I. Mátyás, német-római császár felkenése és koronázása Frankfurtban (1612)Zsoldos Attila
Koronázás
(megjelent: HISTORIA 2000/05-06)
Az új uralkodó királyi méltósággal való felruházását közkeletűen koronázásnak szokás nevezni, mivel a szertartás egyik lényeges eleme a koronának a király fejére való ráhelyezése volt. Valójában azonban a szorosan vett koronázás csak egyik, s nem is a legfontosabb eleme volt a királyavató szertartásnak. E szertartásnak éppúgy része volt az uralkodó formális "megválasztása" és a szentelt olajjal történő felkenése, mint az uralkodói hatalom szimbolikus átadása, valamint a korona mellett szerephez jutó további felségjelvények birtokbavétele is. Bár mindezen részletek együttesen közvetítették az uralkodói hatalmat, s elvben egyik részcselekmény sem nőtt a többi fölé, mégis a középkor politikai gondolkodása különösen nagy jelentőséget tulajdonított a felkenés aktusának.
Az uralkodó formális megválasztása: II. Erzsébet királynő kikiáltása (acclamation), 1953. június 2.
A felkenés
A szertartás ezen eleme ószövetségi mintát követ, ugyanis a szentelt olajjal való felkenés Saul és Dávid felavatásánál jutott szerephez, míg a keresztény egyházon belül a püspökké szentelésnél alkalmazták ugyanezt az eljárást. A 7. század végétől a hispániai nyugati gót királyok - elsőként a világi uralkodók közül - szintén a felkenés révén nyerték el méltóságukat. Az eljárás elterjesztésében a főszerepet azonban az játszotta, hogy a 8. század közepétől kezdve a Karoling-uralkodók felavatásának is ez lett a központi motívuma. A szentelt olajjal történő felkenés szimbolikusan is kifejezte a korai középkor politikai gondolkodásában azt a - más okok miatt is meglévő - elképzelést, mely szerint az uralkodói és a püspöki méltóság nem különül el egymástól élesen. A felkenés révén az uralkodó, mint "király és pap", mintegy püspöki hatalomhoz jutott országának egyházán belül, annak "irányítója és védelmezője" lett, követve ezzel a kései antikvitás keresztény császárainak példáját. Ez, a többnyire Karoling-királyeszme néven ismert nézetrendszer alapozta meg a világi uralkodók egyházpolitikai jogosítványait, amelyek ellen az "egyház szabadsága" nevében a 10. századi egyházi reformmozgalmak indítottak harcot. Az ezekből kifejlődő önállósulási mozgalmat legharcosabb képviselőjéről, VII. Gergely pápáról (1073-1085) gregorianizmusnak nevezték.
V. Keresztély dán király felkenése (salving) a Frederiksborg kastély kápolnájában (1671)
A koronázás rendje
Az első magyar királykoronázás eszmetörténeti hátterében ugyanezek az elvek tapinthatók ki. Magáról a szertartásról, forrásaink elégtelensége miatt, igen keveset tudunk. Amikor István koronázására sor került, a keresztény Nyugat országaiban már több szertartásrend (ordo) volt használatban, melyek az egyes részcselekmények sorrendjében és a szertartás során felhasznált liturgikus szövegekben különböztek egymástól, illetve az uralkodói felségjelvények terén is eltértek.
Az első lengyel koronázás, Jan Matejo festményén
Elterjedt feltételezés szerint István koronázásakor a német-római császárok felavatásakor használatos, ún. mainzi ordót alkalmazták volna. Az az idő szerint igen intenzív magyar-német kapcsolatok némi alapot nyújtanak is ehhez a hipotézishez, a bizonyító erejű adatok azonban hiányoznak. Ellene mond ugyanakkor ennek a feltételezésnek az egyetlen olyan 11. századi magyar koronázás, amelynek szertartásrendjéről viszonylag pontos képet adnak forrásaink. 1058-ban ugyanis I. András király (1046-1060), hogy biztosítsa öccse, Béla herceg -1060 és 1063 között I. Béla néven maga is király - ellenében fia, Salamon utódlását, megkoronáztatta az akkor még gyermek Salamont. A magyar krónikák híradása alapján az ekkor használt szertartásrend nagy biztonsággal azonosítható az Angliában a 8. század közepén összeállított, ún. Egbert- (más néven Dunstan-) ordóval. Ha ez a tény önmagában nem is bizonyítja, hogy István esetében szintén ezt a szertartásrendet alkalmazták, ennek feltételezése semmivel sem valószínűtlenebb, mint az említett mainzi ordó használatáé.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése