Szent Dénes apátsági temploma a középkor végén IV. - a kórus

A kórus

Az apátsági templom kórusaJelmagyarázat

A.    Kórusrekesztő, felette a szószék

B.     Kórusülések

C.     Kórus
D. Kopasz Károly síremléke (tumba)

E.  Matutinum oltár (vagy Kórus oltár vagy Szentháromság oltár)

F.  Rács, ami nyugatról lezárja a kórust

A Saint-Denis-ben a szerzetesi kórus - hasonlóan a londoni Westminsterhez - a kereszthajó előtt állt és a hajó utolsó három-négy boltszakaszát foglalta el. Félibien alaprajzán a kórusülések három boltszakasz hosszúságúak voltak, de akkor már nem létezett a kórust nyugatról - a templom főbejárata felől - elzáró kórusrekesztő, az elé „L” alakban befordított kórusülésekkel, sem pedig a keletről lezáró magas, díszes vasrács sem. A vasrács, mely a kórust lezárta, ahhoz a két pillérhez illeszkedett, amelyeknek a kórusülések vége támaszkodott. A vasrács felett egy fa gerenda volt, melyen valaha Szent Eloy arany keresztje állt. (A híres kereszt utóbb a főoltáron vagy mögötte állhatott.)

Albi, székesegyháza kórusrekesztő nyugat felől és a kórus belül (középen a sas alakú felolvasóállvány)

Roger van der Weyden: A Hét szentség

- a hét szentséget ábrázoló triptichon középső táblája egy képzeletbeli gótikus templom belsejének bemutatásával

A belgiumi (Vallónia) Walcourt-i Notre Dame kórusrekesztője, felette szószék, a szószék fölött a megfeszített Krisztus, oldalán Szűz Mária és Szent János apostol
- Saint-Denis kórusrekesztője is hasonló lehetett, de egész biztos, hogy az alsó rész az átjáró kapu kivételével falazott volt.

A Westminster apátsági templom kórusa

A kórusrekesztő kőből készült, Szent Dénes legendájának ábrázolásával. Felette fából készült feszület, kétoldalt Szűz Mária és Szent János apostol szobrai között. A galérián a szószék, ahonnan az evangéliumot olvasták fel. A hugenották a 16. században az egész kórusrekesztőt elpusztították. A leírások szerint a szószéket a régebbi kórusrekesztő darabjaiból állították össze, s Conway analógiaként arra az aranylemezekkel borított szószékre utal, melyet II. Henrik császár adományozott az aacheni dóm számára, s mely a mai napig ott is található.

II. Henrik császár adománya az aacheni dóm számára - az arany szószék (1014-ből!)

A kóruson belül volt a kórus vagy matitunum oltár, melyet a Szentháromság tiszteletére szenteltek („E”), több királysír és egy bronzból készült, sas alakú felolvasó állvány (lectern), a négy evangélista és mások figuráival. A felolvasó állványt Dagobert király zsákmányolta Poitiers-nél s az apátságnak adományozta. Utóbb Suger apát újra aranyoztatta. Az előénekes innen vezette a zsolozsmát. 

Sas alakú felolvasó pult - a peterborough-i katedrálisból (Anglia)

A kórus közepét a királysírok foglalták el: Kopasz Károly nyugati frank király és császár bronz síremléke volt középen, tőle jobbra Clodomir, Martel Károly és Dagobert egy fiának a sírja, balra Capet Hugo – a dinasztia-alapító – és Ottó sírja. Ezek fehér márványból voltak. Kopasz Károly sírlapjáról 18. sz. metszet maradt fent, az eredeti darabot a forradalom idején beolvasztották. Ugyancsak elpusztultak a IX. Lajos rendeletére készült fehér márvány síremlékek, kivéve Martel Károly síremlékét, mely ma is megtalálható a templomban, bár nem az eredeti helyén.

Síremlékek a kórus közepéről
fent: Kopasz Károly bronz sírlapja (a forradalom idején beolvasztották);
lent: Martel Károly síremléke

A kórus oltár – vagyis a Szentháromság oltára, vagy Matutinum oltár – nagyjából a kórusülések keleti végével állt egy vonalban, közvetlenül a vasrácshoz (lásd: „F”) illeszkedve. Az oltár maga fekete márványból volt, és Szent Dénes vértanúságát bemutató fehér márvány szobrokkal díszítették. Rajta korábban egy aranyozott ezüst Szentháromság ábrázolás – feltehetően oltártábla – állt, melyet az Armagnac-ok pusztítottak el VII. Károly idején. Közvetlenül az oltár mögött, hozzá tartozva egy bonyolult építmény volt, mely a következőkből állt: (1) egy aranyozott réz négyszögletes oszlop, amely egy aranylemezekkel borított fakeresztet tartott, (2) egy hat és fél láb hosszú egyszarvú szarv (narvál-agyar), körülötte egy ezüst korona. Az oltár előtt, a mennyezetről függött (3) egy ezüst medence, hat lámpa és egy ’nef’ (vagyis hajó formájú tárgy), és az oltár mögötti fal darab tartotta (4) Korinthoszi Szent Dénes ereklyetartó koporsóját (’chasse’), mely aranyozott rézből készült, aranyozott ezüst domborított ábrázolásokkal és oszlopfejekkel, kövekkel kirakva.

A toledoi katedrális kórusa és kórus-oltára (fent) és a kórust a négyezet felé lezáró rács (lent)

A középkorban szokás volt, hogy mindenfélét, ami értékes vagy érdekes volt, egy kedvelt vagy fontos templomnak adományoznak: így kerülhetett a Saint-Denis-be egy narvál-agyar, egy római fürdőkád, vagy éppen egy hajó alakú dísz. (Hajó alakú asztaldíszek gyakori dekorációi voltak a fejedelmi asztaloknak, s fából készült hajómodellek meg sokszor jelennek meg pl. dániai templomokban is.) 

Egy "nef" vagyis hajó alakú asztaldísz

(A Burghley nef, a londoni Viktória és Albert Múzeum gyűjteményében)

A "chasse" - angulul: shrine, németül: Schrein - sok más jelentése mellett - koporsó, olykor ház vagy templom alakú, többnyire fából készült és nemesfém lemezekkel borított ereklyetartó ládát vagy koporsót jelent. A Saint-Denis gyűjteményében több ilyen tárgy volt, így pl. Szent Lajos király ereklyetartó koporsója, a kórus oltáron levő Korinthoszi Szent Dénes ereklyetartó, s minden bizonnyal ilyenek voltak Szent Dénes püspök és vértanútársai ereklyetartói is, melyeket az Ereklyeoltárban őriztek. Anglia gazdag templomainak hasonló tárgyait a kolostorok feloszlatása és a szentek tiszteletének betiltása idején maradéktalanul elpusztították. Sajátos módon, a háborús pusztítások ellenére Németországban rengeteg ilyen fennmaradt, a legjelentősebb közülük a kölni dóm híres Három királyok ereklyetartója. Korinthoszi Szent Dénes 13. századi ereklyetartója túlélte a vallásháborúkat, s 1700 körül Felibien még leltárba vette az apátság kincstárában. Sorsa ugyanaz lett, mint az apátság legtöbb kincséjé: 1794-ben beolvasztották.

Korinthoszi Szent Dénes ereklyetartója az apátság kincstárában, 1700 körül

(Félibien könyvéből)

A Godehard-ereklyetartó láda a németországi Hildesheim katedrálisából

Szent Dénes apátsági temploma a középkor végén III. - alaprajz és elrendezés

Alaprajz és elrendezés

A Saint-Denis késő középkori elrendezésének bemutatásakor felmerülő első kérdés: hány fontos oltár volt a templom főtengelyében, s hol álltak azok. A 17. században, s a Félibien kötetében található alaprajzon csak két ilyen oltár volt, s Viollet-le-Duc rekonstrukciós rajzán is így szerepelt, illetve a mai állapotban is az általa rekonstruált két főbb oltár létezik. Suger apát idejében, s utána még évszázadokig, egészen 1610-ig azonban három oltár volt, s ebből csak egy – Szent Dénes oltára – állt azon a helyen, ahol most is oltár áll. Bourbon kardinálist, aki 1529-ben foglalta el az apáti széket, a papság fogadta a templom bejáratánál, majd a menet megállt három oltárnál: először a matutinum oltárnál, ahol az oltáriszentséget őrizték, majd a főoltárnál, végül pedig Szent Dénes oltáránál. Abban az időben naponta négy ünnepi misét (missa solemnis) mondtak: az elsőt a vértanúk (Szent Dénes és társai) oltáránál, a másodikat a matutinum oltárnál, a harmadikat a Miasszonyunk kápolnájában, melyet a noviciusok énekeltek, a negyediket pedig, ami a napi legnagyobb mise volt, a főoltárnál.

Az apátsági templom kórusa és szentélye Viollet-le-Duc rekonstrukciós rajzán. Jól látható, hogy csak két oltárt rekonstruált, s a művében közzétett másik rajzból világos, hogy egybemosta a matutinum oltárt és a főoltárt

A Szent Péter és Pál és Szent Dénes Királyi Apátság templomának kórusa és szentélye 1700-ban (Félibien könyvéből):

és 1567. előtt (a szerző rajza Conway leírása alapján):

A betűjelek magyarázata (az 1567 előtti állapot):

1. A szentélyrekesztő és a pulpitum (szószék): Kőből készült szentélyrekesztő, Szent Dénes legendáját bemutató domborművekkel. Felette fa feszület, Szűz Mária és Szent János apostol szobrai között, a szentélyrekesztő galériáján pedig a pulpitum, a szószék, ahonnan az Evangéliumot olvasták fel. Az egészet a hugenották rombolták le a 16. században.
2. Kórusülések (stallumok): Conway nem említi a kórusülések hosszát, de feltételezhetjük, hogy azok mindkét oldalon három boltszakasz hosszúságúak voltak. Ezt támasztja alá Félibien kötetében az alaprajz, melyen a kórusülések megvannak, csak a szentélyrekesztő tűnt el. 
3. Kórus: A kóruson belül a középponti tárgy a bronz felolvasó pult (lectern), a négy Evangélista és mások alakjaival. Dagobert Poiters-nél zsákmányolta és a St. Denisnek adományozta, és Suger apát bearanyoztatta.
4. Kopasz Károly sírja (tumbája): 1599-ben, a bázeli Thomas Platter a kórus közepén Kopasz Károly bronz síremlékét (tumbáját) látta a kórus közepén, tőle jobbra Clodomir, Martel Károly és Dagobert egyik fiának a síremléke (tumbája), balra pedig Capet Hugó és Othon síremléke (tumbája). Ezek fehér márványból készültek. További tizenegy királyi síremléket jegyzett fel, amik távolabb voltak.
5. Matutinum oltár (kórus oltár vagy Szentháromság oltár): A Matutinum oltár nagyjából a kórusülések keleti végével egyvonalban állt, a kórust kelet felől lezáró vasrácshoz tapadva (lásd: F), egy fagerenda alatt, amely a kórus végén volt, s amelyen egyidőben Szent Eligiusz aranykeresztje állt. Maga az oltár fekete márványból készült, fehér márványszobrokkal díszítve, melyek Szent Dénes (St. Denis) mártíromságát ábrázolták. Egykor a Szentháromság aranyozott ezüst szobra állt rajta, amelyet VII. Károly idején az armagnac lázadók elpusztítottak. Közvetlenül mögötte, hozzá tartozva egy bonyolult szerkezet volt, amely a következőkből állt: (1) négyszögletes oszlop aranyozott rézből, amely egy aranylemezekkel borított fakeresztet tartott, és (2) egy egyszarvú (vagyis narvál) szarv, 6 és fél láb hosszú, körülfogva egy ezüst koronával. Az oltár előtt a mennyezetről függött (3) egy ezüst medence, hat lámpával, és egy hajó alakú asztaldísszel (’nef’), és egy közvetlenül az oltár mögött levő faldarab, amely Korinthusi Szent Dénes 13. századi aranyozott rézből készült ereklyetartó szekrényét (’chasse’) tartotta, amelyet aranyozott ezüst képekkel és oszlopfőkkel díszítve, kövekkel díszítettek.
6. Vasrács: A kórust lezáró vasrácsot a kórus keleti végénél levő két hatalmas pillérhez erősítették.
7. Szent Lajos sírja (eredeti hely), VIII. Lajos és Fülöp Ágost sírjai: Közvetlenül a Szentháromság oltár mögött volt egy kőkoporsóban eltemetve Szent Lajos, az apja; VIII. Lajos és Fülöp Ágost között. 1298-ban, a szentté avatása után a sírját felnyitották és egy ereklyetartó koporsóba tették, de az eredeti síremlék, az ezüst szobormással a helyén maradt ameddig a nemesfémet az armagnac lázadók vagy az angolok el nem rabolták VII. Károly idején. Más síremlékekkel is így bántak, így az oltár közelében levő két másik síremlék 1505-ben már csak névtelen roncs volt.
8. Vasrács: a négyezet – a főhajó és a kereszthajó találkozása – másik (keleti) oldalán szintén egy vasrács volt, amelyhez néhány lépcső vezetett fel, melyek részben eltakarták Szent Lajos feleségének sírját.
9. Dagobert király síremléke: IX. Lajos (a későbbi Szent Lajos) parancsára készült; a forradalom alatt lerombolták, és Viollet-le-Duc a 19. században újra összeállította.
10. Főoltár: a főoltár (‘Maistre Autel’ vagy ‘grand autel’) Szent Péter és Pál oltára, ahogy a pontos felszentelése szólt, fekete és fehér márványból készült, s négy fehér márvány oszlopon állt. Az oltár előtt volt a Kopasz Károly által adományozott arany oltár előlap (antipendium). Suger apát még három aranyból készült oldallal egészítette ki, mindet drágakövekkel ékesítve. Voltak még ott finom arany gyertyatartók, egyenként 20 márka súlyúak (kb. 10 kg.), a nagy arany kereszt, melyet Szent Eligius (St. Eloy), a püspök és aranyműves, Dagobert meroving király belső tanácsadója készített, s ott volt még a ‘l’Escrin de Charlemagne’ (Nagy Károly szekrénye, egy arannyal és drágakövekkel kirakott ereklyetartó-szekrény), amelyet az unokája, Kopasz Károly császár adományozott.  Szent Péter és Pál apostolok ember nagyságú, nagy arany szobrai, melyeket Kis Pippin király adományozott, az oltár két oldalán, két porfír oszlopon álltak.
11. Szent Lajos ereklye-sírja: a főoltár mögött állt egy fémből készült, boltozatos szerkezet, mely Szent Lajos ereklyetartó koporsójának (chasse) volt talapzata.
12. A kripta lejárata: A kriptát eredetileg a nyugati vége közepén levő ajtón keresztül és közvetlenül a főoltár mögött lehetett megközelíteni.  A kripta homlokfala a szentély (chevet) alatt a mai helyzeténél távolabb, kelet felé volt. Jelenleg a kriptát a délnyugati sarkánál levő lejáraton át lehet megközelíteni, közvetlenül Dagobert síremléke mögött. A chevét alatti kriptában van XVI. Lajos, Marie Antoinette és más királyi személyiségek koporsója.
13. Létra a chevét-be: a chevét-be meredek falépcsőn lehetett feljutni , amelyik a chevét elzáró farács nyugati oldalán levő ajtóhoz vezetett. Az ajtó egy fából készült kapu-építménybe nyílt, s onnan lehetett belépni a chevét-be.         
14. A chevét: 1628-ban az egész chevét-t újra rendezték, és az Ereklyék oltárát újra felépítették, részben a régi főoltárból vett anyagokból, és egy új helyen állították fel, az apszis legkeletibb végén, közel az árkád-pillérekhez. Viollet-le-Duc a saját Ereklye-oltárát (Autel des Reliques) az apszis által körbevett terület közepén, megközelítőleg az eredetinek megfelelő helyen állította fel.
15. Az Ereklyék oltára (O₁) és a Tabernákulum (O₂): Szent Dénes oltára (a Mártírok oltára vagy Ereklyék oltára): A Tabernákulumnak épület-formája volt, főhajóval és alacsonyabb oldalhajókkal, amely alatt voltak az ereklyetartó koporsók, de Szent Dénes, Szent Rusztikus és Szent Eleutheriosz tényleges koporsói az alapépítményben voltak, s részben benyúltak az oltár alá. A Tabernákulumot és az oltárt egyaránt Suger apát készíttette, s az oltártábla (retabulum) pedig az volt, amelyet Kis Pippin adományozott az apátságnak. 1567-ben az oltárt szörnyen megrongálták, és csak az elejéről leszerelt mozgatható részek menekültek meg, mert azokat időben elrejtették. Az oltár baloldalán egy láda (armárium) volt, a jobboldalán meg egy sorban három láda (armárium) volt, mind kincsekkel tele. Az oltár előtt egy sas formájú felolvasó pult és egy koffer volt, amelyben kelyhet és egyebeket tartottak az oltáron történő használathoz.
16. ‘Cuve de porphyre’: A nagy ‘Cuve de porphyre’, vagyis porfír fürdőmedence, egy római fürdőkád állt a tabernákulum mögött. A medencét Dagobert hozta Poitiers-ből és az apátságnak adományozta. Több évszázados elhanyagoltság után Suger megtalálta, s itt állította fel. Ma a francia Nemzeti Könyvtárban (Bibliothèque nationale) található.  
17. Szent Dénes pásztorbotja és az Oriflamme: A chevét két legkeletibb pilléréhez erősítettek két fontos ereklyét: jobbra Szent Dénes pásztorbotja, balra pedig az Oriflamme, a francia királyok legendás hadilobogója volt.

Szent Dénes apátsági temploma a középkor végén II. - a Saint-Denis, mint szerzetesi zarándoktemplom

A Saint-Denis apátsági templom középkori elrendezésének megértéséhez a kulcs a templom sokrétű funkciója: bencés apátság, zarándoktemplom – Szent Dénes püspök és vértanú-társainak ereklyéihez – és királyi jelvények őrző helye és egyben a királyok temetkezési helye, a királyi nekropolisz. Így a templom elrendezésének legalapvetőbb vonásait a szerzetesi közösség szükségletei határozták meg. A nyugati szerzetesség 9-10. századi reformja, mely a burgundiai Cluny apátságból indult ki, s ezért Cluny reform néven is ismert, alakította ki a Saint-Denis elrendezésének legfontosabb vonásait: a templom elsősorban a (bencés) szerzetesi közösséget szolgálta, a város hívei a templom melletti plébániatemplomba jártak misére. Ez az elrendezés volt a helyzet és él tovább a londoni Westminster apátság esetében is: a templom – ugyancsak Szent Péter tiszteletére szentelve – a szerzetesi közösség temploma volt, míg a hívek a mellette levő – ma 15-i századi formájában ismert – Szent Margit templomot látogatták. A Westminster és a Saint-Denis közötti párhuzam sok területen fennáll: mindkettő királyi alapítású és patronálású apátság, a „nemzeti patrónus szent” kultuszhelye (Saint-Denis: Szent Dénes püspök és vértanú társai; a Westminster: a templomalapító Szent Eduárd király (Hitvalló Eduárd /Edward the Confessor). egyben királyi nekropolisz és a koronázási jelvények őrzési helye is. (Az angol koronázási jelvényeket a polgárháborúig a Westminsterben őrizték, és onnan vitték el azokat is beolvasztani, ugyanúgy, ahogy 140 évvel később a Saint-Denis-ből a francia regáliát.)

A Westminster Apátság, tőke balra a Szent Margit plébánia

A Cluny-i templomtípusban, melyet a Saint-Denis (és a Westminster) is követett egyértelművé vált a klerikusok és a laikusok elválasztása a templomon belül. Így megnövekedett a szerzetesi kórus – székesegyházak esetében a káptalani kórus – szerepe. (A középkorban a székesegyházi kanonokokat a szerzetesekhez hasonlóan, a katedrálishoz tartozó káptalani házban együtt laktak.) A kórusban végezték a rendi regulának megfelelően az énekelt zsolozsmát (latin: Divum Officium). A  kórust a hajó – tehát nyugat – felől a kórusrekesztő vagy szentélyrekesztő (német: Lettner, angol: choir screen vagy rood screen, francia: jubé), északről és délről magas fal választotta el a templom többi részétől, a negyedik, a főoltár felőli oldalon nyitott volt, de többnyire ott magas vas- vagy rézrács emelkedett, a kórusban elhelyezett kincsek védelmére. A kórus bejárata a nyugati oldalról, a lettner alatt, egy átjárón keresztül, részben a keleti oldalon, a vasrács ajtajain át nyílt. (A spanyol katedrálisokban a kórus nyugati oldala zárt, csak keletről, a főoltár felől van bejárat, az angol, illetve francia katedrálisokban a nyugati oldalról egy kapu-szerű díszes átjáró vezet a kórus területére.) A kóruson belül egymással szembefordított két „L” alakban – Spanyolországban, mivel nincs bejárat, „U” alakban – állnak, több sorban a kórusülések. A lettner tetején járható galéria (olaszul: pontile, vagyis hidacska) emelkedett, ahol az énekkar, később az orgona is helyet kaphatott, illetve ahonnan a Szentírást olvasták fel, pontosabban énekelték.

A főoltárt gyakran, így a Saint-Denis-ben is, Róma és a pápaság iránti hűség jeleként, Szt. Péter és Pál tiszteletére szentelték, s itt végezték ünnepélyes keretek között az egész közösség káptalani miséjét. A kórus melletti két oltár titulusa rendszerint Szűz Mária és Szent János evangélista volt (ők álltak a Golgotán a kereszt mellett). A káptalani miséktől függetlenül végzett (magán és fogadalmi) misék részére további mellék oltárok kapcsolódtak a keresztházhoz. A hívek részére végzett nyilvános misék helye a kórus előtti népoltár volt, melyet általában a Szent Kereszt tiszteletére szenteltek. (Ilyen népoltár került elő a pécsi székesegyházban.) A Saint-Denis általam ismert leírásai nem említenek ilyen népoltárt, Szűz Mária oltára pedig a templom főtengelyében, a szentélykörüljáró középső kápolnájában emelkedett és maradt fenn a mai napig.

Három ország - három példa
fent: York Minster (Anglia), a kórusrekesztő (Choir screen),
középen: Tolodo, katedrális (Spanyolország, Kasztília), a káptalani kórus (Coro), a kórus-oltárral,
lent: Meissen, dóm (Németország), a lettner, előtte a népoltárral

A Saint-Denis eredeti – Karoling-kori – elrendezésében az ereklyék őrzési helye a főoltár alatti altemplom volt. A nagy zarándokforgalom itt is, miként a spanyolországi compostelai zarándoklat útvonalán levő templomok esetében, megkívánta a templomok olyan átalakítását, ahol a zarándokok mozgása a templom legfontosabb ereklyéi körül akadályok nélkül folyhatott, miközben nem zavarta a szerzetesi közösség életét, illetve a nagy tömeg nem kerülhetett a főoltáron, illetve az ereklye-oltáron felhalmozott kincsek közelébe sem. (A középkori zarándok-útvonalakon hatalmas tömegek vonultak, s nemcsak kegyes célból. A zarándokokat tolvajok, csavargók, kalandorok és prostituáltak kísérték – ahogy az Chaucer „Canterbury mesék” című művéből is kiderül, amelynek kerettörténetét a Becket Szt. Tamáshoz zarándokolók tömege adja.) A Saint-Denis 12. századi gótikus átépítése során létesült a szentély és körülötte a kápolna-koszorú, Szent Dénes és vértanú társai emlékművével és oltárában a szentély-„fej” (franciául: chevet) közepén. Ugyanilyen elrendezése van a Westminsternek is: a főoltárt egy díszes kő fal (angolul: altar screen) zárja el Hitvalló Eduárd kápolnájától és oltárától, azzal a különbséggel, hogy alatta nincs altemplom, így a kápolna a szentéllyel azonos szinten áll.

Ereklyeoltárok, ereklye-síremlékek és ereklyetartó szekrények

Fent: Hitvalló Eduárd ereklyesíremléke előtte oltárral a Westminster apátságban (a reformáció előtt a zöld, fából készült felépítmény helyén arany ereklyetartó szekrény volt, amit hétköznapokon egy fa feretorium borított)

Középen: Szent Albanusz ereklye-síremléke az angliai St. Albans apátságban (a reformáció során összetört kő alépítményt a 20. században állították újra össze a töredékekből. Az elpusztított ereklyetartó szekrényt egy egyszerű felépítmény jelzi. Lent: Szent Heribert ereklyetartó szekrénye (Heribertschrein), Köln, St. Heribert   

Így tehát a zarándokok a főoltáron lévő ereklyével nem kerülhettek kapcsolatba. Ennek a megoldásnak éppen az volt a lényege, hogy a zarándokok és a folyamatosan végzett istentiszteletek ne zavarják egymást. A körüljáróból nyíló, szintén ereklyéket tartalmazó oltárok viszont lehetőséget teremtettek arra, hogy egy-egy – saját papjával érkező – zarándokcsoport a kegyhely közelében misét végezhessen (saját papjával, esetleg saját rítus-szokásai szerint). A főoltáron csak a káptalani misét - székesegyházakban a főpapi misét - mondták, vagy kiváltságos zarándoklatok alkalmával végeztek ott szertartást. Az egyik keresztház zarándokkapuján be-, majd a másik keresztházi kapun kivezetett zarándokforgalom (a szentély körüljáróban haladva) így sem a káptalani szentély szertartását, sem a hajóban nyilvános istentiszteleten résztvevő híveket nem zavarta. Néhány esetben (pl. Toulouse, S. Sernin, S. Benoit-sur-Loire, stb.) a zarándokoknak az ereklyével való kapcsolatba kerülését úgy oldották meg, hogy a szentély-körüljárós megoldást a főapszis alatti, fél szinttel lesüllyesztett altemplommal kombinálták.

Példák

Fent: zarándokok egy ereklye-síremléknél

Középen: Cluny harmadik temploma (alaprajz)

Lent: Szt. Hubert felvétele a sírjából. Roger van der Weyden képe. Az oltáron az ereklyetartó szekrény, a szentélyt fa rács zárja el a körüljárótól

A korai francia gótikus katedrálisok (pl. Laon eredeti formája) még megőrizték a korábbi bencés zarándok-építészet térformáit: a keresztházak mellékkápolnái egyaránt szolgálták a polgári reprezentáció (magánmisék) igényeit, és a káptalan magán-ájtatosságait. A szentély-körüljáró eredeti zarándok-funkciója teljesen megszűnt, benne a polgári fogadalmi kápolnákat és oltárokat helyezték el. A párizsi Notre Dame-ban  az altemplom (kripta) elmaradása, a kápolnakoszorú és a keresztház önálló életének megszüntetése, a hajókhoz való szerves kapcsolása a gótikus, egységes térkompozíció jegyében születtek. A katedrálisoknál zarándok-funkció ritkábban volt, így a sugárkápolnák csak bizonyos szertartásoknál (nagyheti szertartások, úrnapi körmenet, halottak napja, stb.) kapcsolódtak be a teljes templomi liturgiába. Kissé más koncepció szerint alakult a reims-i katedrális liturgikus tere, ahol a keresztház és az összetett, kápolnakoszorús apszis egységet képez, melyet Reims speciális szerepe, a király-koronázás követelt meg: a koronázáson résztvevő országnagyok megkülönböztetett elhelyezését biztosítani kellett a szertartás alatt. Az angol gótika más úton járt: ott megmaradtak a sajátos egyenes záródású hátsó kórusok, a zarándokok által felkeresett kultuszhellyel, és sokszor nem egy, hanem két kereszthajó is volt, a templomnak egy jellegzetesen angol, kettős kereszt alakot kölcsönözve. (Erre példa többek között Lincoln és Salisbury katedrálisa.)

(Készült Guzsik Tamás: A keresztény liturgiák építészete, II. rész alapján)

Szent Dénes apátsági temploma a középkor végén I. - a gótikus templom

A gótikus templom

Toledo

El sem tudjuk képzelni azt a gazdagságot, amely a gótika és a korai reneszánsz korszakának találkozásakor egy-egy hatalmas székesegyházban, apátsági templomban vagy akár egy gazdag nagyváros templomaiban fogadta a híveket. Észak- és Nyugat-Európa protestáns országaiban a reformációval együtt járó képrombolás és szabad rablás ürítette ki a templomokat, Franciaországban a forradalom számolt le a múlttal, a dél- és közép-európai országokban pedig a barokk-kori újjáépítés törölte el a múlt emlékeit. Nálunk a pusztítást az oszmán fegyverek és a felszabadító háborúk okozták, majd az újjáépítés fejezte be, így a középkori magyar királyság egyetlen jelentős egyházi épülete sem áll már. A fehérvári királyi bazilikának csak az alapfalai állnak, az esztergomi Szép Templomnak, az egykori prímási székesegyháznak még az se, csak töredékei ismertek. 

Gótikus templombelső - a Berry fivérek hóráskönyvéből

Ma már csak igen kevés helyen tanulmányozhatjuk a faragott és festett oltárok, szobrok és berendezési tárgyak hihetetlen gazdagságát, s az ott felhalmozott kincsek tömege is csak töredéke az eredetieknek. Egyik ilyen kivételesen szerencsés hely Nürnberg, ahol a város két jelentős plébánia-temploma – a Szent Lőrinc és a Szent Szebaldusz – a reformáció idején evangélikus templom lett, de a józan nürnbergi polgárok nem engedték elpusztítani azt, amit atyáik és nagyatyáik adományoztak a városi plébániának, sőt a megszüntetett, s többnyire lebontott kolostortemplomok berendezését is ott halmozták fel. Így a második világháborús pusztítás után, újjáépítve, mindkét templom ma is a gótikus művészet hihetetlen gazdagságát tárja elénk. A jelentősebb pusztítás nélkül épen maradt, s folyamatosan bővített és gazdagított katedrálisok földje Spanyolország, ahol a pusztítás – a reformáció és a forradalmak hiányában – elmaradt, s így Burgos, Toledo vagy Sevilla katedrálisainak láttán nagyon jól el lehet képzelni, hogy 1500 körül milyenek lehettek Anglia vagy Franciaország katedrálisai és királyi apátságai.

A Párizs melletti Szent Péter és Pál és Szent Dénes Királyi Apátság

Saint-Denis - a Mennyei Jeruzsálem földi mása

A Párizs melletti Szent Péter és Pál és Szent Dénes Királyi Apátság a középkori Franciaország legfontosabb egyházi épülete volt, melynek alapítása a Meroving királyok idejére, a 7. századra nyúlik vissza. (Az apátság és a templom viszontagságos történetét több bejegyzésben mutattam be.) Az épület teljes gótikus pompáját a 13. század végére nyerte el, amikor felépült az érett gótikus hajó és átépítették Suger apát korai gótikus szentélyét – radikálisan lecsökkentve a falak mennyiségét és megnövelve az ablakok felületét. Az eredmény a Mennyei Jeruzsálem fényben – kékben és vörösben – úszó földi megjelenítése lett.

Az apátság az első súlyos veszteségeket a Százéves háború idején szenvedte el. Kincstára – a középkori Nyugat egyik leggazdagabb kincstára – a királyság életében elfoglalt stratégiai jelentősége mellett a rablóknak és fosztogatóknak is kedvelt célpontja volt. A vallásháborúk kora – a viharos 16. század – újabb, minden addiginál súlyosabb pusztításokat hozott: 1567-ben hugenották foglalták el az apátságot, és a szerzetesek Párizsba menekültek. A protestáns eretnekek sok kárt okoztak a templomban és a környező épületekben. A legnagyobb károkat azonban maga az apátsági templom szenvedte: elpusztították a kórust, a szentélyrekesztővel és a Szentháromság oltárral együtt, a főoltárt és a szent mártírok oltárát is.

A templom alaprajza, a kápolnák, oltárok és síremlékek megjelölésével 1700-ban
(Dom Michel Félibien könyvéből) - balra az 1719-ben lebontott Valois mauzóleum

A hugenották pusztításai után az apátsági templom újjáépítése 1610-ben, IV. Henrik feleségének, Medici Mária királynénak a koronázására készült el. Új főoltár épült és új oltára lett a szent mártíroknak is, de egyik sem az eredeti helyén, hanem az eredeti középkori elrendezéshez képest keletre. Az új elrendezést mutatja Dom Michel Félibien, „Histoire de L'Abbaye Royale de Saint-Denys en France” (A királyi Szent Dénes apátság története) című, 1706-ban megjelent könyvében található alaprajz.

A középkori apátság kincseit, a templom egykori berendezését Sir W. Martin Conway, FRS, brit művészettörténész 1915-ben megtartott és az Archeologia c. folyóiratban megjelent, „The Abbey of Saint-Denis and its Ancient Treasures” (Szent Dénes apátsága és annak ősi kincsei) c. előadása mutatta be, melyben Suger apát egykorú művére is támaszkodott. 

Az elkövetkező bejegyzésekben Szent Péter és Pál és Szent Dénes Királyi Apátságának templomát Conway leírása és az adott korból más templomokban, s többnyire más országokban fennmaradt analógiák alapján mutatom be. A templom kórusának és szentélyének elrendezését mutató rajzot pedig Conway műve alapján a szerző készítette. A templom elrendezése és berendezési tárgyai nem érthetőek meg a középkori liturgia valamelyes ismerete nélkül. Dr. Guzsik Tamás, építészettörténész (1947-2002) nagyszerű egyetemi jegyzete, a "Keresztény liturgiák építeszete" II. része foglalkozik a középkori nyugati világ liturgikus szokásaival és azok építészeti keretivel, mely elektronikus formában az Interneten is elérhető. 

A svéd monarchia – a legendák világából a szociáldemokrata mintaállamig (1.)

I. A kezdetektől a Bernadotte-házig

 Svédország történelmi országrészei: Götaland = Gótország, Svealand = a tulajdonképpeni Svédföld, Norrland = az északi föld, Österland = Keleti föld, a mai Finnország 

A legendák kora és a svéd középkor

A svéd monarchia eredete a legendák világába vész. Az óskandináv alapnyelven (svédül: Fornnordiska) a 12-14. században a mai Norvégiában és Izlandon megírt több király-saga mondja el az északi népek, így a svédek királyainak történetét, de egészen a 6. századig semmi biztosat nem lehet tudni ezekről, bár Tacitus már az 1. században arról ír, hogy a svédeknek (Tacitusnál: Sveones) királyaik vannak. A 6. századtól kezdve már több forrás utal egyes királyokra, így azok talán még nem teljesen a legendák körébe tartoznak. A svéd elő-történelem a 9-10. században vált át írott forrásokkal igazolható történelemmé. Az első teljesen bizonyosan létező király a Győzelmes Erik (svéd: Erik Segersäll) (970-995), majd a fia Olof Skötkonung (995-1022) tehát a magyar államalapítás kortársai voltak és ők vették fel a kereszténységet is. Az addig külön létező két országrészt, a svéd földet (svéd: Svealand) és gótföldet (Götaland) Olof egyesítette. A későbbi királyok uralkodási idejét és a tényleges uralmának időszakát homály fedi. A 12. században két klán, az Erik és a Sverker klán vetélkedett a hatalomért, felváltva adva királyt és ténylegesen uralkodó klikkeket, míg egy harmadik klán be nem házasodott az Erik-klánba és megalapította a Folkunga-dinasztiát (másképp: Bjelbo ház, svédül: Bjälboätten). A dinasztia-alapító Valdemar Birgerson (uralkodás: 1250–1275), a Stockholmot megalapító hires Birger jarl (kb. kormányzó) fia volt. A Folkung-ház beli királyokat a 15. században a kalmari unió dán-svéd-norvég királyai követték.

Balra fent: Győzelmes Erik az első történelmi svéd király hódol Odin istennek,
jobbra fent: Valdemar Birgersson, a Folkunga ház első királya, lent: Haakon Magnusson király egyesített svéd-norvég címere

A svéd nemzetállam: a Vasa dinasztia műve

A modern svéd nemzetállamot a 16. században teremtette meg az első Vasa-dinasztiabeli svéd király, I. Gusztáv (1496-1560, uralkodás: 1523-1560), aki nemcsak az örökletes abszolút monarchiát teremtette meg, hanem annak egyik lépéseként keresztülvitte a lutheránus reformációt, szakított Rómával és elkobozta az egyházi javakat (akkoriban a termőföldek több mint 20%-a egyházi kézen volt). Ebben az időszakban született az a svéd király-lista is, mely a svéd királyok származását Magógra, Jáfet fiára vezette vissza, ezzel is igazolva a svéd trón ősiségét. (Úgy látszik, nemcsak Ady Endre volt Góg és Magóg leszármazottja …) Ennek a listának az alapján az akkori királyok, XIV. Erik és IX. Károly magas sorszámot vettek fel, a korábbi uralkodók meg ennek megfelelően utólag kaptak „sorozatszámot”, noha annak idején nem sorszám szerint, hanem atyai néven emlegették őket (pl. I. Gusztávot kortársai Gustav Eriksson néven emlegették). (Károly valójában a harmadik ilyen néven uralkodó svéd király volt.)

 I. Gusztáv svéd király

Zsigmond svéd király (lengyel királyként: III. Zsigmond)

A lengyel rendek Báthori István halála után a svéd Vasa Zsigmond herceget választották királynak (1587), aki 1632-ig ült a lengyel trónon, megalapítva ezzel a Vasa ház lengyel – katolikus – ágát, mely 1668-ig uralkodott a lengyel-litván unióban. A katolikus Zsigmond apja (III. János) halála után megörökölte a svéd trónt is (1594) és Svédországot megpróbálta egy régens útján Varsóból kormányozni. A protestáns svéd rendek azonban, nem kis részben a régensherceg, a király nagybátyja, a későbbi IX. Károly befolyására 1599-ben megbuktatták a katolikus királyt. (Zsigmond további éveit alapvetően meghatározta a vágy, hogy visszatérhessen a svéd trónra.) Károlyt halála után a harmincéves háború protestáns hőse II. Gusztáv Adolf (1611-1632) követte a trónon.

A svéd nagyhatalmai törekvések kora: II. Gusztáv Adolftól XII. Károlyig

II. Gusztáv Adolf svéd király

 A Svéd Birodalom (1611-1718)

XII. Károly svéd király

II. Gusztávtól XII. Károlyig – 1611-1718-ig - tart a svéd nagyhatalmi terjeszkedés időszaka, a Svéd Birodalom kora. Gusztáv 1632-ben elesett a lützeni csatában, vele férfiágon kihalt a Vasa ház svéd ága. (A lengyel ág János Kázmér királlyal halt ki 1672-ben.) Gusztávot lánya, a legendás Krisztina követte (1632-1654), aki hatévesen lett királynő. Katolikus szimpátiái miatt 1654-ben lemondott és Rómába költözött. (Az egyetlen svéd uralkodó, aki a Szent Péter bazilikában nyugszik.)

A gyermektelen, soha férjhez nem ment Krisztinát unokaöccse, IX. Károly unokája, a bajor Wittelsbach-ház pfalz-zweibrückeni mellékágáből származó X. Károly Gusztáv (1654-1660) lépett a svéd trónra. Az ő idejére esik a lengyelországi svéd hadjárat, az Özönvíz (amelyet Henryk Sienkiewicz nagyszerű trilógiájának középső részében örökített meg). A hosszan uralkodó dán királyi házakkal ellentétben a svéd történelem a rövid életű dinasztiák történelme: a pfalz-zweibrückeni dinasztia svéd ága (1654-1720) a harmadik királlyal, a gyermektelen XII. Károllyal kihalt és vele elmúlt a svéd történelem birodalmi terjeszkedő korszaka is (1611-1718). Károlyt húga, Ulrika Eleonóra (1718-1720), majd annak férje a hessen-kasseli őrgróf fia, I. Frigyes (1720-1751) követte. Frigyes kötötte meg az oroszokkal a svéd nagyhatalmi törekvéseket vereséggel lezáró nystadti békét (1721), mely véget vetett a Svéd Birodalomnak és utat nyitott az új északi nagyhatalomnak, Oroszországnak. A katasztrofális eredménnyel végződő Északi Háború eredményeképpen a tényleges politikai hatalom a királytól a rendi országgyűléshez került. Ezt a parlamentáris fél évszázadot hívják a svéd történelemben a Szabadság korának (1718-1772, svédül: Frihetstiden).

A holstein-gottorpi dinasztia: a Szabadság korától a svéd abszolutizmusig

Adolf  Frigyes

 III. Gusztáv (1771-1792)

(az "Álarcosbál" c. Verdi opera eredeti főszereplője

IV. Gusztáv Adolf
a számüzetésbe küldött svéd király

XIII. Károly

A gyermektelen királyi pár utódjául a svéd rendek Adolf Frigyes holstein-gottorpi herceget választották trónörökösnek (1743), aki anyai ágon mind Vasa I. Gusztávnak, mind pedig X. Károlynak leszármazottja volt, miközben unokaöccsét, Károly Péter Ulrik herceget, Nagy Péter orosz cár unokáját a nagynénje, Erzsébet cárnő tette örökösévé. Adolf Frigyes király (1751-1771) gyengének bizonyult, a rendi országgyűlés különböző frakcióinak játékszere volt. Örököse, III. Gusztáv 1772-ben egy államcsínnyel kicsavarta a rendek kezéből a politikai hatalmat és nagybátyja, Nagy Frigyes porosz király és a felvilágosult abszolutizmus korának ihletésére, királyi autokráciát vezetett be, amely 1809-ig, az akkor elfogadott új alkotmányig (svédül: Regeringsformen) állt fenn. III. Gusztáv sok fontos reformot vezetett be, egyenjogúsította a katolikusokat és a zsidókat, lényegében eltörölte a halálbüntetést és a kínvallatást és gazdaságpolitikáját a gazdasági liberalizmus vezérelte. Alapítója volt a Svéd Akadémiának, a Svéd Királyi Operának és Balettnek.  III. Gusztáv 20 év uralkodás után egy nemesi összeesküvésnek esett áldozatául. 1792. március 16-n a stockholmi operában agyonlőtte egy merénylő. A seb nem volt halálos, de elfertőződött, és a király 13 nappal később meghalt. A III. Gusztáv elleni merénylet alapján készült Verdi Un ballo in maschera (Álarcosbál) című operája, melyet az osztrák cenzúra miatt kellett átírni a bostoni verzióra, amelyben nem a svéd király, hanem egy fiktív bostoni kormányzó, Richárd gróf a merénylet áldozata. Az új király a 14 éves fia, IV. Gusztáv Adolf lett (1792-1809), akit a Finnország elvesztésével járó katonai vereség (1809) után katonai puccsal lemondattak a gyermektelen nagybátyja, III. Gusztáv öccse javára, aki XIII. Károly néven lépett trónra (1809-1818), nagyon korlátozott hatalommal. A megbuktatott király külföldre távozott, s 1837-ben nagy szegénységben halt meg. Fia Gustav Vasa herceg az osztrák-magyar hadseregben szolgált altábornagyként, vele férfiágon kihalt a Holstein-Gottorp dinasztia svéd ága.

Brit királyi címerek V. - a Hannoveri ház, a Szász-Koburg-Gothai ház és a Windsor-ház

1701-ben már világos volt, hogy a Stuart ház protestáns ága örökös nélkül marad, így az akkor elfogadott Act of Settlement - a trónöröklési törvény - egyrész kizárta a Franciaországban élő katolikus Stuartokat az öröklésből, másrészt megállapította, hogy az angol és a skót trón I. Jakab legidősebb lányának leszármazóira száll. I. Jakab leánya, Erzsébet pfalzi választófejedelemné és cseh királyné (V. Frigyes pfalzi választó és az 1621-es fehérhegyi csata idején rövid időre cseh király felesége), akinek legkisebb leánya, pfalzi Zsófia (1630-1714), Ernő Ágost braunschweig-lüneburgi herceg és választó (közismertebb címén: a hannoveri választófejedelem) felesége lett, az ő legidősebb fiúk volt György Lajos braunschweig-lüneburgi herceg és választó, a későbbi I. György, Nagybritannia és Írország királya.

A hannoveri ház az ősi frank eredetű itáliai Este ház idősebb ágának, annak a Welf dinasztiának (angolosan Guelph) az ifjabbik ága volt, mely a legendás Oroszlán Henrik szász és bajor herceg (1129 – 1195) kiskorú unokája, Gyermek Ottó (kb. 1204 – 1252) útján 1235-ben megszerezte a braunschweig-lüneburgi hercegséget, és azt egészen 1866-ig, a Hannoveri Királyságnak Poroszországhoz történő csatolásáig, majd 1918-ig a braunschweigi hercegséget uralta.

1837-ben meghalt IV. Vilmos király, és a brit trón következő öccsének, Edvárd kenti hercegnek a lányára, Viktóriára szállt, mert a brit törvények elismerték a nőági öröklést, míg a hannoveri trón, melynek öröklését a középkori német (frank) száli jogi szabályozta, ami kizárta a nőági öröklést, III. György király következő fiára, Ernő Ágost cumberlandi hercegre szállt, ezáltal megszünt a több mint 100 éves brit-hannoveri perszonálunió.

I. György, II. György és III. György,

Nagybritannai és Írország királyainak és Hannoveri választók címere (1714-1801)az új dinasztia az utolsó Stuart címert használta azzal, hogy az angol-skót egyesített címer helyét a negyedik mezőben a braunschweig-lüneburgi (hannoveri) hercegek és választók címere foglalta el. A címernek még része volt a francia királyi címer, jelezve a középkor óta meglevő francia trónigényt

 III. György címere 1801-1816 közötta brit uralkodó 1801-ben, a Napóleonnal kötött amiens-i békében lemondott a francia trónigényről, és ugyanabban az évben létrejött a unió Írországgal, melytől kezdve az állam hivatalos neve Nagybritannia és Írország Egyesült Királysága.
A címerből elmaradt a francia igénycímer, a pajzs első és negyedik mezőjébe az angol, másodikba a skót, a harmadikba pedig az ír címer került, míg a hannoveri választófejedelmi címer a szvpajzusban jelent meg, melyet a választófejedelmi fejdísz fed.

 III. György, IV. György és IV. Vilmos címere1816-ban a Hannoveri Választófejedelemség királyság lett, így a szívpajzsban levő hannoveri címert királyi korona fedi. Ezt a címert használták 1837-ig, Viktória királynő trónra lépéséig

A brit uralkodó címere 1837-1952 közöttA brit-hannoveri perszonálunió megszünése (1837) után a hannoveri címer kimaradt a brit uralkodó címeréből, és ez a címer volt használatban 1952-ig, VI. György haláláig. II. Erzsébet címere is ugyanez, egy kivétellel: a korona nem az íves "ünnepi" korona, hanem a heraldikai Szent Edvárd korona

Viktória királynő halálával (1901) a brit trón legidősebb fiára, VII. Edvárdra szállt, aki apai ágon a szász Wettin-ház egyik ifjabb ágából, a szász-koburg-gothai hercegi családból származott. Az első világháború alatti németellenes hangulatban V. György király letette a dinasztia német nevét és a windsori várról Windsor ház nevet vette fel. (Ez kb. olyan, mint amikor József főherceg 1918-ban Habsburg-Lotharingiai családnevét a családi birtokról Alcsutira akarta változtatni a nevét, és amiről Jászi Oszkár annak idején lebeszélte. A hír vételekor V. György első unokatestvére, II. Vilmos császár nevetve jegyezte meg - célozva a Windsori víg nők c. Shakespeare darabra - "... akkor most szinházba megyek és megnézem a szász-koburg-gothai víg nőket ....")