Az 1950-es években feltárt "lovagterem" az ásatások idején (fent) és helyreállítva (lent)
A francia forradalom évfordulóján megnyitott blogomat nem a politikának, hanem a francia forradalmi pusztítás és általában a haladás nevében elpusztitott kulturkincseknek akarom szentelni. A kép azonban nem lenne teljes, ha nem mutatnám be a nyugati civilizáció és az orosz világ elpusztított kincsei mellett, mindazt a csodát, ami fennmaradt, vagy amit nagy gonddal újjáteremtettek a pusztítás után.
2009. szeptember 23., szerda
A budai vár évszázadai. II. Az ostrom után - képek
Az 1950-es években feltárt "lovagterem" az ásatások idején (fent) és helyreállítva (lent)
2009. szeptember 15., kedd
A budai vár évszázadai. II. Az ostrom után
„A múltat végképp eltörölni …” – az ostrom és ami utána következett
Budapest ostroma 1944-45 fordulóján nagyon jelentősen megrongálta a budai vár-negyedet, s persze a királyi várat is, de messze nem annyira, amit az épület teljes átépítése és kibelezése sejtet. Természetesen elpusztult szinte a teljes tetőszerkezet, a felső emelet, az ablakok jó része, a kupola legalább fele, s persze a két emelet magas dísztermek mennyezetének nagy része. De semmi esetre sem pusztult el minden: egy jóval 1945 után készült képen hatalmas hangverseny-zongora áll a beomlott tetejű Habsburg teremben. A berendezés jó részét persze először a németek, majd a maradékot az oroszok hordták el, de épp egy pár évvel ezelőtti kiállításon derült ki, hogy még az eredeti berendezési tárgyakból is jóval több maradt meg, mint amit akár a jól értesült érdeklődők tudhattak. (A budai vár felújításához 2.) (Heti Válasz: A kövek mögött)
Érthető módon, a háborút követő újjáépítés során nem a királyi vár került az első helyre. Voltaképpen ez elég természetes is, először a lakóházakat és a legfontosabb középületeket kellett tető alá hozni. Ekkor költöztek a budai vár-negyed teljesen elpusztult kormányzati épületeiből a pesti oldal jobban megmaradt hivatali és banképületeibe a minisztériumok is. (1945 előtt a budai várban volt a Külügy-, a Belügy-, a Pénzügy- és a Honvédelmi Minisztérium, s persze a Sándor palotában a miniszterelnökség, a kormányfő lakása és kabinet-irodája.)
A baloldal kedvenc témája a múlt és a jövő harca. Ez a harc sose dúlt élesebben, mint az 1945 utáni években. A budai királyi várat még csak alaposan kibelezték, de az egykori porosz királyság szimbólumait, a berlini várkastélyt, a potsdami városi palotát, sőt még a königsbergi várat is felrobbantották, s helyükre többnyire hihetetlenül otromba épületeket emeltek. (Ami Königsbergből Kalinyingrádot csinált.) Ehhez képest Budapest még egész jól járt. A lengyelek persze mások voltak, még a lengyel kommunisták is. A varsói királyi várat a felkelés után, 1944-ben a németek szisztematikusan felrobbantották, így egész a hetvenes évek elejéig csak az alapozást jelölték az aszfalton betoncsíkokkal. (A varsói vár 1910-ben, 1939. előtt; a romok 1945-ben, s az újjáépített vár napjainkban.) „Hiába, a lengyel az egy nemzet, a magyar az nép, a …. – s itt egy délkelet-európai nép megjelölése következett – meg csak egy foglalkozás”, mondogatta AJ.
A budai királyi vár sorsa már csak a kommunista hatalom-átvétel, vagyis 1948 után kezdte a politikát foglalkoztatni. A középkori maradványok nagy szerencséjére, s az újkori épületek pechjére, a régészek és a középkoros építészek – Gerevich László, feltáró régész és Gerő László tervező építész – erősek, koncepciózusak, s főleg bátrak voltak. Meg a középkori magyar történelem mégiscsak kevesebb politikai aktualitást hordozott magával, mint az akkori nagyon is friss közelmúlt. Nem árt tudni, hogy az 1945 előtt múlttal történő radikális, a szimbólumokra is kiterjedő leszámolásnak aránylag széles, s messze a kommunistákon is túlmutató támogatottsága volt az országban- pl. Bibó István és a baloldali értelmiség egésze. Túl látványosan omlott össze az ország 1944-ben, s túl nyilvánvalóan mondott csődöt az uralkodó elit ahhoz, hogy bárkinek eszébe jusson a múlt árnyain merengeni. Ennek nagyon sok, szinte felmérhetetlenül sok kulturális jószág esett áldozatául. Hogy mást ne mondjak, gyakorlatilag minden vidéki kastély és kúria, azok szinte teljes berendezése, az évszázados műgyűjtemények és a kastélyokban őrzött családi levéltárak szinte teljes egésze.
Az újkori, s különösen a XX. század elején befejezett, tehát alig 40 éves királyi várnak – ami fiatalabb volt akkor, mint én most – így alig volt barátja. Hasznosításával kapcsolatban mindenféle vad ötlet felmerült. Az első ötlet volt a magyar Kreml létrehozása, ahol együtt tanyázhattak volna a kommunista párt, valamint az állam és a kormányzat központi szervei és tisztviselői. Szerencsére, Sztálin 1953-ban meghalt, s budapesti helytartói már nem mertek nekifogni a nagy tervnek. Így maradt az épületek kulturális célú hasznosítása. Az ötvenes évek, majd pedig a hatvanas évek elején egymást követő tervvariánsok készültek, mire eljutottak addig a variációig, amelyet nagyjából ma is ismerünk. Legtovább az új kupola megtervezése tartott. Sokáig az esztergomi, illetve egri bazilika kupoláját utánzó klasszicista variáció tartotta magát, majd végül is lehorgonyoztak az olasz – római barokk – kupola megoldásokat utánzó mostani variáns mellett. (Ami, mint mondtam, kívülről nem is a legrosszabb. Sőt.)
Az újjáépítés és átépítés vezető tervezői az akkori időszak valóban nagynevű, modernista építészei, Kotsis Iván és Janáky István voltak. A királyi vár belső tereinek sorsa valamikor az 1950-es évek végén pecsételődött meg. Ekkor születhetett döntés arról, hogy a történelmi tereket elbontják, s helyükre – ahogy az idő tájt fogalmaztak – „modern, funkcionalista” – terek kerülnek. A helyreállítás legfurcsább része az volt, hogy az épület külső kialakítása során elég szabadon kezelték a neobarokk stílust, s soha nem volt épületrészeket emeltek, stíluselemeket használtak, addig a belső terekben a még helyreállítható elemeket is lebontották. A háborút követő helyreállítások során – különösen persze Németországban, az 50-60-as években – gyakorta állították helyre a történelmi épületek külső falait, miközben idegen testként, teljesen modern épületbelsőket alakítottak ki. Így jártak templomok, várak, kastélyok, de még régi lakóházak is, amelyeket azután sokszor az 1980-as években kellett immár másodszor, az eredetieknek inkább megfelelő alakban helyre állítani. A budai várban azonban elbontottak és építettek valami újat, barokk stílusban. Így például annak az udvarnak, ahol a Mátyás kút van, minden oldala az 1960-as években tervezett neobarokk mű. Nem mondom, hogy rosszabb, mint az eredeti, de mégis csak hamisítvány.
A helyreállítás mikéntjének, főleg pedig a még megmenthető épületrészek és berendezési tárgyak elpusztítását már az 1960-as évek második felében sok kritika érte, de akkor már késő volt. Czagány István a budavári palotáról és a Szent György-téri épületekről írott könyvben, már 1967-ben szóvá tette a dolgot.
Czagány figyelmeztetése a jövőre nézve is eredménytelen maradt. Az 1960-as évek közepén még állt a tér másik oldalán, a Sándor-palotával szemben a Teleki grófok egykori klasszicista palotája, amelyet a XX. század elején az alcsúti Habsburg főhercegek számára igen otromba, s nagyzoló eklektikus stílusban átépítettek. Czagány még azt tervezte, hogy a romok alól kihámozzák mindazt, ami a szép arányú klasszicista palotából megmaradt, s helyre állítják, így a másik oldalról is lezárják a teret, hogy az megőrizze eredeti intim hangulatát. A terv azonban papíron maradt csak, s a Teleki palota osztozott a vele szomszédos királyi istálló épületének és a többi kisegítő épületnek a sorsában, lebontották, s a helyén ma a romkert egy része van.
Az állam méltósága
Az állam tekintélyét, a társadalmat összetartó hagyományok erejét mindig és mindenhol hatalmas és díszes épületek, a hagyomány által kialakított szertartások jelenítették meg. Helyénvaló ezért, ha a magyar állam legfontosabb közjogi méltóságai és a legfőbb állami intézmények méltó, ezeréves államiságunkat és a hatalmát rajtuk keresztül gyakorló, szabad nemzet méltóságát kifejező épületekben kapnak elhelyezést. A Sándor-palota tervezett helyreállításával kapcsolatos, 1992-93 körül, az akkori kormány politikai, s főleg értelmiségei ellenfelei, a Kádár- korszak legrosszabb reflexeire apellálva, ezt a "pöffeszkedés jelének" nevezték, mondván, hogy a miniszterelnök majd onnan fogja sanyargatni a népet. („Hol leszek már, mire elkészült a Sándor-palota,” jegyezte meg rezignáltan a halálos beteg kormányfő.)
A törvényhozás, az államfő és a kormány központi hivatalait szinte minden országban külön-külön helyezik el, ezzel is kifejezve a hatalmi ágak elkülönülését. Nagy szerencse, hogy az Országház jelentősebb sérülések nélkül megúszta Budapest ostromát, s így az Országgyűlés otthona maradhatott. A budai várban levő kormányzati épületek nagy része az ostrom alatt elpusztult vagy használhatatlanná vált, ezért az újjászerveződő magyar állam intézményei a pesti oldal aránylag jobb állapotban megmaradt épületeibe, irodaházakba, banképületekbe és olykor lakóházakba költöztek be. Tildy Zoltán, az újonnan megválasztott köztársasági elnök, az Esterházy (ma Puskin) utcai volt Festetics palotában lakott, és hivatala is ott volt, míg a miniszterelnökség rögtön az Országházban alakította ki hivatali helyiségeit. Az Országgyűlés, az államfő és a kormányfő "társbérlete" az Országház épületében nem annyira az 1950-es évek budapesti lakásviszonyait, hanem az akkori és 1989-ig érvényesülő államfelfogást tükrözte.
A népi demokrácia hosszú négy évtizedében a politika tényleges irányítói nagyon ritkán jelentek meg az emberek előtt. Kádár János személyiségéből következően pedig az állami reprezentáció a minimálisan szükségesre szorítkozott. Így nem épült vagy épült újjá államfői rezidencia – Losonczi a szomszédunkban, egy modern villában lakott –, s nem készült rendes kormányzati vendégház sem. Az állami rendezvények mind az Országházban voltak, a külföldi állami vendégeket pedig a Béla király úton, a nagy parkban levő szálló épületben helyezték el. A helyzet a rendszerváltozás után sem változott, így 1993-ban a Béla király úti vendégszállóban lakott II. Erzsébet királynő és kísérete is. Az épület minden elképzelhető szint alatti. Mint valami rettenetes, 80-as évek elejei szakszervezeti üdülő, barna faburkolattal, sötét üvegekkel, nagy sárga üveg csillárokkal és hatalmas modern bőrfotelekkel berendezve fogadta a windsori várból érkező brit uralkodót. Egy ilyen szép városban, egy ilyen régi európai országban.
A brit uralkodó látogatása óta már 18 év telt el. A köztársasági elnök hivatala már nyolcadik éve a Sándor-palotában van, de az elnöki rezidencia kérdése még mindig megoldatlan. A miniszterelnök és kabinetirodája még mindig az Országházban vannak, s az utolsó három baloldali kormányfő pedig inkább a saját villájában maradt, s nem költözött be a Béla király úti kormányzati lakótelepre.
Egyszer talán majd kicserélik a budai királyi palota stílustalan nagytáblás ablakait az épülethez jobban illőkre, de többi, az újkori történeti terek akár egy részének a helyreállítása teljesen esélytelennek tűnik az országot súlytó, s tartósnak ígérkező gazdasági válság idején.
Antall György
(A cikk eredetije a Konzervatorium honlapon jelent meg 2009. szeptember 15.-n.)
2009. szeptember 13., vasárnap
A Párizs-melletti királyi Szent Dénes apátság építéstörténete - 3. rész
A magasabbik, északi torony olyan rossz állapotba került a 19. század közepére,
hogy le kellett bontani.
A gótikus apátsági templom kórusa és szentélye, Viollet-le-Duc rekonstrukciós rajza szerint
(A rekonstrukció több ponton hiányos: hiányzik több síremlék a kórusból, hiányzik a Szentháromság vagy kórus-oltár, mögötte Szent Lajos és több király síremlékével.)
Oltár és ereklyetartó a szentélykörüljáró egyik kápolnájában, Viollet-le-Duc rekonstrukciós rajza szerint
Az érett gótikus főhajó pillérsora a 13. századból (fent), s a főhajó nyugat felé (lent)
A gótikus szentély üvegablakai belülről (fent) és kívülről (lent)
2009. szeptember 12., szombat
A Párizs-melletti királyi Szent Dénes apátság építéstörténete - 2. rész
(a kéttornyú nyugati homlokzat, s az újonnan épített körüljárós szentély között még áll a karoling templom nagy része)
Suger apát építkezéseinek jelentősége felmérhetetlen, de végül is egyszerűen megfogalmazható: akkor és ott, a 12. század második felében, megszületett a gótika. Hatalmas építkezéseiről ő maga számolt be, „Liber de Rebus in Administratione sua Gestis, Libellus Alter de Consecratione Ecclesiae Sancti Dionysii” című művében, melyet az 1940-es években Erwin Panofsky művészettörténész dolgozott fel egy kritikai kiadásban.
A gótika a Saint-Denis-ből indult világhódító útjára
A Párizs-melletti királyi Szent Dénes apátság építéstörténete - 1. rész
Az apátsági templom alaprajza az építési periódusokkal
(középen, sötéttel a karoling temlom, attól jobbra és balra a Suger-féle szentély és a nyugati toronypár)
1. A 6. század eleje
Dénes párizs legendás első püspöke volt, akit a római keresztény-üldözések idején, 250 körül a mai Montmartre dombon ('a mártír hegye') szenvedett mártirhalált. A legenda szerint lefejezése után felvette a saját fejét, és onnan egészen a mai Saint-Denisig gyalogolt, saját levágott fejével az ölében.
Szent Dénes késő gótikus szobra a Cluny múzeumban
A Saint-Denis bazilika helyén már a 3. században keresztény temető volt, s ez lett Szent Dénes püspök és mártír, és társai, Rusztikusz és Eleutheriusz sírhelye is. A mai bazilika altemploma alatti „régészeti kriptában” egy nagy gödör van, mely a feltétezések szerint Szent Dénes eredeti sírja. A mártírok sírja hamarosan zarándokhellyé vált, s fölé előbb kis templomot, majd 460-480 között egy kilenc méter széles és húsz méter hosszú bazilikát emeltek. Saint-Denis az 5. század végén, a frankok megérkezésekor divatos temetkezőhely lett.
Az apátság helye a 6. században
2. A meroving bazilika
A meroving bazilika az eredeti templom kibővítése útján épült meg, legalább két szakaszban, s a végső állapotában közel 60 méter hosszú volt. Az első bővítés idején megépült részében találták meg 1959-ben Arnegunde frank királyné érintetlen sírját, a kőszarkofágban nagyszerű temetési tárgyakkal. A bazilikától északra elhelyezkedő nemesi temetőben (nekropolisz) több ezer sír lehetett, ezekből az ásatások során mintegy kétszázat találtak meg.
A temető szélén legalább három templom épült, a Szent Bertalan a Szent Péter és a Szent Pál templom, melyeket fedett folyosók kötöttek össze. A falakkal körülvett terület nemcsak temető volt, hanem a bazilika asylum jogára tekintettel, az üldözöttek menedéke is. A templomokat papok közössége szolgálta ki, amely Dagobert királytól (629-639) többféle kiváltságot kapott. A szerzetesek mindig Dagobert királyt tartották legnagyobb jótevőjüknek, s amikor Szent Dénest választották a királyság védőszentjének, a király saját aranyművese, Eloy (Szent Eligiusz), noyon-i püspök kapott megbízást a szent síremlékének elkészítésére. Dagobert döntése, hogy a bazilikába temetkezik adta meg Saint-Denisnek a királyi temetkezőhely (nekropolisz) státuszt. A bazilika szerzetesei a környező épületekben laktak.
I. Dagobert síremléka a bazilikában
A Saint-Denis politikai jelentősége tovább növekedett az az első karolingok idejé. Martel Károly temetése 741-ben a királyi sírba tételek újabb sorát nyitotta meg, s 754-ben Kis Pipint, a frankok királyát a bazilikában koronázta meg II. István pápa.
Martel Károly síremléke, készült IX. Lajos megrendelésére
3. A karoling-kor: a királyi apátság a 9. század elején
Az arisztokrata származású Fulrad (kb. 710-784) 749-50 táján lett Saint-Denis apátja, aki Kis Pipin frank király belső bizalmasa és udvari káplánja volt. Apáti működése idején épült meg, 769-775 között a karoling apátsági templom, melynek oszlopos hajói kereszthajóra nyíltak, azt pedig félköríves apszis követte. Az épület nyugati végén hatalmas kapu-épület emelkedett, melyet Nagy Károly építtetett, feltehetően apja, Kis Pipin sírja fölé, akit a karoling bazilika nyugati bejárata elé temettek el 768-ban.
A monostorban a kortárs leírások szerint dormitorium, refektórium, egy fűtött szoba (talán hőkamra), konyha, fürdők, pékség, pince és műhelyek voltak találhatók. A kolostor bejáratánál ispotály (hospicium) fogadta a szegényeket és betegeket. A bazilika melletti nekropolisz pedig az apátság temetkezési helye lett.
832-ben Hulduin apát kápolnát épített a félköríves szentélyhez, s az apát kivánságára minden nap és minden éjjel nyolc szerzetes mondott misét.
Kopasz Károly arany oltártáblája, felette Szent Eligiusz aranykeresztje
(részlet a Szent Egyes miséje című táblaképről, National Gallery, London)
4. A Castellum, a megerősített apátság a 11. században
A Párizs-melletti királyi Szent Dénes apátság
A város története
A mai Saint-Denis helyén a 2. században egy Catolacus nevű gall-római falu állt. Szent Dénes, Párizs első püspöke és Franciaország későbbi védőszentje, 250 körül a mai Montmartre-n szenvedett mártírhalált, s Catolacus temetőjében temették el. Sírja rövidesen zarándokhely lett. Szent Genovéva (Sainte Geneviève) 475 körül kis zarándok-kápolnát emeltetett Szent Dénes sírja fölé, s I. Dagobert frank király (kb. 603 – 639. január 19.) ezt a kápolnát építtette át királyi monostorrá. Az új monostor sok kiváltságot kapott, így függetlenséget Párizs püspökétőúl, a vásártartás jogát, de a legfőbb kiváltság az volt, hogy királyi temetkezőhely lett: Dagobert után szinte valamennyi utóda ide temetkezett, egészen XVIII. Lajosig.
Szent Dénes apátsága a középkor folyamán folyamatosan nőtt, s a 12. században, ambiciózus és tehetséges apátja, Suger munkálkodása folytán pedig a gótika szülőhelye lett.
A város és az apátság sokat szenvedett a Százéves háborúban, amikor a város 10.000 lakosából alig 3.000 maradt, az armagnac-párti seregek és az angolok pedig a bazilika sok kincsét elpusztították. A francia vallásháborúk idején, 1567. november 10-n a Saint-Denis-i csatát a város közelében vívták a katolikusok és a protestánsok. Bár a katolikusok győztek, a katolikus seregek vezére, Anne de Montmorency herceg is elesett a csatában. 1590-ben a város megadta magát az új Bourbon királynak, IV. Henriknek, aki 1593-ban az apátsági templomban katolizált. A Bourbon királyok alatt a város tovább növekedett, XV. Lajos felújíttatta az apátsági épületeket, manufakturás ipart telepített a városban.
Az apátság 1690-ben
A Forradalom alatt a város nevét is elvették, s 1793 és 1803 között Franciade volt a neve. A forradalmi pusztítást az apátság sem kerülhette el: a berendezést összetörték, a királysírokat kirabolták és a királyok és királynék maradványait közös sírba vetették, az apátsági kincstár legnagyobb részét pedig, köztük a francia királyok koronázási jelvényeit is, összetörték és beolvasztották.
A mai Saint-Denis: a francia nemzeti stadion
A város a 19. században iparosodott, s a nagyüzemek mellé munkáskolóniák települtek. A nyugat-európai ipar válsága, majd átalakulása nehezen érintette a várost és lakosságát, s az elmúlt 20 évben a francia munkásosztály-béli lakosság jórészt bevándorlókra cserélődött ki.
2009. szeptember 11., péntek
A Rudolf-korona - II. Rudolf házi koronája (Hauskrone), avagy az osztrák császári korona
Az Osztrák Császárság kikiáltásakor, 1804-ben a Rudolf koronát, II. Rudolf császár magánkoronáját nyilvánított az osztrák császári koronának. Az osztrák-magyar kiegyezés után, 1918-19-ig pedig az volt a ciszlajtániai birodalom-rész, az Ausztriai császár ('Kaiser von Österreich') koronája.
II. Rudolf magánkoronája 1602-ben, Prágában készült, s Jan Vermeyen, kora legjobb aranyművesének munkája, akit ezért Antwerpenből hívtak el. Három részből áll: a korona abroncsból, az ívből és egy mitrából, vagyis a „mitrakoronák“ típusába tartozik, amelyek egy püspöksüvegre emlékeztetnek.
A korona mitra-részének domborművei II. Rudolf császár életének fontos eseményeit ábrázolják:
Jobbra elöl: a császári koronázás
Az országalma, készülte 1612-ben
A fő asztalnál balra I. Ferenc császár a Rudolf-koronát, jobbra II. József megkoronázott római király pedig az I. Ottó császár-féle Birodalmi koronát viseli