Budapest megtévesztő nagyváros. Fekvése a Duna két partján és természeti környezete a budai hegyek lábánál, a város látképét meghatározó középületeinek nagyszerűsége a tájékozatlan látogatóban egy nagyhatalom fővárosának látszatát keltik. Mi magyarok is sokszor viselkedünk úgy, mintha egy nagyhatalom polgárai lennénk, legalábbis amikor a többi közép- és kelet-európai országról, azoknak polgárairól szólunk némi lekezeléssel és megvetéssel. A megtévesztő budapesti látképnek egyik, ha nem a legmegtévesztőbb épülete a budai királyi vár, hivatalos nevén Budavári Palota vagy Budai Várpalota. Építése jól jelképezi a magyar nagyhatalmi és birodalom-központi illúziókat, amelyek elöntötték a politizáló közvéleményt a XIX.-XX. század fordulóján, 1945. utáni sorsa pedig iskolapéldája annak, ahogy a „létező szocializmus” néven emlegetett valami a múlthoz, különösen pedig a közeli múlthoz viszonyult. Meg annak is, ahogy az eklektika korának építészeti örökségét a modernizmus korában a műértő közönség, s maga az építész-szakma kezelte.
Pusztítások, romok és újjáépítések: palota, egyetem, palota. múzeum
Luxemburgi Zsigmond és Hunyadi Mátyás gótikus és kora reneszánsz palotája a török hódoltság alatti elhanyagoltság, majd a vár ismétlődő ostromai következtében teljesen rommá váltak, s a maradékot a város XVIII. Század elejei újjáépítése során építőanyagnak használták fel. Ami pedig a föld alatt maradt, azt pont az újkori palotaépületet elpusztító ostrom, majd a maradékot is eltüntető helyreállítás során ásták ki, s legalább jelzésszerűen helyreállították. Így épült újjá a nagy rondella, a magyar várépítészet talán egyik leglátványosabb darabja, a mellette levő kaputorony, s épült vissza – egy 1541-ből származó metszet alapján – a Buzogány torony néven ismert őrtorony. A várfalakon belül pedig felépült a déli palotaépület első emeleti nagyterme, illetve közelében az egykori emeletes várkápolna alsó szintje.
Nyilván jobb lett volna, ha Budapest nem pusztul el az ostrom alatt, de én már gyerekkoromban is nagyon szerettem a várfalakat, meg az újjáépített gótikus tereket. Ha nem épülnek újjá – nagyjából hitelesen, s az újkori kiegészítéseket mindenhol hűségesen jelezve –, akkor még kevesebbet tudnánk a középkori építmények nagyszerűségéről. (Ezek a kiegészítések és újjáépítések messze jobban sikerültek, mint mondjuk a visegrádi alsó vár lakótornya, közismert nevén a Salamon torony, rettenetes vasbeton kiegészítése. Én persze egy teljesen újjáépített alsó várat szeretnék, a lakótornyon a rekonstruált magas tetővel, a maradványok és analógiák alapján visszaépített falakkal … De én bolond vagyok, s főleg romantikus.)
A budai hegy déli csúcsán újabb palota-építkezésre először III. Károly király idején került sor. Az építkezés előkészítése idején bontották el a palota utolsó maradványait, s hoztak létre egy nagyjából a mai járószinttel megegyező magasságban egy fennsíkot. Az akkor elkészült épület külső falainak egy része ma is áll, a palota-épület legdélebbi épületrészében, ahol most a Budapesti Történeti Múzeum helyezkedik el. (Igen jellemző módon, az eredeti boltozott tereket – az újkori palota legrégibb részeit – az 1960-as évek elején bontották el.) Az építkezés csak Mária Terézia királynő idején folytatódott, s készült el – Nicolaus Pacassi udvari építész tervei szerint – az elegáns, olasz barokk stílusú, szép palota, díszlépcsőkkel, díszteremmel és udvari kápolnával. Az 1770-ben a raguzai (Dubrovnik) ferencesektől visszaszerzett Szent Jobb tiszteletére a mai kupola mögötti udvarban, a nagy osztrák barokk építész, Hildebrand tervei szerint a kis ovális kápolna, amelyet viszont Hauszmann bontatott le a palota kibővítésének idején.
Királyi udvar azonban szinte soha nem tartózkodott benne, saját berendezése sem volt, s a lényegében használaton kívül álló épületet 1777-ben az uralkodó a Budára költözött nagyszombati egyetemnek adta át. Az egyetem céljaira akkor épült az egri líceum tornyára emlékeztető csillagvizsgáló torony, amely mintegy 1840-ig állt fenn. Az egyetem 1784-ben Pestre költözött, elfoglalva a feloszlatott pálos rend épületeit, s a rektorátus, a jogi kar és a teológia ma is ott vannak, immár több mint 200 éve.
A XIX. század első jó öt évtizedében a palota többé-kevésbé megőrizte késő barokk formáját. A csillagvizsgáló tornyot lebontották, s a középső épületrészre egy harmadik emelet épült, a belső terek egy részét pedig szolid klasszicista stílusban rendezték be. Ekkor már állandó lakói is voltak: előbb József nádor, mint királyi helytartó „alkirályi” udvara használta a palotát, utána rövid ideig a fia, István nádor, majd az 1849-es ostrom nyomainak eltüntetése után egy újabb Habsburg helytartó, Albert főherceg.
Az 1868-es kiegyezés után immár többé-kevésbé rendszeresen visszatérő lakója volt a várnak, a Budára, majd Budapestre látogató király és családja, bár önálló magyar udvartartás még elvileg sem volt egészen a rendszer végéig. Innen hajtatott a király a Mátyás templomba, a koronázásra, s itt fogadta az országgyűlést is. A palota a XIX. század végére az udvar állandó budai jelenléte nélkül is kicsinek, s főleg pedig elavultnak bizonyult, így Budapest akkori nagyvárossá válásával együtt került napirendre a királyi palota átépítése és kibővítése. A tervező építész először Ybl Miklós volt, majd aránylag korai halála után, 1890-től kezdve pedig Hauszmann Alajos.
A bővítés első terveiben még csak a krisztinavárosi szárny felépítése szerepelt – ahol ma a Széchényi könyvtár van – a Habsburg főhercegek és a remélt koronás vendégek elszállásolása céljára, míg a királyi pár magánlakosztályait a Duna-parti szárnyban rendezték be. A millenniumi építkezések során merült fel a dunai homlokzat kibővítése, amit Hauszmann az épület északi (a kupola alatti) szárnyának középére vetített megkettőzésével ért el. Ekkor alakult ki az épület méltán híres, mintegy 300 m hosszú, egybenyitható teremsora a dunai oldalon. A hosszan elnyúló épület már igényelt egy hangsúlyos közép-motívumot. Ez lett a kupola, amely nem kötődött az épület egyetlen belső teréhez sem, egyszerű üres tetődísz volt. Hauszmann többé-kevésbé követte a régi XVIII. századi palota-épület elegáns olasz barokk stílusát, de jóval több vakolt ajtó- és ablakdísszel, amelyek el is fedték az eredeti kő burkolatot, s a részletkiképzésekben, főleg pedig a belsőkben már a késő eklektika szecesszióba hajló stílus elemeit alkalmazta. A funkció nélküli, s a palota többi részéhez képest valóban csiricsáré régi kupola már az elkészülése idején bírálatokat váltott ki. (Őszintén szólva, az új szerintem jobb, s egy-két részletétől eltekintve, jobban illik a palota egészének olasz barokk stílusához.)
A tervező munkák során rengeteg gyakorlati problémával kellett megküzdeni. A XIX. században mindenütt jelentősen megnőtt azoknak a polgároknak a száma, akik egy-egy udvari ünnepségre meghívást remélhettek, s a meghívottak fogadásával, elhelyezésével és persze mulattatásával kapcsolatban is egészen más követelmények merültek fel, mint akár csak egy évszázaddal korábban. A XVIII. században télen, a versailles-i kastélyban megfagyott a király hálószobájában éjjelre kint felejtett bor, s sem fürdőszoba, sem pedig mellékhelyiségek nem voltak. (Mindenki ott intézte a dolgát, ahol tudta, függöny mögött, a szerencsésebbek pedig valami hordozható szekrény-félére ülve. Mindez 1896-ban már elképzelhetetlen volt. A gyertya helyett villanyvilágítás, a kályhák és kandallók melege – vagy inkább hidege – helyett valamiféle korszerű fűtés kellett, s persze mellékhelyiségek.
Az udvari ünnepségekre érkező vendégseregek, s főleg a kocsik – persze lovas kocsik – mozgatása volt az egyik megoldandó probléma, ami szorosan összefüggött egy másik problémával, várhegy déli csücskén meglevő mintegy egy emeletnyi szintkülönbségnek, ami a Szent György tér utca-szintje, illetve a királyi palota meglevő épületének földszintje között mutatkozott. A megoldás egy hosszan elnyúló lejtő volt az épület mellett, illetve egy hasonló rámpa az épületen keresztül. Így a palota főbejárata a Szent György térre nyílott, s a hatalmas kovácsolt vas kapun át a kocsival a vendégfogadó térbe lehetett jutni, onnan a ruhatárba, majd a dísztermek sorába, míg a kocsik az épület túloldalán juthattak ki a szabadba. (Ebből az elrendezésből már semmi sem maradt, a főbejáratot és a kocsi-áthajtót a helyreállítás során elbontották, s a palota északi szárnyát egy negyeddel kibővítve, a vele szemben levő épületrésszel (a Mátyás kút épületszárnya) szimmetrikussá tették.) Az 1945 előtti állapotnak szerintem a legproblematikusabb része pont ez az udvar volt, a széles kocsi-lehajtóval, ami az első emelet – a dísz-emelet – szintjén indul, s a kút előtt ért le az oroszlános udvar szintjére. A nagy táncterem külső s belső kialakítása is túlságosan bombasztikus volt, a XVIII. sz.-i palota elegáns barokk épületeihez képest.
A mintegy háromszorosára kibővített palota épület 1904-re készült el, s voltaképpen csak 40 évig, a főváros 1944-45-ös ostromáig maradt ép. Felépítése nemcsak a rohamléptekkel fejlődő magyar építészetnek volt nagy teljesítménye, hanem a magyar képző és iparművészetnek is. A tervező munkák során Hauszmann végigjárta az akkori Európa szinte összes uralkodói székhelyt, s hosszas eszmecserét folytatott az udvarmesterekkel, a királyi udvarok üzemeltetőivel. Így a palota lényegesen modernebb és használhatóbb lett, mint a bécsi Burg. A palota minden berendezési tárgya, vasműves alkotása, de még az udvari étkészletek is az akkori magyar iparművészet legnagyobbjai – Thék Endre, Róth Miksa és Jungfer Gyula – műhelyéből kerültek ki. Tematikus termei – a neoromán stílusú Szent István terem, az olasz reneszánsz stílusú Mátyás terem – Fadrusz kolozsvári Mátyás-szobrának kisebbített másolatával és Benczúr Gyula festményeivel –, a kupola alatt pedig a Habsburg terem Lotz Károly mennyezet-freskójával a magyar történelem nagy korszakait és a történelem folyamatosságát jelenítették meg.
A nagy állami építkezéseket nemcsak most, hanem akkor is rengeteg jogos, s persze még több jogtalan kritika övezte. A Duna-parti új Országháznak éppúgy, mint a kibővített királyi várnak is, rengeteg kritikusa volt. Pedig, ha jól meggondoljuk, Budapestből ma is az mutogatható leginkább, ami 1825 és 1914 között felépült.
Ferenc József utoljára talán 1908-ban járt a budai várban, az utolsó király, IV. Károly pedig a koronázásán, összesen egy napig, majd még talán pár alkalommal. Az 1919-es kommün idején hatalmas sapkát húztak a kupolát díszítő, három méteres koronára, de az épületnek más baja nem történt. 1920-tól Horthy Miklós kormányzó lakott a krisztinavárosi oldalon, az épület jó részét a kormányzói kabinetiroda és a tisztviselők lakásai foglalták el, a Duna-parti dísztermeket múzeumként lehetett látogatni. Abban a korban sokkal kevesebb állami látogatás volt, mint most, ebben a repülőgépes világban, s Magyarország amúgy is szinte teljesen kimaradt a nemzetközi diplomáciai forgalomból. Budapest egy nagy birodalom társ-fővárosából egy ellenséges szomszédok által körülvett kis ország fővárosa lett. Államfői vendég utoljára 1937-ben járt a budai várban, III. Viktor Emánuel olasz király, majd egy évvel később, az 1938-as Eucharisztikus kongresszusra érkező Eugenio Pacelli bíboros államtitkár, a későbbi XII. Piusz pápa.
Antall György
(Az írás egy két részes cikk első része, amelyik először a http://www.konzervatorium.hu/ oldal blogján jelenik meg.)
Pusztítások, romok és újjáépítések: palota, egyetem, palota. múzeum
Luxemburgi Zsigmond és Hunyadi Mátyás gótikus és kora reneszánsz palotája a török hódoltság alatti elhanyagoltság, majd a vár ismétlődő ostromai következtében teljesen rommá váltak, s a maradékot a város XVIII. Század elejei újjáépítése során építőanyagnak használták fel. Ami pedig a föld alatt maradt, azt pont az újkori palotaépületet elpusztító ostrom, majd a maradékot is eltüntető helyreállítás során ásták ki, s legalább jelzésszerűen helyreállították. Így épült újjá a nagy rondella, a magyar várépítészet talán egyik leglátványosabb darabja, a mellette levő kaputorony, s épült vissza – egy 1541-ből származó metszet alapján – a Buzogány torony néven ismert őrtorony. A várfalakon belül pedig felépült a déli palotaépület első emeleti nagyterme, illetve közelében az egykori emeletes várkápolna alsó szintje.
Nyilván jobb lett volna, ha Budapest nem pusztul el az ostrom alatt, de én már gyerekkoromban is nagyon szerettem a várfalakat, meg az újjáépített gótikus tereket. Ha nem épülnek újjá – nagyjából hitelesen, s az újkori kiegészítéseket mindenhol hűségesen jelezve –, akkor még kevesebbet tudnánk a középkori építmények nagyszerűségéről. (Ezek a kiegészítések és újjáépítések messze jobban sikerültek, mint mondjuk a visegrádi alsó vár lakótornya, közismert nevén a Salamon torony, rettenetes vasbeton kiegészítése. Én persze egy teljesen újjáépített alsó várat szeretnék, a lakótornyon a rekonstruált magas tetővel, a maradványok és analógiák alapján visszaépített falakkal … De én bolond vagyok, s főleg romantikus.)
A budai hegy déli csúcsán újabb palota-építkezésre először III. Károly király idején került sor. Az építkezés előkészítése idején bontották el a palota utolsó maradványait, s hoztak létre egy nagyjából a mai járószinttel megegyező magasságban egy fennsíkot. Az akkor elkészült épület külső falainak egy része ma is áll, a palota-épület legdélebbi épületrészében, ahol most a Budapesti Történeti Múzeum helyezkedik el. (Igen jellemző módon, az eredeti boltozott tereket – az újkori palota legrégibb részeit – az 1960-as évek elején bontották el.) Az építkezés csak Mária Terézia királynő idején folytatódott, s készült el – Nicolaus Pacassi udvari építész tervei szerint – az elegáns, olasz barokk stílusú, szép palota, díszlépcsőkkel, díszteremmel és udvari kápolnával. Az 1770-ben a raguzai (Dubrovnik) ferencesektől visszaszerzett Szent Jobb tiszteletére a mai kupola mögötti udvarban, a nagy osztrák barokk építész, Hildebrand tervei szerint a kis ovális kápolna, amelyet viszont Hauszmann bontatott le a palota kibővítésének idején.
Királyi udvar azonban szinte soha nem tartózkodott benne, saját berendezése sem volt, s a lényegében használaton kívül álló épületet 1777-ben az uralkodó a Budára költözött nagyszombati egyetemnek adta át. Az egyetem céljaira akkor épült az egri líceum tornyára emlékeztető csillagvizsgáló torony, amely mintegy 1840-ig állt fenn. Az egyetem 1784-ben Pestre költözött, elfoglalva a feloszlatott pálos rend épületeit, s a rektorátus, a jogi kar és a teológia ma is ott vannak, immár több mint 200 éve.
A XIX. század első jó öt évtizedében a palota többé-kevésbé megőrizte késő barokk formáját. A csillagvizsgáló tornyot lebontották, s a középső épületrészre egy harmadik emelet épült, a belső terek egy részét pedig szolid klasszicista stílusban rendezték be. Ekkor már állandó lakói is voltak: előbb József nádor, mint királyi helytartó „alkirályi” udvara használta a palotát, utána rövid ideig a fia, István nádor, majd az 1849-es ostrom nyomainak eltüntetése után egy újabb Habsburg helytartó, Albert főherceg.
Az 1868-es kiegyezés után immár többé-kevésbé rendszeresen visszatérő lakója volt a várnak, a Budára, majd Budapestre látogató király és családja, bár önálló magyar udvartartás még elvileg sem volt egészen a rendszer végéig. Innen hajtatott a király a Mátyás templomba, a koronázásra, s itt fogadta az országgyűlést is. A palota a XIX. század végére az udvar állandó budai jelenléte nélkül is kicsinek, s főleg pedig elavultnak bizonyult, így Budapest akkori nagyvárossá válásával együtt került napirendre a királyi palota átépítése és kibővítése. A tervező építész először Ybl Miklós volt, majd aránylag korai halála után, 1890-től kezdve pedig Hauszmann Alajos.
A bővítés első terveiben még csak a krisztinavárosi szárny felépítése szerepelt – ahol ma a Széchényi könyvtár van – a Habsburg főhercegek és a remélt koronás vendégek elszállásolása céljára, míg a királyi pár magánlakosztályait a Duna-parti szárnyban rendezték be. A millenniumi építkezések során merült fel a dunai homlokzat kibővítése, amit Hauszmann az épület északi (a kupola alatti) szárnyának középére vetített megkettőzésével ért el. Ekkor alakult ki az épület méltán híres, mintegy 300 m hosszú, egybenyitható teremsora a dunai oldalon. A hosszan elnyúló épület már igényelt egy hangsúlyos közép-motívumot. Ez lett a kupola, amely nem kötődött az épület egyetlen belső teréhez sem, egyszerű üres tetődísz volt. Hauszmann többé-kevésbé követte a régi XVIII. századi palota-épület elegáns olasz barokk stílusát, de jóval több vakolt ajtó- és ablakdísszel, amelyek el is fedték az eredeti kő burkolatot, s a részletkiképzésekben, főleg pedig a belsőkben már a késő eklektika szecesszióba hajló stílus elemeit alkalmazta. A funkció nélküli, s a palota többi részéhez képest valóban csiricsáré régi kupola már az elkészülése idején bírálatokat váltott ki. (Őszintén szólva, az új szerintem jobb, s egy-két részletétől eltekintve, jobban illik a palota egészének olasz barokk stílusához.)
A tervező munkák során rengeteg gyakorlati problémával kellett megküzdeni. A XIX. században mindenütt jelentősen megnőtt azoknak a polgároknak a száma, akik egy-egy udvari ünnepségre meghívást remélhettek, s a meghívottak fogadásával, elhelyezésével és persze mulattatásával kapcsolatban is egészen más követelmények merültek fel, mint akár csak egy évszázaddal korábban. A XVIII. században télen, a versailles-i kastélyban megfagyott a király hálószobájában éjjelre kint felejtett bor, s sem fürdőszoba, sem pedig mellékhelyiségek nem voltak. (Mindenki ott intézte a dolgát, ahol tudta, függöny mögött, a szerencsésebbek pedig valami hordozható szekrény-félére ülve. Mindez 1896-ban már elképzelhetetlen volt. A gyertya helyett villanyvilágítás, a kályhák és kandallók melege – vagy inkább hidege – helyett valamiféle korszerű fűtés kellett, s persze mellékhelyiségek.
Az udvari ünnepségekre érkező vendégseregek, s főleg a kocsik – persze lovas kocsik – mozgatása volt az egyik megoldandó probléma, ami szorosan összefüggött egy másik problémával, várhegy déli csücskén meglevő mintegy egy emeletnyi szintkülönbségnek, ami a Szent György tér utca-szintje, illetve a királyi palota meglevő épületének földszintje között mutatkozott. A megoldás egy hosszan elnyúló lejtő volt az épület mellett, illetve egy hasonló rámpa az épületen keresztül. Így a palota főbejárata a Szent György térre nyílott, s a hatalmas kovácsolt vas kapun át a kocsival a vendégfogadó térbe lehetett jutni, onnan a ruhatárba, majd a dísztermek sorába, míg a kocsik az épület túloldalán juthattak ki a szabadba. (Ebből az elrendezésből már semmi sem maradt, a főbejáratot és a kocsi-áthajtót a helyreállítás során elbontották, s a palota északi szárnyát egy negyeddel kibővítve, a vele szemben levő épületrésszel (a Mátyás kút épületszárnya) szimmetrikussá tették.) Az 1945 előtti állapotnak szerintem a legproblematikusabb része pont ez az udvar volt, a széles kocsi-lehajtóval, ami az első emelet – a dísz-emelet – szintjén indul, s a kút előtt ért le az oroszlános udvar szintjére. A nagy táncterem külső s belső kialakítása is túlságosan bombasztikus volt, a XVIII. sz.-i palota elegáns barokk épületeihez képest.
A mintegy háromszorosára kibővített palota épület 1904-re készült el, s voltaképpen csak 40 évig, a főváros 1944-45-ös ostromáig maradt ép. Felépítése nemcsak a rohamléptekkel fejlődő magyar építészetnek volt nagy teljesítménye, hanem a magyar képző és iparművészetnek is. A tervező munkák során Hauszmann végigjárta az akkori Európa szinte összes uralkodói székhelyt, s hosszas eszmecserét folytatott az udvarmesterekkel, a királyi udvarok üzemeltetőivel. Így a palota lényegesen modernebb és használhatóbb lett, mint a bécsi Burg. A palota minden berendezési tárgya, vasműves alkotása, de még az udvari étkészletek is az akkori magyar iparművészet legnagyobbjai – Thék Endre, Róth Miksa és Jungfer Gyula – műhelyéből kerültek ki. Tematikus termei – a neoromán stílusú Szent István terem, az olasz reneszánsz stílusú Mátyás terem – Fadrusz kolozsvári Mátyás-szobrának kisebbített másolatával és Benczúr Gyula festményeivel –, a kupola alatt pedig a Habsburg terem Lotz Károly mennyezet-freskójával a magyar történelem nagy korszakait és a történelem folyamatosságát jelenítették meg.
A nagy állami építkezéseket nemcsak most, hanem akkor is rengeteg jogos, s persze még több jogtalan kritika övezte. A Duna-parti új Országháznak éppúgy, mint a kibővített királyi várnak is, rengeteg kritikusa volt. Pedig, ha jól meggondoljuk, Budapestből ma is az mutogatható leginkább, ami 1825 és 1914 között felépült.
Ferenc József utoljára talán 1908-ban járt a budai várban, az utolsó király, IV. Károly pedig a koronázásán, összesen egy napig, majd még talán pár alkalommal. Az 1919-es kommün idején hatalmas sapkát húztak a kupolát díszítő, három méteres koronára, de az épületnek más baja nem történt. 1920-tól Horthy Miklós kormányzó lakott a krisztinavárosi oldalon, az épület jó részét a kormányzói kabinetiroda és a tisztviselők lakásai foglalták el, a Duna-parti dísztermeket múzeumként lehetett látogatni. Abban a korban sokkal kevesebb állami látogatás volt, mint most, ebben a repülőgépes világban, s Magyarország amúgy is szinte teljesen kimaradt a nemzetközi diplomáciai forgalomból. Budapest egy nagy birodalom társ-fővárosából egy ellenséges szomszédok által körülvett kis ország fővárosa lett. Államfői vendég utoljára 1937-ben járt a budai várban, III. Viktor Emánuel olasz király, majd egy évvel később, az 1938-as Eucharisztikus kongresszusra érkező Eugenio Pacelli bíboros államtitkár, a későbbi XII. Piusz pápa.
Antall György
(Az írás egy két részes cikk első része, amelyik először a http://www.konzervatorium.hu/ oldal blogján jelenik meg.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése