljes folyóparti szárny, a dísztermekkel, valamint a királyi keretekkel is. A királyi vár szenátusi termében fogadták el az első írott lengyel alkotmányt (1791. május 3.), melynek napja ma is nemzeti ünnep.

Az önálló lengyel államiság megszűnése után (1795, a harmadik felosztás) a vár az orosz helytartó rezidenciája, majd katonai laktanya lett. Berendezését elhordták, dísztermeit átalakították az új célokra. A vár újjászületése 1918-ig váratott magára. Az új lengyel köztársaságban (1918) a vár az államfő rezidenciája lett, s a rigai szerződés (1920) alapján az oroszok számtalan műkincset visszaadtak, így lehetséges volt a vár helyreállatása a 18. sz. végi állapotoknak megfelelően.

A második köztársaság alig 20 évig tartott. 1939. szeptember 1-n a németek átlépték a lengyel határt, kitört a II. világháború. Szeptember 17-n a német tüzérség aknákkal lőtte a várat, a tető és a tornyok leégtek. A bálterem teteje beomlott, s a németek hamarosan megkezdték a vár módszeres elpusztítását. Az értékes tárgyakat, még a központi fűtés csöveit és a szellőző berendezéseket is leszerelték, s Németországba vitték. 1939 októberében Hitler kiadta a parancsot a vár felrobbantására, amelyre végül is nem került sor, legalábbis, akkor még nem. A várat azonban kiürítették, de a lengyel muzeológusok és restaurátorok a parancsokat megszegve, életük kockáztatásával, rengeteg építészeti részletet, berendezési tárgyat, apró és nagyobb darabokat szereltek le és rejtettek el, amelyeket mind felhasználtak a vár újjáépítése során.

A vár sorsa a Varsói felkelés leverése után (1944. október) pecsételődött meg: a súlyosan sérült falakat módszeresen aláaknázták és felrobbantották. A 600 éves épületnek egy sarka és egy másik helyen, egy ablaknyi része maradt meg, három szint magasságig.

1945 után nyomban megkezdődött a fennmaradt töredékek felkutatása és megmentése, valamint a meglevő falak és a pince megerősítése. 1949-ben a lengyel parlament elhatározta a vár újjáépítését. Ebben az időben már a kommunisták uralkodtak egész Kelet-Európában, így Varsóban is. Míg a lengyel kommunisták a királyi vár újjáépítését döntötték el, a német kommunisták a berlini királyi vár (Berliner Schloss) lebontásáról határoztak, pedig ez utóbbi teljes egészében állt, három emelet magasságban. A magyar kommunisták pedig nem csináltak semmit, pontosabban egy magyar Kremlt álmodtak a budai királyi vár megrongált, de még álló falai közé.

Az 1960-as években újjáépült a vár mellett a királyi könyvtár és a Réztetős palota (Pałac pod Blachą), majd részben állami forrásokból, s persze lengyel módra, hatalmas közadakozásból, 1969 és 1974 között újjáépült a vár, majd 1988-ig – még tehát javában a kommunisták idején – elkészült a teljes belső berendezés is, a bálterem, trónterem, a szenátusi ülésterem a királyi trónnal és 110 egyforma szenátor karosszékkel. Visszatették eredeti helyére Canaletto (igazából Bernardo Belotto) vedutáit, s a lengyel királyok portréit is a rekonstruált márvány-terem falaira.

Én 1990 tavaszán jártam a várban. Akkor már minden kész volt, s bár mindennek kicsit még malter és olajfesték szaga volt, de ott volt.

A lipcsei Szt. Pál templom

A lipcsei Pál templom, a dominikánus szerzetesek lipcsei kolostor-temploma, valaha a lipcsei belvárosban állt. A reformáció után egyetemi templomként működött, egészen az 1968-ban történt lebontásáig.

A Pál-templom első fényképe, 1830-ból

A dominikánusok letelepedése után, 1231-ben kezdték építeni, a szokásos koldulórendi stílusban, egyhajós szentéllyel és háromhajós hosszházzal. Felszentelése 1240-ben történt. A 18. századig számos alkalommal bővítették és átépítették, gótikus, reneszánsz, majd barokk stílusban. A templom története a Lipcsei Egyetem megalapítása, 1409 óta, az egyetemmel is összefonódott, s a reformáció, majd a dominikánus konvent feloszlatása után, 1539-ben a templomot végleg átvette az egyetem, melyet 1545-ben Luther avatott fel evangélikus egyetemi templomként. Attól fogva a templom nemcsak az istentiszteleteknek a helye volt, hanem az egyetemi ünnepségeknek helyt adó díszteremként is szolgált. Orgonáját 1717-ben J. S. Bach, majd később Frederick Mendelsohn-Bartholdy és Max Reger használta, Bach Der Geist hilft unsrer Schwachheit auf c. kantátájának itt volt a bemutatója.

Fent: a templombelső 1899 előtt.
Lent: a neogótikus homlokzat 1899 után.

A lipcsei csata idején (1813) a templom katonai fogolytábor és kórház volt. A 19. század folyamán lebontották a kapcsolódó kolostor-épületeket, s helyükre új egyetemi épületek kerültek. A templomnak a térre – Augustusplatz – néző homlokzatát 1836 körül klasszicista, majd a 19. század végén neogótikus stílusban építették át. Az 1943. december 4-i bombázást a templom többé-kevésbé sértetlenül vészelte át.

A templombelső 1899 után
A templombelső a szentély felé - 1968. április ...

A pusztítás

Az Augustusplatz - akkor már Karl-Marx-Platz, 1965 körül.
A háttérben a Pál-templom, körülötte az egyetem régi épületei, amelyek túlélték a háborút,
de nem élték túl Walter Ulbrichtot

Az Augustusplatz már közvetlenül a háború után a Karl-Marx-Platz nevet kapta, s 1953-ban az egyetem is felvette a Karl-Marx-Universitaet nevet. A szocialista (pontosabban: kommunista) városi kormányzat a teret egy szocialista nagyváros politikai-kulturális központjaként fogta fel, s annak megfelelően akarta átépíteni, melynek része volt egy új egyetemi komplexum építése is. 1968 januárjában az építészeti tervekre írtak ki versenyt, májusban pedig a német kommunista párt („Németország Szocialista Egységpártja”) politbürója, Walter Ulbricht főtitkár elnökletével, döntött a Karl-Marx-Platz átépítési tervéről, melynek részét képezte a Pál-templom lebontása is. Az egyetem szenátusa május 16-n, a városi képviselőtestület pedig május 23-n szavazott a kérdésről. Az egyetlen ellenszavazatot Hans-Georg Rausch, CDU-képviselő, evangélikus lelkész, amúgy meg az NDK Állambiztonsági Minisztériumának nem-hivatalos munkatársa adta le.

A Pál-templom felrobbantása

A templom felrobbantása hihetetlen sürgősséggel, 1968. május 30-n, reggel 9:58 órakor történt meg. A barbár cselekedet ellen tiltakozókat börtönbüntetéssel sújtották, s hosszú évekre kiérdemelték az állambiztonságiak kitüntetett figyelmét. A templom lerombolása ellen még utána is sokan, sokszor tiltakoztak, így pl. még 1968 nyarán, a Bach fesztiválon, az eredményhirdető záró ünnepségre csempésztek be a templom lebontása ellen tiltakozó transzparenseket.

A hatóságok a templom teljes, nyom nélküli elpusztítását kívánták, így csak kevés berendezési tárgyat lehetett, általában illegálisan megmenteni. A romok közül összeszedték a barokk szószék maradványait, s a gótikus főoltárt pedig már előbb átvitték a Tamás-templomba. De a romok között odaveszett a hatalmas barokk orgona, amelyen annak idején Bach is játszott, s amely szerencsésen túlélte a háborút. De nem gondoskodtak a templom kriptájában eltemetett halottakról, s a templomot megtöltő ezer más kincsről sem.

Újjáépítés helyett

1989 után felmerült a templom újjáépítése a lebontás előtti állapotnak megfelelően, amit nagyon sok lipcsei polgár támogatott, főleg azok, akik még emlékeztek a régi templomra és annak elpusztítására. A tervre polgári kezdeményezés, külön egyesület is alakult, s a modern időknek megfelelően, jobbnál jobb honlapok idézték fel a Pál-templom múltját.

Az egyetemi hatóságok azonban a rotterdami holland sztárépítész, Erick van Egeraat tervei mellett döntöttek. (Ő Budapestet is telerakta mindenféle furcsa épülettel.) Egeraat nem a templom újjáépítését tervezte meg, hanem a templom helyére betonból egy a templom sziluettjére hasonlító „többcélú gyűléstermet” tervezett, ami a Paulinum nevet viseli majd, egy külön imaszobával. Az egyetem szerint a Paulinum megfelelő otthona lesz majd az egyetemi templomból megmentett műkincseknek.

Az új barbárság - az Egeraat-féle Paulinum építés közben

A Pál-templom egész története során helyt adott hangversenyeknek, nyilvános előadásoknak és diploma-osztó ünnepélyeknek. Most, a gyűléstermet üvegfal fogja elválasztani az ima-teremtől. Sokak szemében terv az imádság és a kulturális és tudományos tradíció elválasztását jelenti, ami az egyetem jellegzetessége volt 1409-ben történt megalapítása óta. Nem tervezik a régi templomból megmentett barokk szószék felállítását sem, de a tervező szerint az egész nagyon úgy fog kinézni, mint egy templom. (A képek alapján én nem úgy látom, de lehet, hogy tévedek.)

Sokan, akik a templom újjáépítéséért küzdöttek, köztük neves tudósok is, úgy gondolják, hogy Egeraat terveinek megvalósítása a kommunista rendszer 1968-ban végrehajtott keresztény-ellenes cselekedetének folytatása. Az egyetem rektora és a diákszervezetek képviselői elítélték az egykori templom lebontását, de kiálltak az újjá-nem-építés mellett, s támogatták Egeraat terveinek megvalósítását. Szerintük a tervezett épület emlékeztet a régi templomra, miközben megfelel a modern egyetem követelményeinek és a jövő kihívásainak.

*

Az a kérdés, persze, hogy mik a modern egyetem követelményei, s mik a jövő kihívásai. Ha valamiféle aufklérista-technicista katyvasz a jövő, mindenféle kapcsolat nélkül, ami a múlthoz kötné, akkor a Lipcsében épülő 'valami' annak nagyon is megfelel. Ha a jövő kíhívása Európának a múltjához, s főleg a keresztény civilizációs örökséghez való visszatalálás sikere, akkor Egeraat épülete nem a jövőt, hanem a közeli - 68-as és poszt-68-as - múltat jelképezi. Meg azt is, hogy a németek egy jelentős része milyen ambivalens viszonyban van a német múlttal, még akkor is, ha a kommunisták által elpusztított lipcsei Szt. Pál templom nem a német múltnak az árnyoldalait vagy éppen sötét lapjait, hanem a megbecsülésre, sőt bámulatra méltó részét testesíti meg.

(A http://www.churchtimes.co.uk/content.asp?id=61806 és más, az Interneten hozzáférhető információ nyomán.)

St. Andrews, Skócia

A skóciai Fife grófságbeli St Andrews katedrálisa festői helyen, a tengeröböl partján fekszik. Egykor Skócia egyházi központja volt, a 11. századtól püspökség, a 15. századtól érsekség székhelye. Hatalmas katedrálisát egy korábbi templom helyén, a 12. században kezdték építeni, s 1318-ban I. Róbert király (Robert the Bruce) jelenlétében szentelték fel.

1559-ben a skót reformátor, John Knox tüzes prédikációt tartott a városban, s utána a felheccelt tömeg kirabolta a templomot. Hamarosan a használata is megszűnt, s a magára hagyott templom lassacskán összedőlt. A 16. század végén ledőlt a központi torony, amely magéval rántotta a templom nyugati részét, a maradványokat pedig a helyi lakosok apránként elhordták.

A romok védelmét 1826-ban kezdték meg, s ahol a falakat az alapozásig lebontották, ott a temetőkert gyepjén jelezték Skócia egykori legnagyobb katedrálisának körvonalait.

Cluny

Egy hír 2007-ben:

A cluny apátság az európai kulturális örökség első helyszíne

(MTI 2007. március 21. 08:45)

Az európai kulturális örökségi jegyzék részeként elsőként a clunyi apátság falán leplezték le hétfőn az Európa kulturális öröksége emléktáblát.

Cluny

Így nézne ki a templom a mai városban - ha még létezne

Magyarország, Spanyolország és Franciaország az Európai Unió kulturális minisztereinek tavaly májusi brüsszeli tanácskozásán terjesztette elő az európai kulturális örökségi jegyzékről szóló szándéknyilatkozatát, amelyhez azóta Ján Figel oktatási és kulturális biztos támogatása mellett az uniós tagállamok nagy része csatlakozott.

Ami megmaradt belőle - az egyik kereszthajó egy darabja, az egyik toronnyal

Az európai kulturális örökség cím az európai történelemben fontos szerepet játszott épületek, emlékhelyek, természeti parkok, kulturális javak európai dimenzióját kívánja előtérbe állítani, s az univerzális értékek megőrzésére létrehozott UNESCO világörökséggel szemben nem választja ketté az épített és a szellemi örökséget, így hangsúlyozva, hogy az európai identitásban e két tényező szorosan összefonódva hozta létre a közös európai kulturális teret. A jegyzék célja az európai kulturális javak nemzetek felett álló dinamikus hálózatának létrehozása és ezen keresztül az európai integrációnak a kultúrán keresztül való erősítése.

A főhajó rekonstrukciója - számítógépes grafika

"Az európai kulturális örökségben a lényeg, hogy gyökereinket nem egy olyan büszkeségnek tekintjük, amely önmagukba zárja az embereket, hanem egy olyan szolid alapnak, amely megnyitja a szívet és az elmét" - mondta a francia kulturális miniszter ünnepi beszédében a clunyi apátságban, ahol Isabel Pires de Lima portugál és Giorgos Vulgarikisz görög kollegájával együtt leplezte le az első Európai kulturális örökség emléktáblát. (A szerk.: - hogy ezek a közös gyökerek a keresztény gyökerek, arról még Cluny falai előtt sem illik beszélni.)

A francia miniszter történelmi eseménynek nevezte az európai kulturális örökség jegyzékének létrehozását, amelyen első helyen szerepel az Európának 910-es alapítása óta 1400 benedekrendben - többek között Pannonhalmán - 10 ezer szerzetest adó, s az európai szerzetesi élet megreformálását kezdeményező kolostor. A római Szent Péter bazilika megépítéséig Clunyben volt a kereszténység legnagyobb temploma: egy 187 méter hosszú bazilika, melyet a francia forradalom után lebontottak.A clunyi apátság mellett Franciaország az Európai Unió alapító atyjának számító Robert Schuman Scy-Chazelles-ben található emlékházát és az avignoni Pápák Palotájának díszudvarát javasolta a jegyzékbe, amelynek 2007-ben látja el szervezői szerepét. Jövőre Spanyolország tölti be a tisztséget. Az Európai Kulturális Örökség emléktáblát legközelebb március 26-án helyezik el az athéni Akropoliszon.

A jegyzékbe kerülő magyarországi emlékhelyek és kulturális javakra a közeljövőben tesz javaslatot a magyar kulturális és oktatási minisztérium.

(forrás: http://www.mult-kor.hu/cikk.php?id=16897)

* * *

A hír diplomatikusan hallgat arról, ami voltaképpen a legfontosabb: a kolostor lebontásáról.

A cluny apátság befolyása már a 12. század után hanyatlani kezdett, részben új szerzetesrendek - ciszterciek, ferencesek, dominikánusok, stb. - színre lépése miatt, részben pedig azért, mert a 3. templom építése pénzügyileg is kivéreztette az apátságot. A 14.századi járványok, majd a százéves háború és a vallásháborúk tovább gyengítették a befolyását. Apátjait 1516 után a francia király nevezhette ki.

Ennek ellenére, az apátság nagyon sokáig Európa leggazdagabb rendháza volt, amelynek szerzetesei az akkori időkben elképzelhetetlen luxusban éltek. Az apátság fénye tükröződik a párizsi Musée du Cluny, a cluny apátok egykori párizsi palotájában berendezett múzeumban (http://www.musee-moyenage.fr/ang/index.html). A cluny könyvtár pedig a középkori Európa egyik legjelentősebb könyvgyűjteménye volt. Cluny az első jelentős veszteségeket a vallásháborúk során szenvedte, amikor a hugenották 1562-ben kifosztották. (A 2009 év Kálvin évforduló is!)

Az apátság sorsát végül is a forradalom pecsételte meg. Ami a vallásháborúk után megmaradt a könyvtárból azt a csőcselék 1790-ben elhordta, s a maradékot meg felgyújtotta. (Később a francia kormány összevásárolta, ami szerencsésen megúszta a pusztítást.) A levéltárat 1793-ban gyújtották fel, s akkor fosztották ki a templomot is. 1798-ban a kolostori épületeket 2,174.000 frankért áruba bocsátották, s a templomot egészen 1813-ig kőbányának használták, a város házainak építéséhez. Ma az újkori kolostori épületek egy része, s a templomnak kb. 10%-a áll, a templom területének nagy részét városi utcákkal építették be.