Szent Dénes apátsági temploma a középkor végén II. - a Saint-Denis, mint szerzetesi zarándoktemplom

A Saint-Denis apátsági templom középkori elrendezésének megértéséhez a kulcs a templom sokrétű funkciója: bencés apátság, zarándoktemplom – Szent Dénes püspök és vértanú-társainak ereklyéihez – és királyi jelvények őrző helye és egyben a királyok temetkezési helye, a királyi nekropolisz. Így a templom elrendezésének legalapvetőbb vonásait a szerzetesi közösség szükségletei határozták meg. A nyugati szerzetesség 9-10. századi reformja, mely a burgundiai Cluny apátságból indult ki, s ezért Cluny reform néven is ismert, alakította ki a Saint-Denis elrendezésének legfontosabb vonásait: a templom elsősorban a (bencés) szerzetesi közösséget szolgálta, a város hívei a templom melletti plébániatemplomba jártak misére. Ez az elrendezés volt a helyzet és él tovább a londoni Westminster apátság esetében is: a templom – ugyancsak Szent Péter tiszteletére szentelve – a szerzetesi közösség temploma volt, míg a hívek a mellette levő – ma 15-i századi formájában ismert – Szent Margit templomot látogatták. A Westminster és a Saint-Denis közötti párhuzam sok területen fennáll: mindkettő királyi alapítású és patronálású apátság, a „nemzeti patrónus szent” kultuszhelye (Saint-Denis: Szent Dénes püspök és vértanú társai; a Westminster: a templomalapító Szent Eduárd király (Hitvalló Eduárd /Edward the Confessor). egyben királyi nekropolisz és a koronázási jelvények őrzési helye is. (Az angol koronázási jelvényeket a polgárháborúig a Westminsterben őrizték, és onnan vitték el azokat is beolvasztani, ugyanúgy, ahogy 140 évvel később a Saint-Denis-ből a francia regáliát.)

A Westminster Apátság, tőke balra a Szent Margit plébánia

A Cluny-i templomtípusban, melyet a Saint-Denis (és a Westminster) is követett egyértelművé vált a klerikusok és a laikusok elválasztása a templomon belül. Így megnövekedett a szerzetesi kórus – székesegyházak esetében a káptalani kórus – szerepe. (A középkorban a székesegyházi kanonokokat a szerzetesekhez hasonlóan, a katedrálishoz tartozó káptalani házban együtt laktak.) A kórusban végezték a rendi regulának megfelelően az énekelt zsolozsmát (latin: Divum Officium). A  kórust a hajó – tehát nyugat – felől a kórusrekesztő vagy szentélyrekesztő (német: Lettner, angol: choir screen vagy rood screen, francia: jubé), északről és délről magas fal választotta el a templom többi részétől, a negyedik, a főoltár felőli oldalon nyitott volt, de többnyire ott magas vas- vagy rézrács emelkedett, a kórusban elhelyezett kincsek védelmére. A kórus bejárata a nyugati oldalról, a lettner alatt, egy átjárón keresztül, részben a keleti oldalon, a vasrács ajtajain át nyílt. (A spanyol katedrálisokban a kórus nyugati oldala zárt, csak keletről, a főoltár felől van bejárat, az angol, illetve francia katedrálisokban a nyugati oldalról egy kapu-szerű díszes átjáró vezet a kórus területére.) A kóruson belül egymással szembefordított két „L” alakban – Spanyolországban, mivel nincs bejárat, „U” alakban – állnak, több sorban a kórusülések. A lettner tetején járható galéria (olaszul: pontile, vagyis hidacska) emelkedett, ahol az énekkar, később az orgona is helyet kaphatott, illetve ahonnan a Szentírást olvasták fel, pontosabban énekelték.

A főoltárt gyakran, így a Saint-Denis-ben is, Róma és a pápaság iránti hűség jeleként, Szt. Péter és Pál tiszteletére szentelték, s itt végezték ünnepélyes keretek között az egész közösség káptalani miséjét. A kórus melletti két oltár titulusa rendszerint Szűz Mária és Szent János evangélista volt (ők álltak a Golgotán a kereszt mellett). A káptalani miséktől függetlenül végzett (magán és fogadalmi) misék részére további mellék oltárok kapcsolódtak a keresztházhoz. A hívek részére végzett nyilvános misék helye a kórus előtti népoltár volt, melyet általában a Szent Kereszt tiszteletére szenteltek. (Ilyen népoltár került elő a pécsi székesegyházban.) A Saint-Denis általam ismert leírásai nem említenek ilyen népoltárt, Szűz Mária oltára pedig a templom főtengelyében, a szentélykörüljáró középső kápolnájában emelkedett és maradt fenn a mai napig.

Három ország - három példa
fent: York Minster (Anglia), a kórusrekesztő (Choir screen),
középen: Tolodo, katedrális (Spanyolország, Kasztília), a káptalani kórus (Coro), a kórus-oltárral,
lent: Meissen, dóm (Németország), a lettner, előtte a népoltárral

A Saint-Denis eredeti – Karoling-kori – elrendezésében az ereklyék őrzési helye a főoltár alatti altemplom volt. A nagy zarándokforgalom itt is, miként a spanyolországi compostelai zarándoklat útvonalán levő templomok esetében, megkívánta a templomok olyan átalakítását, ahol a zarándokok mozgása a templom legfontosabb ereklyéi körül akadályok nélkül folyhatott, miközben nem zavarta a szerzetesi közösség életét, illetve a nagy tömeg nem kerülhetett a főoltáron, illetve az ereklye-oltáron felhalmozott kincsek közelébe sem. (A középkori zarándok-útvonalakon hatalmas tömegek vonultak, s nemcsak kegyes célból. A zarándokokat tolvajok, csavargók, kalandorok és prostituáltak kísérték – ahogy az Chaucer „Canterbury mesék” című művéből is kiderül, amelynek kerettörténetét a Becket Szt. Tamáshoz zarándokolók tömege adja.) A Saint-Denis 12. századi gótikus átépítése során létesült a szentély és körülötte a kápolna-koszorú, Szent Dénes és vértanú társai emlékművével és oltárában a szentély-„fej” (franciául: chevet) közepén. Ugyanilyen elrendezése van a Westminsternek is: a főoltárt egy díszes kő fal (angolul: altar screen) zárja el Hitvalló Eduárd kápolnájától és oltárától, azzal a különbséggel, hogy alatta nincs altemplom, így a kápolna a szentéllyel azonos szinten áll.

Ereklyeoltárok, ereklye-síremlékek és ereklyetartó szekrények

Fent: Hitvalló Eduárd ereklyesíremléke előtte oltárral a Westminster apátságban (a reformáció előtt a zöld, fából készült felépítmény helyén arany ereklyetartó szekrény volt, amit hétköznapokon egy fa feretorium borított)

Középen: Szent Albanusz ereklye-síremléke az angliai St. Albans apátságban (a reformáció során összetört kő alépítményt a 20. században állították újra össze a töredékekből. Az elpusztított ereklyetartó szekrényt egy egyszerű felépítmény jelzi. Lent: Szent Heribert ereklyetartó szekrénye (Heribertschrein), Köln, St. Heribert   

Így tehát a zarándokok a főoltáron lévő ereklyével nem kerülhettek kapcsolatba. Ennek a megoldásnak éppen az volt a lényege, hogy a zarándokok és a folyamatosan végzett istentiszteletek ne zavarják egymást. A körüljáróból nyíló, szintén ereklyéket tartalmazó oltárok viszont lehetőséget teremtettek arra, hogy egy-egy – saját papjával érkező – zarándokcsoport a kegyhely közelében misét végezhessen (saját papjával, esetleg saját rítus-szokásai szerint). A főoltáron csak a káptalani misét - székesegyházakban a főpapi misét - mondták, vagy kiváltságos zarándoklatok alkalmával végeztek ott szertartást. Az egyik keresztház zarándokkapuján be-, majd a másik keresztházi kapun kivezetett zarándokforgalom (a szentély körüljáróban haladva) így sem a káptalani szentély szertartását, sem a hajóban nyilvános istentiszteleten résztvevő híveket nem zavarta. Néhány esetben (pl. Toulouse, S. Sernin, S. Benoit-sur-Loire, stb.) a zarándokoknak az ereklyével való kapcsolatba kerülését úgy oldották meg, hogy a szentély-körüljárós megoldást a főapszis alatti, fél szinttel lesüllyesztett altemplommal kombinálták.

Példák

Fent: zarándokok egy ereklye-síremléknél

Középen: Cluny harmadik temploma (alaprajz)

Lent: Szt. Hubert felvétele a sírjából. Roger van der Weyden képe. Az oltáron az ereklyetartó szekrény, a szentélyt fa rács zárja el a körüljárótól

A korai francia gótikus katedrálisok (pl. Laon eredeti formája) még megőrizték a korábbi bencés zarándok-építészet térformáit: a keresztházak mellékkápolnái egyaránt szolgálták a polgári reprezentáció (magánmisék) igényeit, és a káptalan magán-ájtatosságait. A szentély-körüljáró eredeti zarándok-funkciója teljesen megszűnt, benne a polgári fogadalmi kápolnákat és oltárokat helyezték el. A párizsi Notre Dame-ban  az altemplom (kripta) elmaradása, a kápolnakoszorú és a keresztház önálló életének megszüntetése, a hajókhoz való szerves kapcsolása a gótikus, egységes térkompozíció jegyében születtek. A katedrálisoknál zarándok-funkció ritkábban volt, így a sugárkápolnák csak bizonyos szertartásoknál (nagyheti szertartások, úrnapi körmenet, halottak napja, stb.) kapcsolódtak be a teljes templomi liturgiába. Kissé más koncepció szerint alakult a reims-i katedrális liturgikus tere, ahol a keresztház és az összetett, kápolnakoszorús apszis egységet képez, melyet Reims speciális szerepe, a király-koronázás követelt meg: a koronázáson résztvevő országnagyok megkülönböztetett elhelyezését biztosítani kellett a szertartás alatt. Az angol gótika más úton járt: ott megmaradtak a sajátos egyenes záródású hátsó kórusok, a zarándokok által felkeresett kultuszhellyel, és sokszor nem egy, hanem két kereszthajó is volt, a templomnak egy jellegzetesen angol, kettős kereszt alakot kölcsönözve. (Erre példa többek között Lincoln és Salisbury katedrálisa.)

(Készült Guzsik Tamás: A keresztény liturgiák építészete, II. rész alapján)