Prága és Budapest - képek I.

Buda és Prága első ábrázolásai a Nürnbergi Krónikában
(Hartmann Schedel Liber Chronicarum, Nürnberg, 1493)

A krónika illusztrációit készítő fametsző kegyes volt: míg a középkori budai királyi vár nagyobb szabású volt jóval, mint a kortárs prágai Hrad (amit csak mi hívunk Hradzsinnak, a Hradcany a prágai vár elővárosa ...), addig a város - Buda, Pest és Óbuda szerényebb volt, mint a kortárs Prága. A Buda látképen a leghangsúlyosabb elem a királyi vár, míg Prágából a gazdag óváros szinte fel sem ismerhető. (Érdekes viszont az épülőfélben levő katedrális jelzése.)

Néhány évtized elteltével Prága a német-római császár székvárosa, s a királyi palota hatalmas reneszánsz épületcsoporttá alakul, körülötte kertekkel, nyaraló kastéllyal, míg a Duna-parti ikerfőváros az Oszmán birodalom legészakibb provinciájának egyre keletiesebb tartományi székhelye lett, egykor híres palotája napról-napra tovább pusztult.

Prága 1570 körül - a kölni kiadású "A világ városai" c. kiadvány I. kötetében
("Civitates Orbis Terrarum" , I. kötet, kiadta: Georg Braun ésFrans Hogenberg, circa 1572)

A török hódoltságban élő Pest és Buda 1610 körül
("Civitates Orbis Terrarum" , VI. kötet, kiadta: Georg Braun ésFrans Hogenberg, 1617)

A párizsi Cité királyi palotája és nagyterme

A Conciergerie a Szajna partján

La Conciergerie – az egykori párizsi királyi palota és börtön, az Île de la Cité, a Cité szigete nyugati oldalán, a Notre Dame székesegyház közelében van. Ma az Igazságügyi Palota néven ismert, s ma is bírósági célokra épületkomplexum része. A francia forradalom alatt rabok százait innen vitték kivégzésre, a guillotine alá.

Párizs a 16. század végén
(Braun-Hogenberg, Civitates Orbis Terrarum)

Az Île de la Cité már a rómaiak alatt, a késői antikvitás idején is lakott volt. Később a sziget nyugati részét a meroving királyok palotája foglalta el, amely a 10-14. században a középkori francia királyok székhelye volt. IX. Lajos (Szent Lajos) és IV. Fülöp (Szép Fülöp) ideján jelentősen kibővítették a meroving palotát. IX. Lajos építtette a lenyűgöző Sainte-Chapelle-t a kereszteshadjáratból hazahozott töviskorona számára, míg IV. Fülöp a folyóparti tornyos homlokzatot és a nagytermet.

A Cité királyi palotája Berry herceg hórás könyvéből
(Jobboldalt a Sainte-Chapelle, tőle balra,
a kerek torony után a Grande-salle kettős tetőszerkezete)

A “Grande-Salle”, a nagyterem egyike volt az akkori legnagybb európai királyi teremnek, melynek alsó emelete, a négyhajós, kőboltozatú terem, a “La salle des gens” ma is áll, 64 m hosszú, 27,5 m széles és 8,5 m magas. Az alsó termet a palota 2.000 fős személyzetének étkeztetését szolgálta, míg a kéthajós, fadonga boltozatos felső terem pedig a királyi ünnepségek célját szolgálta. A korai Valois királyok tovább építették a palotát, de V. Károly 1358-ban a Szajna túloldalára, a középkori városfalon kívülre épült Louvre-ba költözött. A szigeten levő palota a továbbiakban a királyi közigazgatás és bíráskodás céljait szolgálta. A palota felső nagytermét még a forradalom előtt elbontották, amikor a mai barokk-klasszicista épületek megépültek.

Fent: La salle de gens, a fennmaradt alsó terem, lent: Grande-salle, az egykori nagyterem

Egy fennmaradt kéthajós nagyterem: a blois-i kastély nagyterme

A nagyterem

Barley Hall, York, rekonstruált 15. századi nagyterem

A mai nyugati világban, bár vannak jelentős vagyoni különbségek, az emberek között kicsi vagy szinte nincs is a társadalmi státusban különbség. A mai nyugati emberek így státusban igen „közel” élnek egymáshoz, még akkor is, ha mindenkinek megvan a saját privát szférája, lakása, háza, s azon belül szinte minden családtagnak külön szobája. A középkorban a helyzet pont fordított volt: az emberek egymástól ma már elképzelhetetlen státusbeli távolságban, de egymással ma már ugyancsak elképzelhetetlen fizikai közelségben éltek. Még a királyi várakban, palotákban is csak igen kevés külön szoba volt, s az szinte sohasem fordult elő, hogy valaki csak egymaga használt volna egy szobát. Még a király hálószobájában is sokan nyüzsögtek: miután a király és a királyné visszavonult a súlyos kárpitokkal elzárt mennyezetes ágyba, a legközelebbi belső cselédek – maguk is nemes hölgyek és urak – is a királyi hálószobában tértek nyugovóra, az ágy előtt vagy mellette, többnyire a hideg kőpadlóra vetett szalmára és bőrökre, míg a testőrző katonák a bejárati ajtó előtt feküdtek.

A királyi és persze a főpapi-főnemesi udvarok életének legnagyobb része a nagyteremben zajlott. Itt étkezett együtt a király vagy a nemes úr, a családjával, a vendégekkel és a szolgák egy részével. A terem egyik végében állt egy emelvényen a fő asztal, ahol a király vagy a nemes úr közvetlen családjával, esetleg előkelő vendégekkel együtt étkezett, míg a terem túlsó végében volt az énekes-karzat, alatta pedig a konyhába vezető átjáró. A nagy királyi palotákban a nagyterem sokszor kétszintes építmény volt, alsó része kőboltozattal, felső része többnyire ácsolt faszerkezettel vagy fadongával fedve. A háznép ilyenkor a felső teremben gyűlt össze, míg az alsó terem volt a katonai és egyéb kíséret szállása.

A nagyterem fűtése sokáig egy egyszerű nyílt tűzhely volt a terem közepén, ahonnan a füst hosszas gomolygás után a tetőszerkezetbe épített füstelvezető tornyon át távozott. Később, már a 14-15- században épültek hatalmas kandallók a termek fűtésére, de egy sokszor 50-60 méter hosszú, 15-20 méter széles és ugyanolyan magas termet télen egyszerűen lehetetlen volt kifűteni. Így a téli időszakban az udvar is inkább a jobban fűthető, kisebb emeleti helyiségekben élt.

Az 1700-as évek végére a nagyterem már elvesztette jelentőségét. A központi királyi hatalom megerősödése következtében a kisebb nemesek már nem álltak valamelyik nagyúr szolgálatába, hogy így elnyerjék a védelmét. Ahogy a társadalmi szakadék növekedett az úr és szolga között, úgy kevesebb ok lett arra, hogy együtt étkezzenek, így a szolgák eltűntek a nagyteremből. Sőt, több helyen a szolgák nem használhatták ugyanazt a lépcsőt, mint az uraság. (Ez a budapesti régi bérházakban is így van, ezek a körfolyósó végén található egykori cselédlépcsők.)

A szerencsésebb sorsú nyugat-európia országokban számtalan uralkodói, főpapi és főnemes vagy akár nemesi rezidencia nagyterme maradt fent, s még többről vannak használható ábrázolások, míg kelet-európában sokkal kevesebb, hazánkban – a mai államterületen – pedig egy sem maradt épségben, de jó pár ilyen teremből maradtak jelentős részletek, s azoknak alapján jól rekonstruálható milyen termek is állhattak a magyar királyok és főpapok palotáiban és váraiban.

A budai vár évszázadai. II. Az ostrom után

„A múltat végképp eltörölni …” – az ostrom és ami utána következett

Budapest ostroma 1944-45 fordulóján nagyon jelentősen megrongálta a budai vár-negyedet, s persze a királyi várat is, de messze nem annyira, amit az épület teljes átépítése és kibelezése sejtet. Természetesen elpusztult szinte a teljes tetőszerkezet, a felső emelet, az ablakok jó része, a kupola legalább fele, s persze a két emelet magas dísztermek mennyezetének nagy része. De semmi esetre sem pusztult el minden: egy jóval 1945 után készült képen hatalmas hangverseny-zongora áll a beomlott tetejű Habsburg teremben. A berendezés jó részét persze először a németek, majd a maradékot az oroszok hordták el, de épp egy pár évvel ezelőtti kiállításon derült ki, hogy még az eredeti berendezési tárgyakból is jóval több maradt meg, mint amit akár a jól értesült érdeklődők tudhattak. (A budai vár felújításához 2.) (Heti Válasz: A kövek mögött)

Érthető módon, a háborút követő újjáépítés során nem a királyi vár került az első helyre. Voltaképpen ez elég természetes is, először a lakóházakat és a legfontosabb középületeket kellett tető alá hozni. Ekkor költöztek a budai vár-negyed teljesen elpusztult kormányzati épületeiből a pesti oldal jobban megmaradt hivatali és banképületeibe a minisztériumok is. (1945 előtt a budai várban volt a Külügy-, a Belügy-, a Pénzügy- és a Honvédelmi Minisztérium, s persze a Sándor palotában a miniszterelnökség, a kormányfő lakása és kabinet-irodája.)

A baloldal kedvenc témája a múlt és a jövő harca. Ez a harc sose dúlt élesebben, mint az 1945 utáni években. A budai királyi várat még csak alaposan kibelezték, de az egykori porosz királyság szimbólumait, a berlini várkastélyt, a potsdami városi palotát, sőt még a königsbergi várat is felrobbantották, s helyükre többnyire hihetetlenül otromba épületeket emeltek. (Ami Königsbergből Kalinyingrádot csinált.) Ehhez képest Budapest még egész jól járt. A lengyelek persze mások voltak, még a lengyel kommunisták is. A varsói királyi várat a felkelés után, 1944-ben a németek szisztematikusan felrobbantották, így egész a hetvenes évek elejéig csak az alapozást jelölték az aszfalton betoncsíkokkal. (A varsói vár 1910-ben, 1939. előtt; a romok 1945-ben, s az újjáépített vár napjainkban.) „Hiába, a lengyel az egy nemzet, a magyar az nép, a …. – s itt egy délkelet-európai nép megjelölése következett – meg csak egy foglalkozás”, mondogatta AJ.

A budai királyi vár sorsa már csak a kommunista hatalom-átvétel, vagyis 1948 után kezdte a politikát foglalkoztatni. A középkori maradványok nagy szerencséjére, s az újkori épületek pechjére, a régészek és a középkoros építészek – Gerevich László, feltáró régész és Gerő László tervező építész – erősek, koncepciózusak, s főleg bátrak voltak. Meg a középkori magyar történelem mégiscsak kevesebb politikai aktualitást hordozott magával, mint az akkori nagyon is friss közelmúlt. Nem árt tudni, hogy az 1945 előtt múlttal történő radikális, a szimbólumokra is kiterjedő leszámolásnak aránylag széles, s messze a kommunistákon is túlmutató támogatottsága volt az országban- pl. Bibó István és a baloldali értelmiség egésze. Túl látványosan omlott össze az ország 1944-ben, s túl nyilvánvalóan mondott csődöt az uralkodó elit ahhoz, hogy bárkinek eszébe jusson a múlt árnyain merengeni. Ennek nagyon sok, szinte felmérhetetlenül sok kulturális jószág esett áldozatául. Hogy mást ne mondjak, gyakorlatilag minden vidéki kastély és kúria, azok szinte teljes berendezése, az évszázados műgyűjtemények és a kastélyokban őrzött családi levéltárak szinte teljes egésze.

Az újkori, s különösen a XX. század elején befejezett, tehát alig 40 éves királyi várnak – ami fiatalabb volt akkor, mint én most – így alig volt barátja. Hasznosításával kapcsolatban mindenféle vad ötlet felmerült. Az első ötlet volt a magyar Kreml létrehozása, ahol együtt tanyázhattak volna a kommunista párt, valamint az állam és a kormányzat központi szervei és tisztviselői. Szerencsére, Sztálin 1953-ban meghalt, s budapesti helytartói már nem mertek nekifogni a nagy tervnek. Így maradt az épületek kulturális célú hasznosítása. Az ötvenes évek, majd pedig a hatvanas évek elején egymást követő tervvariánsok készültek, mire eljutottak addig a variációig, amelyet nagyjából ma is ismerünk. Legtovább az új kupola megtervezése tartott. Sokáig az esztergomi, illetve egri bazilika kupoláját utánzó klasszicista variáció tartotta magát, majd végül is lehorgonyoztak az olasz – római barokk – kupola megoldásokat utánzó mostani variáns mellett. (Ami, mint mondtam, kívülről nem is a legrosszabb. Sőt.)

Az újjáépítés és átépítés vezető tervezői az akkori időszak valóban nagynevű, modernista építészei, Kotsis Iván és Janáky István voltak. A királyi vár belső tereinek sorsa valamikor az 1950-es évek végén pecsételődött meg. Ekkor születhetett döntés arról, hogy a történelmi tereket elbontják, s helyükre – ahogy az idő tájt fogalmaztak – „modern, funkcionalista” – terek kerülnek. A helyreállítás legfurcsább része az volt, hogy az épület külső kialakítása során elég szabadon kezelték a neobarokk stílust, s soha nem volt épületrészeket emeltek, stíluselemeket használtak, addig a belső terekben a még helyreállítható elemeket is lebontották. A háborút követő helyreállítások során – különösen persze Németországban, az 50-60-as években – gyakorta állították helyre a történelmi épületek külső falait, miközben idegen testként, teljesen modern épületbelsőket alakítottak ki. Így jártak templomok, várak, kastélyok, de még régi lakóházak is, amelyeket azután sokszor az 1980-as években kellett immár másodszor, az eredetieknek inkább megfelelő alakban helyre állítani. A budai várban azonban elbontottak és építettek valami újat, barokk stílusban. Így például annak az udvarnak, ahol a Mátyás kút van, minden oldala az 1960-as években tervezett neobarokk mű. Nem mondom, hogy rosszabb, mint az eredeti, de mégis csak hamisítvány.

A helyreállítás mikéntjének, főleg pedig a még megmenthető épületrészek és berendezési tárgyak elpusztítását már az 1960-as évek második felében sok kritika érte, de akkor már késő volt. Czagány István a budavári palotáról és a Szent György-téri épületekről írott könyvben, már 1967-ben szóvá tette a dolgot.

Czagány figyelmeztetése a jövőre nézve is eredménytelen maradt. Az 1960-as évek közepén még állt a tér másik oldalán, a Sándor-palotával szemben a Teleki grófok egykori klasszicista palotája, amelyet a XX. század elején az alcsúti Habsburg főhercegek számára igen otromba, s nagyzoló eklektikus stílusban átépítettek. Czagány még azt tervezte, hogy a romok alól kihámozzák mindazt, ami a szép arányú klasszicista palotából megmaradt, s helyre állítják, így a másik oldalról is lezárják a teret, hogy az megőrizze eredeti intim hangulatát. A terv azonban papíron maradt csak, s a Teleki palota osztozott a vele szomszédos királyi istálló épületének és a többi kisegítő épületnek a sorsában, lebontották, s a helyén ma a romkert egy része van.

Az állam méltósága

Az állam tekintélyét, a társadalmat összetartó hagyományok erejét mindig és mindenhol hatalmas és díszes épületek, a hagyomány által kialakított szertartások jelenítették meg. Helyénvaló ezért, ha a magyar állam legfontosabb közjogi méltóságai és a legfőbb állami intézmények méltó, ezeréves államiságunkat és a hatalmát rajtuk keresztül gyakorló, szabad nemzet méltóságát kifejező épületekben kapnak elhelyezést. A Sándor-palota tervezett helyreállításával kapcsolatos, 1992-93 körül, az akkori kormány politikai, s főleg értelmiségei ellenfelei, a Kádár- korszak legrosszabb reflexeire apellálva, ezt a "pöffeszkedés jelének" nevezték, mondván, hogy a miniszterelnök majd onnan fogja sanyargatni a népet. („Hol leszek már, mire elkészült a Sándor-palota,” jegyezte meg rezignáltan a halálos beteg kormányfő.)

A törvényhozás, az államfő és a kormány központi hivatalait szinte minden országban külön-külön helyezik el, ezzel is kifejezve a hatalmi ágak elkülönülését. Nagy szerencse, hogy az Országház jelentősebb sérülések nélkül megúszta Budapest ostromát, s így az Országgyűlés otthona maradhatott. A budai várban levő kormányzati épületek nagy része az ostrom alatt elpusztult vagy használhatatlanná vált, ezért az újjászerveződő magyar állam intézményei a pesti oldal aránylag jobb állapotban megmaradt épületeibe, irodaházakba, banképületekbe és olykor lakóházakba költöztek be. Tildy Zoltán, az újonnan megválasztott köztársasági elnök, az Esterházy (ma Puskin) utcai volt Festetics palotában lakott, és hivatala is ott volt, míg a miniszterelnökség rögtön az Országházban alakította ki hivatali helyiségeit. Az Országgyűlés, az államfő és a kormányfő "társbérlete" az Országház épületében nem annyira az 1950-es évek budapesti lakásviszonyait, hanem az akkori és 1989-ig érvényesülő államfelfogást tükrözte.

A népi demokrácia hosszú négy évtizedében a politika tényleges irányítói nagyon ritkán jelentek meg az emberek előtt. Kádár János személyiségéből következően pedig az állami reprezentáció a minimálisan szükségesre szorítkozott. Így nem épült vagy épült újjá államfői rezidencia – Losonczi a szomszédunkban, egy modern villában lakott –, s nem készült rendes kormányzati vendégház sem. Az állami rendezvények mind az Országházban voltak, a külföldi állami vendégeket pedig a Béla király úton, a nagy parkban levő szálló épületben helyezték el. A helyzet a rendszerváltozás után sem változott, így 1993-ban a Béla király úti vendégszállóban lakott II. Erzsébet királynő és kísérete is. Az épület minden elképzelhető szint alatti. Mint valami rettenetes, 80-as évek elejei szakszervezeti üdülő, barna faburkolattal, sötét üvegekkel, nagy sárga üveg csillárokkal és hatalmas modern bőrfotelekkel berendezve fogadta a windsori várból érkező brit uralkodót. Egy ilyen szép városban, egy ilyen régi európai országban.

A brit uralkodó látogatása óta már 18 év telt el. A köztársasági elnök hivatala már nyolcadik éve a Sándor-palotában van, de az elnöki rezidencia kérdése még mindig megoldatlan. A miniszterelnök és kabinetirodája még mindig az Országházban vannak, s az utolsó három baloldali kormányfő pedig inkább a saját villájában maradt, s nem költözött be a Béla király úti kormányzati lakótelepre.

Egyszer talán majd kicserélik a budai királyi palota stílustalan nagytáblás ablakait az épülethez jobban illőkre, de többi, az újkori történeti terek akár egy részének a helyreállítása teljesen esélytelennek tűnik az országot súlytó, s tartósnak ígérkező gazdasági válság idején.

Antall György

(A cikk eredetije a Konzervatorium honlapon jelent meg 2009. szeptember 15.-n.)

Az európai uralkodói koronák

Európai uralkodói koronák

Tóth Endre

(HISTORIA 2000/05-06)

A Német-római Birodalom, a Magyar és a Cseh Királyság koronáján kívül más országban nem használták ugyanazt a koronát a koronázásokon. Spanyolországban és Portugáliában a középkorban pedig nem volt általános a korona használata. A középkorban az angol felségjelvényeket a Westminsterben, a franciákat a Saint-Denisben épült apátságban őrizték. Az újkorban Angliában és Oroszországban az új uralkodót gyakran olyan új koronával koronázták meg, aminek az ékköveit elődjének a koronájáról szerelték le: a régi koronának csak a váza maradt meg. A középkori koronákat és koronázási jelvényeket Angliában Cromwell Oliver törette szét.

XIV. és XV. Lajos francia királyok nem koronáztatták meg magukat. (A szerkesztő megjegyzése: a szerző téved, mindkét uralkodó esetében tartottak koronázást, csak nem rögtön a trónralépéskor, hanem jó pár évvel később, mert XIV. Lajos ötévesen, 1643-ban lett király, s a koronázása 1654-ben volt, 16 évesen, míg dédunokája, XV. Lajos 1715-ben ugyancsak ötévesen lett király, mivel nagyapja és apja is meghalt a dédapa, XIV. Lajos halála előtt. XV. Lajos koronázása 1722-ben volt.) Franciaország jelvényei a nagy francia forradalom alatt semmisültek meg. A lengyel koronázási kincset 1795-ben a poroszok elrabolták, később pedig megsemmisítették.

Dániában 1840-ben, Svédországban 1859 óta nem tartanak koronázási szertartást. (A szerkesztő megjegyzése: pontosabban, Dániában 1841-ben, Svédországban 1873-ban volt az utolsó koronázás.) Sem az egyesült Itália első királyát, Viktor Emmánuelt, sem János Károly spanyol királyt nem koronázták meg.

A Német-római Birodalom koronájának állandó őrzési helye nem volt, amíg Zsigmond császár (és magyar király) 1424-ben Nürnberget nem jelölte ki őrzési helynek; 1796-tól Bécsben őrizték. Az Anschluss után visszavitték Nürnbergbe, ahol a II. világháború végéig maradt. A Szent Koronával lényegében egyidős német császári korona - 1806 óta nincs használatban - múzeumi tárgy. A Kunsthistorisches Museum kezelésében lévő kincstárban, a bécsi Burgban van kiállítva minden olyan jelvénnyel együtt, amelyek birtoklása nem volt magántermészetű. A Habsburgok magánkincstára - úgy hírlik - 1919-ben "eltűnt", a család elvitte. Ebben volt például Erzsébet királyné koronája is, tehát a család magántulajdonának számított, ma nincs meg.

A Prágában őrzött Szent Vencel-koronát a Szent Vid-székesegyház melletti koronateremben őrzik, melynek ajtaján 7 vagy 9 zár van, ezek nemcsak a középkorban, hanem ma is működnek. Az egyik kulcs Havel elnöknél van: ez mindenesetre közjogi jelentőségre utal.

A lombard Vaskorona - mivel Krisztus keresztszögét is belefoglalták - a monzai dóm kincstárának tulajdona, oltáron őrzik. Egyházi tulajdonban van, ugyanúgy, mint a palermói Constanza királyné sírjából kiemelt korona.

Az alábbi felsorolás a koronázó jelvények készítésének idejét és jelenlegi őrzési helyüket tartalmazza:

1. A középkori itáliai királyság Vaskoronája, 9. sz. eleje, Monza, Keresztelő Szent János-katedrális
2. A Német-római Birodalom koronája 10-11. század, Bécs, Hofburg, Kincstár
3. A magyar Szent Korona korábbi részekből a 12. sz. második felében állították össze, Budapest, Országház
4. II. Frigyes császár koronája, 1212-1250, Palermo, Dómkincstár
5. "Szent Vencel koronája": a cseh korona, 15. század, Prága, Hradzsin, Szent Vitus-templom kincstára (A szerkesztő megjegyzése: helyesen 14. századi.)
6. Az orosz cári korona: a Monomachos-korona, 14. század, Moszkva, Kreml, Oruzsejnaja Palata - Állami Fegyvertár (A szerkesztő megjegyzése: a gyűjteményben rengeteg cári (nagyfejedelmi) fejdísz van, ami leginkább egy nomás süvegre emlékeztet, illetve ott vannak az orosz császári koronák, az uralkodó hatalmas gyémántos koronája, mely 1762-ben Nagy Katalin megrendelésére készült, illetve a cárné kisebb koronája, mely 1801-ben készült.)
7. A skót királyi korona 1540 körül, Edinburgh, Királyi palota (A szerkesztő megjegyzése: pontosabban az edinburgh-i várban.)
8. A svéd korona (XIV. Erik koronája), 1561, Stockholm, Nemzeti Bank (A szerkesztő megjegyzése: 1973 óta a stokholmi királyi várban.)
9. IV. Keresztély dán király koronája, 1588, Koppenhága, Rosenborg királyi kastély
10. Az osztrák császári korona vagyis II. Rudolf koronája, 1602, Bécs, Hofburg, Kincstár
11. Bocskay István koronája, 17. század eleje, Bécs, Hofburg, Kincstár
12. Az angol korona: II. Károly koronája, 1662, London, Tower (A szerkesztő megjegyzése: pontosabban a Szent Edvárd koronája nevet viselő koronázási korona készült II. Károly megrendelésére 1662-ben. A kincstár sok egyéb koronát őríz még, melyek a 19-20. században készültek.)
13. A dán korona: V. Keresztély "abszolút" koronája, 1665-71, Koppenhága, Rosenborg királyi kastély
14. I. Pál cár koronája, 1776, egykor Szentpéterváron a Téli Palotában; a sorsa ismeretlen
15. I. Napóleon koronája, 1804, Párizs, Louvre
16. Bajor királyi korona 1806, München, Residenz, Kincstár
17. A norvég királyi korona, 19. század eleje, Trondheim, Norges Bank (A szerkesztő megjegyzése: a 2000-es évek óta a trondheimi érseki palotában van kiállítva.)

(Forrás: http://www.historia.hu/archivum/2000/tart000506.htm)

* * *

A szerkesztő megjegyzései

Tóth Endre írása érdekes, de nagyon sok téves információt tartalmaz.

1. Egy korona vagy több korona

A középkorban és az újkorban is, az uralkodóknak nem egy, hanem több koronája is volt. A koronák közül a legtöbb országban kiemelkedett egy korona és a hozzá tartozó egy vagy több jogar (királyi pálca), esetleg országalma (globus cruciger), kard és más jelvények (karperecek, sarkantyúk, stb.), amelyek ténylegesen vagy a kegyes hagyomány szerint az államalapító királyhoz vagy az uralkodó dinasztia szentjéhez, vagy akár mindkettőhöz kötődnek. Ez a korona (koronázási jelvények) volt a „királyavató” vagy koronázási korona, amelyet a középkorban szinte mindenütt a dinasztia legfőbb templomában őriztek. A legtöbb középkori királyságban csak azt a koronázást ismerték el érvényesnek, amely ezzel a koronával történt meg.

Az uralkodó azonban nemcsak a koronázáson viselt koronát, hanem sok más ünnepi alkalommal is, így például ünnepi misén vagy éppen a rendi gyűlésen. Erre a célra nem a többnyire szentként tisztelt királyavató koronát, hanem egy másik, ünnepi vagy házi koronát használtak. A feljegyzések szerint, Hódító Vilmos egy évben háromszor viselte a koronáját, húsvétkor, pünkösdkor és karácsonykor. Leszármazottja, a mai brit uralkodó – elődeihez hasonlóan – a Parlament ünnepélyes megnyitásán visel koronát, a „birodalmi ünnepi koronát” (Imperial State Crown), amely nem azonos a koronázó koronával.

A halott királyt is nagyon sokáig koronával, a külön erre az alkalomra készített halotti koronával temették el, míg az igazi uralkodói jelvény az uralkodó ravatalán jelent meg. Sok középkori és későbbi királyi sírból került elő halotti korona, így például III. Béla király és Anna királyné székesfehérvári sírjában is találtak egy-egy ezüstből készült halotti koronát, valamint jogart és kardot. Bátory István és a korábbi lengyel királyok halotti koronáit a waweli székesegyház kincstárában, a középkori svéd királyok halotti koronáit az uppsalai dómban őrzik.

2. Uralkodók és koronák

A középkori nyugat rangelső uralkodója a római császár – közkeletűbb nevén a német-római császár – volt, akinek uralkodói jelvényét a birodalomalapító Nagy Károly nevéhez kötötték. A máig fennmaradt császári korona azonban nem az ő számára, hanem 962-ben I. Ottó koronázására készült, amely mai alakját az oromkereszt és a középső ív hozzáadásával a 11. században nyerte. A birodalmi jelvényeket (Reichsklenodien) a 15. századtól kezdve a nürnbergi polgárok őrizetére bízták. A nürnbergi Szent Lélek kórház templomában őrzött birodalmi jelvények mellett a császárnak az ünnepi alkalmakra saját ünnepi vagy házi koronája is volt. A középkorból nem maradt fenn császári házi korona, azonban több ábrázolásuk ismert a 14-15. századi császárportrékról. Az újkorban készült császári házi korona, mely II. Rudolf császár számára készült, a mai napig fennmaradt, s 1804-től ez volt az osztrák császári korona, mely a császári címerben, 1867. után pedig a kettős monarchia közös államcímerében is megjelent.

A hagyomány a francia monarchia királyavató koronáját is Nagy Károlyhoz kötötte, s a többi uralkodói jelvénnyel együtt a Párizs melletti Saint-Denis királyi bencés apátságban őrizték. Valódi készítési ideje nem ismert, talán II. Fülöp Ágost idején készülhetett, a 12. században. A francia királyok jelvényeihez tartozott még a XIV. században készült jogar, Nagy Károly koronás alakjával, illetve a király bírói hatalmát jelképező pálca, a végén az elefántcsontból faragott jobb kézzel (’le main de justice’), valamint Nagy Károly legendás kardja, a ’Joyeuse’, és sarkantyúi is, valamint több más házi (ünnepi) és halotti korona, királyi pálca és kard is. A francia uralkodók – ellentétben a császárral, az angol és más királyokkal, így a magyar királlyal – nem használtak országalmát A francia koronázási és királyi jelvényeket – néhány, ötletszerűen kiválasztott darabtól eltekintve – 1793-ban a forradalmi kormány parancsára a pénzverdébe szállították és beolvasztották, és csak alig maradt róluk valamennyire is megbízható ábrázolás.

A középkori angol monarchia királyavató koronáját a hagyomány Hitvalló (Szent) Edvárd, a szász dinasztia utolsó előtti királya nevéhez kötötte, de más hagyomány tudni vélte, hogy a korona eredetileg a Hitvalló egy nagy elődje, a 9. századi angol-szász király, Nagy Alfréd számára készült. Ezt a koronát a polgárháborúig (1640-1649) a Westminster Apátság kincstárában őrizték. (A Westminster Apátság valaha a St. Denishez hasonlóan királyi bencés apátság volt, amelyet a szerzetesrendek feloszlatása idején, 1538-ban megszüntettek. Rövid ideig a frissen alapított westminsteri püspök székesegyháza volt, majd I. Erzsébet idején nyerte el mai státuszát az angol egyházban, mint társaskáptalani templom, dékánnal és kanonokokkal.) A Szent Edvárd regáliának nevezett koronázási jelvényeket, a Towerben őrzött ünnepi (házi) koronákkal együtt Cromwell rendeletére összetörték és az aranyat és drágaköveket eladták. A hagyomány szerint a restauráció után a régi mintájára, azok másolataként készült új korona a régi arany és drágakövek felhasználásával készült, így valamelyes folytonosság létezik a Hitvalló eredeti koronájával.

Az első lengyel király, Meskó (Mieszko) a német császártól kapott koronát, s azzal koronázták meg 968-ban, de az a korona már a középkorban elveszett. Az 1342-ben újraegyesített Lengyelország királyavató koronája I. Ulászló (Wladisław Łokietek) megrendelésére készült, s 1764-ig, az utolsó lengyel koronázásig szinte minden királyt azzal koronáztak meg. A koronát a legendás királyról, Merész Boleszlávról nevezték el. Merész Boleszláv koronáját, a többi öt lengyel koronával, számtalan jogarral és országalmával együtt a poroszok 1795-ben elrabolták, majd 1809-ben megsemmisítették. A szász királyok aranyozott ezüst koronája, királyi pálcája és országalmája ma a varsói Nemzeti Múzeumban, I. Ulászló díszkardja – a híres Csorba kard – pedig a krakkói Wawelben található.

Az egységes spanyol királyság 1478-ban jött létre, a Trastamara-ház két ágából származó Ferdinánd aragóniai király és Izabella kasztíliai királynő házasságkötésével. Az aragóniai királyságban szokás volt a koronázás, a kasztíliai királyságban azonban nem, s az egységes spanyol királyság a kasztíliai királyság szokásait vitte tovább, így a spanyol királyokat felkenték szentelt olajjal, de nem koronázták meg. Szimbolikus használatra készült korona és talán más jelvények is, amelyek a 18. században elvesztek, állítólag befalazták őket valahol a madridi királyi palotában, de a helyet elfelejtették, s azóta sem találták meg. A spanyol parlament, a Cortes ünnepélyes megnyitásán az uralkodó trónja előtt egy párnán elhelyezett korona és jogar a 19. században készült. A portugál királyságban a 17. századig szokás volt a koronázás, azonban akkor felhagytak vele, így az utolsó portugál királyokat már nem koronázták meg. A szimbolikus használatra készült 18-19. századi korona a Lisszabon melletti ajudai királyi palotában látható.

A skandináv monarchiákban a koronázási szertartást a 19-20. században szüntették meg. Az utolsó dán koronázás 1840-ben volt, az utolsó megkoronázott svéd király II. Oszkár volt, míg Norvégiában a koronázást 1908-ban, VII. Haakon 1906-os koronázása után törölték el.

3. A fennmaradt koronák és koronázási jelvények

A német-római birodalom uralkodói jelvényei, közte a koronázási öltözék szinte minden darabjával, hiánytalanul fennmaradtak, s ma a bécsi Hofburgban, a Schatzkammerben őrzik őket. Itt vannak az osztrák császárság (Kaisertum Österreich), valamint a rövid életű lombard-velencei királyság uralkodói jelványeit is, valamint az Aranygyapjas rend (l’ordre de toison d’or) kincstárát is. Az egyes német tartományok – államok – uralkodói jelvényei közül, a porosz koronázási jelvények a berlini Charlottenburg kastélyban, illetve a dél-németországi Hohenzollern várkastélyban találhatók. A bajor és württembergi királyi koronák, valamint a badeni nagyhercegi korona a müncheni Residenz-ben, a stuttgarti régi várkastélyban, illetve a karlsruhei Bádeni Tartományi Múzeumban láthatók. A középkori német királyok koronája – ami nem azonos a Bécsben őrzött császári koronával – az aacheni dóm kincstárban van, s Nagy Károly fejereklytartóját díszíti.

A franciak koronázási jelvényeknek a forradalmak következtében csak kis töredéke maradt meg, azok a Louvre-ban láthatóak. A restauráció után újjáalkotott angol regália a londoni Tower kincsesházában (Jewel House) látható, míg a skót regália (The Honours of Scotland), a scone-i kővel együtt az edinburgh-i várban van. A korai középkori ír királyságnak nem maradtak fenn az uralkodói jelvényei, az ír koronaékszereknek nevezett kincseket, a Szent Patrik-rend gyémántokkal kirakott jelvényét és rendjel-csillagát 1910-ben ellopták, s azóta sem kerültek elő.

Az itáliái államok uralkodói jelvényei – a Tóth Endre cikkében felsoroltak kivételével – ma már nincsenek meg. A 19. században létrejött új monarchiák már nemigen készíttetek uralkodói jelvényeket, így nincsenek belga vagy bolgár koronázási jelvények. Az egykori szerb (jugoszláv) királyság jelvényei Belgrádban, míg a román király vasból (!) készült koronája Bukarestben van, s tudomásom szerint, egyik sincs kiállítva.

Az orosz cárok, majd császárok uralkodói jelvényei viszont hiánytalanul megvannak a moszkvai Kreml Fegyvertár (Oruzsejnaja Palata) nevű gyűjteményében, így azok némi sorbaállás után megnézhetők. A gyűjtemény hihetelen gazdag és változatos, valóban egy régi nagyhatalom uralkodói kincstára, amelyben érdekesen keveredik a régi moszkvai udvar bizánci öröksége a nyugatos pétervári udvari stílussal.

A koronázás

I. Mátyás, német-római császár felkenése és koronázása Frankfurtban (1612)

Zsoldos Attila

Koronázás

(megjelent: HISTORIA 2000/05-06)

Az új uralkodó királyi méltósággal való felruházását közkeletűen koronázásnak szokás nevezni, mivel a szertartás egyik lényeges eleme a koronának a király fejére való ráhelyezése volt. Valójában azonban a szorosan vett koronázás csak egyik, s nem is a legfontosabb eleme volt a királyavató szertartásnak. E szertartásnak éppúgy része volt az uralkodó formális "megválasztása" és a szentelt olajjal történő felkenése, mint az uralkodói hatalom szimbolikus átadása, valamint a korona mellett szerephez jutó további felségjelvények birtokbavétele is. Bár mindezen részletek együttesen közvetítették az uralkodói hatalmat, s elvben egyik részcselekmény sem nőtt a többi fölé, mégis a középkor politikai gondolkodása különösen nagy jelentőséget tulajdonított a felkenés aktusának.

Az uralkodó formális megválasztása: II. Erzsébet királynő kikiáltása (acclamation), 1953. június 2.

A felkenés

A szertartás ezen eleme ószövetségi mintát követ, ugyanis a szentelt olajjal való felkenés Saul és Dávid felavatásánál jutott szerephez, míg a keresztény egyházon belül a püspökké szentelésnél alkalmazták ugyanezt az eljárást. A 7. század végétől a hispániai nyugati gót királyok - elsőként a világi uralkodók közül - szintén a felkenés révén nyerték el méltóságukat. Az eljárás elterjesztésében a főszerepet azonban az játszotta, hogy a 8. század közepétől kezdve a Karoling-uralkodók felavatásának is ez lett a központi motívuma. A szentelt olajjal történő felkenés szimbolikusan is kifejezte a korai középkor politikai gondolkodásában azt a - más okok miatt is meglévő - elképzelést, mely szerint az uralkodói és a püspöki méltóság nem különül el egymástól élesen. A felkenés révén az uralkodó, mint "király és pap", mintegy püspöki hatalomhoz jutott országának egyházán belül, annak "irányítója és védelmezője" lett, követve ezzel a kései antikvitás keresztény császárainak példáját. Ez, a többnyire Karoling-királyeszme néven ismert nézetrendszer alapozta meg a világi uralkodók egyházpolitikai jogosítványait, amelyek ellen az "egyház szabadsága" nevében a 10. századi egyházi reformmozgalmak indítottak harcot. Az ezekből kifejlődő önállósulási mozgalmat legharcosabb képviselőjéről, VII. Gergely pápáról (1073-1085) gregorianizmusnak nevezték.

V. Keresztély dán király felkenése (salving) a Frederiksborg kastély kápolnájában (1671)

A koronázás rendje

Az első magyar királykoronázás eszmetörténeti hátterében ugyanezek az elvek tapinthatók ki. Magáról a szertartásról, forrásaink elégtelensége miatt, igen keveset tudunk. Amikor István koronázására sor került, a keresztény Nyugat országaiban már több szertartásrend (ordo) volt használatban, melyek az egyes részcselekmények sorrendjében és a szertartás során felhasznált liturgikus szövegekben különböztek egymástól, illetve az uralkodói felségjelvények terén is eltértek.

Az első lengyel koronázás, Jan Matejo festményén

Elterjedt feltételezés szerint István koronázásakor a német-római császárok felavatásakor használatos, ún. mainzi ordót alkalmazták volna. Az az idő szerint igen intenzív magyar-német kapcsolatok némi alapot nyújtanak is ehhez a hipotézishez, a bizonyító erejű adatok azonban hiányoznak. Ellene mond ugyanakkor ennek a feltételezésnek az egyetlen olyan 11. századi magyar koronázás, amelynek szertartásrendjéről viszonylag pontos képet adnak forrásaink. 1058-ban ugyanis I. András király (1046-1060), hogy biztosítsa öccse, Béla herceg -1060 és 1063 között I. Béla néven maga is király - ellenében fia, Salamon utódlását, megkoronáztatta az akkor még gyermek Salamont. A magyar krónikák híradása alapján az ekkor használt szertartásrend nagy biztonsággal azonosítható az Angliában a 8. század közepén összeállított, ún. Egbert- (más néven Dunstan-) ordóval. Ha ez a tény önmagában nem is bizonyítja, hogy István esetében szintén ezt a szertartásrendet alkalmazták, ennek feltételezése semmivel sem valószínűtlenebb, mint az említett mainzi ordó használatáé.

(Forrás: http://www.historia.hu/archivum/2000/tart000506.htm)

A budai vár évszázadai képeken. Az újkori palota

Az újkori királyi palota képei

A királyi palota 1784 után, a Gellért-hegy felől.
A dunai fronton az egyetem csillagvizsgáló tornya, az udvari fronton pedig még a megmaradt barokk kupola. A baloldali belső udvarban látszik a Szent Jobb kápolna magas teteje.

A palota az 1840-es években.
A csillagvizsgáló tornyot és a barokk kupolát és a magas manzard-tetőket elbontották és a középső épület-részre egy harmadik emeletet építettek

A királyi palota Szent Zsigmond-kápolnája. Elbontották 1960-61-ben

A nagy táncterem.
Épült 1900 körül, Hauszmann Alajos tervei szerint. Elbontották 1960 körül

A palota északi szárnya az ostrom után, 1945 körül, a kupola romjaiból fényképezve.
A baloldali magas manzard-tető a nagy táncterem feletti tetőszerkezet.
A háttérben a Sándor-palota romja, illetve mellette az egykori Honvédelmi Minisztérium épülettömbje, ami szinte teljes egészében állt. Helyén ma a földszint és a mezzaninig visszabontott épület egy része áll még.

A palota déli szárnya az ostrom után, 1945 körül, a kupola romjaiból fényképezve.
A helyzet itt rosszabb, mert szinte az egész tetőszerkezet megsemmisült, de az első emeleti teremsor födémje még voltaképpen még ép

A budai vár évszázadai. 1686-1944: ostromtól ostromig

Budapest megtévesztő nagyváros. Fekvése a Duna két partján és természeti környezete a budai hegyek lábánál, a város látképét meghatározó középületeinek nagyszerűsége a tájékozatlan látogatóban egy nagyhatalom fővárosának látszatát keltik. Mi magyarok is sokszor viselkedünk úgy, mintha egy nagyhatalom polgárai lennénk, legalábbis amikor a többi közép- és kelet-európai országról, azoknak polgárairól szólunk némi lekezeléssel és megvetéssel. A megtévesztő budapesti látképnek egyik, ha nem a legmegtévesztőbb épülete a budai királyi vár, hivatalos nevén Budavári Palota vagy Budai Várpalota. Építése jól jelképezi a magyar nagyhatalmi és birodalom-központi illúziókat, amelyek elöntötték a politizáló közvéleményt a XIX.-XX. század fordulóján, 1945. utáni sorsa pedig iskolapéldája annak, ahogy a „létező szocializmus” néven emlegetett valami a múlthoz, különösen pedig a közeli múlthoz viszonyult. Meg annak is, ahogy az eklektika korának építészeti örökségét a modernizmus korában a műértő közönség, s maga az építész-szakma kezelte.

Pusztítások, romok és újjáépítések: palota, egyetem, palota. múzeum

Luxemburgi Zsigmond és Hunyadi Mátyás gótikus és kora reneszánsz palotája a török hódoltság alatti elhanyagoltság, majd a vár ismétlődő ostromai következtében teljesen rommá váltak, s a maradékot a város XVIII. Század elejei újjáépítése során építőanyagnak használták fel. Ami pedig a föld alatt maradt, azt pont az újkori palotaépületet elpusztító ostrom, majd a maradékot is eltüntető helyreállítás során ásták ki, s legalább jelzésszerűen helyreállították. Így épült újjá a nagy rondella, a magyar várépítészet talán egyik leglátványosabb darabja, a mellette levő kaputorony, s épült vissza – egy 1541-ből származó metszet alapján – a Buzogány torony néven ismert őrtorony. A várfalakon belül pedig felépült a déli palotaépület első emeleti nagyterme, illetve közelében az egykori emeletes várkápolna alsó szintje.

Nyilván jobb lett volna, ha Budapest nem pusztul el az ostrom alatt, de én már gyerekkoromban is nagyon szerettem a várfalakat, meg az újjáépített gótikus tereket. Ha nem épülnek újjá – nagyjából hitelesen, s az újkori kiegészítéseket mindenhol hűségesen jelezve –, akkor még kevesebbet tudnánk a középkori építmények nagyszerűségéről. (Ezek a kiegészítések és újjáépítések messze jobban sikerültek, mint mondjuk a visegrádi alsó vár lakótornya, közismert nevén a Salamon torony, rettenetes vasbeton kiegészítése. Én persze egy teljesen újjáépített alsó várat szeretnék, a lakótornyon a rekonstruált magas tetővel, a maradványok és analógiák alapján visszaépített falakkal … De én bolond vagyok, s főleg romantikus.)

A budai hegy déli csúcsán újabb palota-építkezésre először III. Károly király idején került sor. Az építkezés előkészítése idején bontották el a palota utolsó maradványait, s hoztak létre egy nagyjából a mai járószinttel megegyező magasságban egy fennsíkot. Az akkor elkészült épület külső falainak egy része ma is áll, a palota-épület legdélebbi épületrészében, ahol most a Budapesti Történeti Múzeum helyezkedik el. (Igen jellemző módon, az eredeti boltozott tereket – az újkori palota legrégibb részeit – az 1960-as évek elején bontották el.) Az építkezés csak Mária Terézia királynő idején folytatódott, s készült el – Nicolaus Pacassi udvari építész tervei szerint – az elegáns, olasz barokk stílusú, szép palota, díszlépcsőkkel, díszteremmel és udvari kápolnával. Az 1770-ben a raguzai (Dubrovnik) ferencesektől visszaszerzett Szent Jobb tiszteletére a mai kupola mögötti udvarban, a nagy osztrák barokk építész, Hildebrand tervei szerint a kis ovális kápolna, amelyet viszont Hauszmann bontatott le a palota kibővítésének idején.

Királyi udvar azonban szinte soha nem tartózkodott benne, saját berendezése sem volt, s a lényegében használaton kívül álló épületet 1777-ben az uralkodó a Budára költözött nagyszombati egyetemnek adta át. Az egyetem céljaira akkor épült az egri líceum tornyára emlékeztető csillagvizsgáló torony, amely mintegy 1840-ig állt fenn. Az egyetem 1784-ben Pestre költözött, elfoglalva a feloszlatott pálos rend épületeit, s a rektorátus, a jogi kar és a teológia ma is ott vannak, immár több mint 200 éve.

A XIX. század első jó öt évtizedében a palota többé-kevésbé megőrizte késő barokk formáját. A csillagvizsgáló tornyot lebontották, s a középső épületrészre egy harmadik emelet épült, a belső terek egy részét pedig szolid klasszicista stílusban rendezték be. Ekkor már állandó lakói is voltak: előbb József nádor, mint királyi helytartó „alkirályi” udvara használta a palotát, utána rövid ideig a fia, István nádor, majd az 1849-es ostrom nyomainak eltüntetése után egy újabb Habsburg helytartó, Albert főherceg.

Az 1868-es kiegyezés után immár többé-kevésbé rendszeresen visszatérő lakója volt a várnak, a Budára, majd Budapestre látogató király és családja, bár önálló magyar udvartartás még elvileg sem volt egészen a rendszer végéig. Innen hajtatott a király a Mátyás templomba, a koronázásra, s itt fogadta az országgyűlést is. A palota a XIX. század végére az udvar állandó budai jelenléte nélkül is kicsinek, s főleg pedig elavultnak bizonyult, így Budapest akkori nagyvárossá válásával együtt került napirendre a királyi palota átépítése és kibővítése. A tervező építész először Ybl Miklós volt, majd aránylag korai halála után, 1890-től kezdve pedig Hauszmann Alajos.

A bővítés első terveiben még csak a krisztinavárosi szárny felépítése szerepelt – ahol ma a Széchényi könyvtár van – a Habsburg főhercegek és a remélt koronás vendégek elszállásolása céljára, míg a királyi pár magánlakosztályait a Duna-parti szárnyban rendezték be. A millenniumi építkezések során merült fel a dunai homlokzat kibővítése, amit Hauszmann az épület északi (a kupola alatti) szárnyának középére vetített megkettőzésével ért el. Ekkor alakult ki az épület méltán híres, mintegy 300 m hosszú, egybenyitható teremsora a dunai oldalon. A hosszan elnyúló épület már igényelt egy hangsúlyos közép-motívumot. Ez lett a kupola, amely nem kötődött az épület egyetlen belső teréhez sem, egyszerű üres tetődísz volt. Hauszmann többé-kevésbé követte a régi XVIII. századi palota-épület elegáns olasz barokk stílusát, de jóval több vakolt ajtó- és ablakdísszel, amelyek el is fedték az eredeti kő burkolatot, s a részletkiképzésekben, főleg pedig a belsőkben már a késő eklektika szecesszióba hajló stílus elemeit alkalmazta. A funkció nélküli, s a palota többi részéhez képest valóban csiricsáré régi kupola már az elkészülése idején bírálatokat váltott ki. (Őszintén szólva, az új szerintem jobb, s egy-két részletétől eltekintve, jobban illik a palota egészének olasz barokk stílusához.)

A tervező munkák során rengeteg gyakorlati problémával kellett megküzdeni. A XIX. században mindenütt jelentősen megnőtt azoknak a polgároknak a száma, akik egy-egy udvari ünnepségre meghívást remélhettek, s a meghívottak fogadásával, elhelyezésével és persze mulattatásával kapcsolatban is egészen más követelmények merültek fel, mint akár csak egy évszázaddal korábban. A XVIII. században télen, a versailles-i kastélyban megfagyott a király hálószobájában éjjelre kint felejtett bor, s sem fürdőszoba, sem pedig mellékhelyiségek nem voltak. (Mindenki ott intézte a dolgát, ahol tudta, függöny mögött, a szerencsésebbek pedig valami hordozható szekrény-félére ülve. Mindez 1896-ban már elképzelhetetlen volt. A gyertya helyett villanyvilágítás, a kályhák és kandallók melege – vagy inkább hidege – helyett valamiféle korszerű fűtés kellett, s persze mellékhelyiségek.

Az udvari ünnepségekre érkező vendégseregek, s főleg a kocsik – persze lovas kocsik – mozgatása volt az egyik megoldandó probléma, ami szorosan összefüggött egy másik problémával, várhegy déli csücskén meglevő mintegy egy emeletnyi szintkülönbségnek, ami a Szent György tér utca-szintje, illetve a királyi palota meglevő épületének földszintje között mutatkozott. A megoldás egy hosszan elnyúló lejtő volt az épület mellett, illetve egy hasonló rámpa az épületen keresztül. Így a palota főbejárata a Szent György térre nyílott, s a hatalmas kovácsolt vas kapun át a kocsival a vendégfogadó térbe lehetett jutni, onnan a ruhatárba, majd a dísztermek sorába, míg a kocsik az épület túloldalán juthattak ki a szabadba. (Ebből az elrendezésből már semmi sem maradt, a főbejáratot és a kocsi-áthajtót a helyreállítás során elbontották, s a palota északi szárnyát egy negyeddel kibővítve, a vele szemben levő épületrésszel (a Mátyás kút épületszárnya) szimmetrikussá tették.) Az 1945 előtti állapotnak szerintem a legproblematikusabb része pont ez az udvar volt, a széles kocsi-lehajtóval, ami az első emelet – a dísz-emelet – szintjén indul, s a kút előtt ért le az oroszlános udvar szintjére. A nagy táncterem külső s belső kialakítása is túlságosan bombasztikus volt, a XVIII. sz.-i palota elegáns barokk épületeihez képest.

A mintegy háromszorosára kibővített palota épület 1904-re készült el, s voltaképpen csak 40 évig, a főváros 1944-45-ös ostromáig maradt ép. Felépítése nemcsak a rohamléptekkel fejlődő magyar építészetnek volt nagy teljesítménye, hanem a magyar képző és iparművészetnek is. A tervező munkák során Hauszmann végigjárta az akkori Európa szinte összes uralkodói székhelyt, s hosszas eszmecserét folytatott az udvarmesterekkel, a királyi udvarok üzemeltetőivel. Így a palota lényegesen modernebb és használhatóbb lett, mint a bécsi Burg. A palota minden berendezési tárgya, vasműves alkotása, de még az udvari étkészletek is az akkori magyar iparművészet legnagyobbjai – Thék Endre, Róth Miksa és Jungfer Gyula – műhelyéből kerültek ki. Tematikus termei – a neoromán stílusú Szent István terem, az olasz reneszánsz stílusú Mátyás terem – Fadrusz kolozsvári Mátyás-szobrának kisebbített másolatával és Benczúr Gyula festményeivel –, a kupola alatt pedig a Habsburg terem Lotz Károly mennyezet-freskójával a magyar történelem nagy korszakait és a történelem folyamatosságát jelenítették meg.

A nagy állami építkezéseket nemcsak most, hanem akkor is rengeteg jogos, s persze még több jogtalan kritika övezte. A Duna-parti új Országháznak éppúgy, mint a kibővített királyi várnak is, rengeteg kritikusa volt. Pedig, ha jól meggondoljuk, Budapestből ma is az mutogatható leginkább, ami 1825 és 1914 között felépült.

Ferenc József utoljára talán 1908-ban járt a budai várban, az utolsó király, IV. Károly pedig a koronázásán, összesen egy napig, majd még talán pár alkalommal. Az 1919-es kommün idején hatalmas sapkát húztak a kupolát díszítő, három méteres koronára, de az épületnek más baja nem történt. 1920-tól Horthy Miklós kormányzó lakott a krisztinavárosi oldalon, az épület jó részét a kormányzói kabinetiroda és a tisztviselők lakásai foglalták el, a Duna-parti dísztermeket múzeumként lehetett látogatni. Abban a korban sokkal kevesebb állami látogatás volt, mint most, ebben a repülőgépes világban, s Magyarország amúgy is szinte teljesen kimaradt a nemzetközi diplomáciai forgalomból. Budapest egy nagy birodalom társ-fővárosából egy ellenséges szomszédok által körülvett kis ország fővárosa lett. Államfői vendég utoljára 1937-ben járt a budai várban, III. Viktor Emánuel olasz király, majd egy évvel később, az 1938-as Eucharisztikus kongresszusra érkező Eugenio Pacelli bíboros államtitkár, a későbbi XII. Piusz pápa.

Antall György

(Az írás egy két részes cikk első része, amelyik először a http://www.konzervatorium.hu/ oldal blogján jelenik meg.)

A köngisbergi vár

A német lovagrendi vár 1400 körül

A porosz herceg vára 1560 körül

A reneszánsz vár 1613-ban

1660

I. Frigyes király megkoronázza saját magát a vártemplomban (1701)

A vártemplom 1800 körül

A vár tornyai a belvárosi házak fölé magasodnak (1830)

I. Vilmos király megkoronázása (fent) és a rendek hódolata (Huldigung) (1861)
- a második és egyben utolsó porosz koronázás!

A vár belső udvara a templommal és a régi toronysisakkal (1864)

A rendi marsall rezidenciája

A vár a tó (Schlossteich) felől - 1930 körül

A rommá lőtt Königsberg
- az előtérben balra a Dóm oldalához épített Kant-emlékhely, Kant sírjával,
a háttérben pedig a kiégett vár

A felrobbantott romok - 1969 (!)

A kerek torony felrobbantása 1969-ben

A vártemplom felrobbantása 1969-ben

Ez már tényleg nem Königsberg, hanem sokkal inkább Kalinyingrád, a hős szovjet város
- az egykori Schlossplatz az 1980-as években

Königsberg

A königsbergi óváros, közepén a várral

Az 1255-be alapított Königsberg – hivatalosan 1936-ig Königsberg im Preussen, majd 1946-ig Königsberg (Preussen), 1946 óta pedig Kalinyingrád – 1457 és 1945 között Kelet-Poroszország közigazgatási és művelődési központja volt, Immanuel Kant szülővárosa, a porosz királyok koronázó városa.

A várost a Német Lovagrend alapította, akiknek rendi vára volt a későbbi vár magva. A város a nevét II. Ottokár cseh király tiszteletére kapta. 1330-tól a rendi marsall tartotta ott hivatalos székhelyét, 1457 után pedig, amikor a lovagrend elvesztette Marienburgot (ma: Malbork, Lengyelországban), a vár a Német Lovagrend nagymesterének (Hochmeister des Deutschen Ordens) székhelye lett. A város és a vár 1526, a lovagrend szekularizációja után a Porosz Hercegséghez tartozott. Az első porosz király, I. Frigyes 1701-ben a königsbergi vártemplomban vette fel a koronát saját fejére, a város pedig 1773-tól Kelet-Poroszország tartományi fővárosa volt.

A II. világháborúban a város az egymást követő brit légitámadások, majd a többhónapos königsbergi csata során, 1945 áprilisáig szinte teljesen rommá lett, a Vörös Hadsereg ostroma során pedig még tovább pusztult. A háború végéig megmaradt német lakosságot a szovjet hatóságok kevés kivétellel 1948-ig mind kitelepítették.

A potsdami megállapodások eredményeképpen Kelet-Poroszország déli része Lengyelországhoz, északi része, Königsberggel együtt, a Szovjetunióhoz, közvetlenül pedig az Orosz FSzSzK-hoz került, ma pedig egy orosz enklávé a Baltikum háta mögött. A város hagyományos orosz neve Кёнигсберг (Kjonyigszberg) volt, de 1946-ban az akkoriban meghalt szovjet államfő, Mihail Kalinyin emlékére Kalinyingrádnak nevezték el. A város egész a szovjet korszak végéig zárt terület volt. Orosz lakossága az elmúlt két évtizedben elkezdte felfedezni a porosz múltat, restauráltak egy pár megmaradt épületet, így például a gótikus Dómtemplomot, s még az is felmerült, hogy az 1969-ben felrobbantott várat is újjáépítsék.

A varsói királyi vár képeken 1.

A varsó vár napjainkban

A vár 1656-ban

A barokk várkastély III. (Sobieski) János király idején
(a háttérban a vár legjellegzetesebb része a hatalmas Zsigmond-torony)

A II. Szaniszló Ágost idején kiépült Visztula-parti szárny a kertekkel

A varsói királyi vár

A Varsó belvárosát uraló hatalmas királyi vár (Zamek Królewski) régi és egyben nagyon új épület. Régi, mert azon a helyen már a 13. század végétől földből és deszkából ácsolt udvarház állt, a Curia minor, a mazoviai hercegek rezidenciája, melynek helyére 1410 körül épült fel az első gótikus téglavár, a Curia maior, I. vagy Öreg Janusz mazoviai herceg vára. A ma látható király vár eredetije ebből a Curia maiorból épült ki, a XVII-XVIII. század idején. Az eredetije, mert a mostani épület csak a korhű – korabeli tervek és felmérési rajzok alapján, korhű anyagokból épült – másolata, újjáépített változata annak, amit a megszálló németek a varsói felkelés leverése után módszeresen a földig romboltak.

A Mazoviai hercegség 1526-ban lett újra az egységes lengyel állam része, s a hercegek vára királyi rezidencia lett. A lublini unió – a lengyel korona és litván nagyfejedelemség addigi perszonál unióját felváltó egységes állam – létrejötte után (1569) a lengyel parlament, a Szejm és a Szenátus a Curia maiorban ült össze. A parlamenti ülések idejére a király is Varsóba érkezett, s számára a Curia maior mellett „királyi ház”, egy új reneszánsz rezidencia épült.

A svéd Vasa-házból származó első király, III. Zsigmond helyezte át a fővárost az ország szélén fekvő Krakkóból – Szilézia akkor nem volt Lengyelország része, hanem a cseh korona egyik tartományaként a Habsburg monarchiához tartozott – a lengyel-litván unió szempontjából is előnyösebb helyre, Varsóba. Az állandó király udvar számára a meglevő épületek felhasználásával 1598 és 1619 között felépült az ötszögletű korai barokk palota, az épületet ma is meghatározó óratoronnyal (Zsigmond torony). A kibővített palota új szenátusi termében fogadta 1611-ben, III. Zsigmond király a foglyul ejtett IV. Vaszilij (Sujszkij) orosz cár hódolatát. (Ő a Muszorgszkíj-féle Borisz Godunov operában szereplő Sujszkij bojár.)

A Vasa királyok mérhetetlen kincsekkel halmozták el az új királyi várat. Keleti szőnyegek, falkárpitok, s rengeteg festmény – így Tiziano, Veronese, Tintoretto, Rembrandt stb. képei – díszítették a várat, melyeket a későbbi a svéd és német megszállások idején elraboltak, rosszabb esetben el is pusztítottak.

A Vasa királyok és főleg a svéd hódítás – az Özönvíz – után legközelebb a szász királyok idején történtek nagyon felújítások, immár az új, késő barokk stílusban (1713-15). Új szejm- és szenátusi üléstermek épültek a parlament céljaira, s új dísztermek az udvar számára. A vár utolsó, s talán legfényesebb időszakát az utolsó lengyel király – pontosabban az önálló Lengyelország utolsó királya – Poniatowski II. Szaniszló Ágost idején élte (1764-95). Ez volt a lengyel ezüst kor, a lengyel felvilágosodás és az állam megmentése heroikus kísérletének időszaka. Nagy Katalin cárnő szeretőjéből felelős és megfontolt király lett, aki Varsót sok fontos épülettel és intézménnyel ajándékozta meg. Ekkor épült ki a teljes folyóparti szárny, a dísztermekkel, valamint a királyi keretekkel is. A királyi vár szenátusi termében fogadták el az első írott lengyel alkotmányt (1791. május 3.), melynek napja ma is nemzeti ünnep.

Az önálló lengyel államiság megszűnése után (1795, a harmadik felosztás) a vár az orosz helytartó rezidenciája, majd katonai laktanya lett. Berendezését elhordták, dísztermeit átalakították az új célokra. A vár újjászületése 1918-ig váratott magára. Az új lengyel köztársaságban (1918) a vár az államfő rezidenciája lett, s a rigai szerződés (1920) alapján az oroszok számtalan műkincset visszaadtak, így lehetséges volt a vár helyreállatása a 18. sz. végi állapotoknak megfelelően.

A második köztársaság alig 20 évig tartott. 1939. szeptember 1-n a németek átlépték a lengyel határt, kitört a II. világháború. Szeptember 17-n a német tüzérség aknákkal lőtte a várat, a tető és a tornyok leégtek. A bálterem teteje beomlott, s a németek hamarosan megkezdték a vár módszeres elpusztítását. Az értékes tárgyakat, még a központi fűtés csöveit és a szellőző berendezéseket is leszerelték, s Németországba vitték. 1939 októberében Hitler kiadta a parancsot a vár felrobbantására, amelyre végül is nem került sor, legalábbis, akkor még nem. A várat azonban kiürítették, de a lengyel muzeológusok és restaurátorok a parancsokat megszegve, életük kockáztatásával, rengeteg építészeti részletet, berendezési tárgyat, apró és nagyobb darabokat szereltek le és rejtettek el, amelyeket mind felhasználtak a vár újjáépítése során.

A vár sorsa a Varsói felkelés leverése után (1944. október) pecsételődött meg: a súlyosan sérült falakat módszeresen aláaknázták és felrobbantották. A 600 éves épületnek egy sarka és egy másik helyen, egy ablaknyi része maradt meg, három szint magasságig.

1945 után nyomban megkezdődött a fennmaradt töredékek felkutatása és megmentése, valamint a meglevő falak és a pince megerősítése. 1949-ben a lengyel parlament elhatározta a vár újjáépítését. Ebben az időben már a kommunisták uralkodtak egész Kelet-Európában, így Varsóban is. Míg a lengyel kommunisták a királyi vár újjáépítését döntötték el, a német kommunisták a berlini királyi vár (Berliner Schloss) lebontásáról határoztak, pedig ez utóbbi teljes egészében állt, három emelet magasságban. A magyar kommunisták pedig nem csináltak semmit, pontosabban egy magyar Kremlt álmodtak a budai királyi vár megrongált, de még álló falai közé.

Az 1960-as években újjáépült a vár mellett a királyi könyvtár és a Réztetős palota (Pałac pod Blachą), majd részben állami forrásokból, s persze lengyel módra, hatalmas közadakozásból, 1969 és 1974 között újjáépült a vár, majd 1988-ig – még tehát javában a kommunisták idején – elkészült a teljes belső berendezés is, a bálterem, trónterem, a szenátusi ülésterem a királyi trónnal és 110 egyforma szenátor karosszékkel. Visszatették eredeti helyére Canaletto (igazából Bernardo Belotto) vedutáit, s a lengyel királyok portréit is a rekonstruált márvány-terem falaira.

Én 1990 tavaszán jártam a várban. Akkor már minden kész volt, s bár mindennek kicsit még malter és olajfesték szaga volt, de ott volt.