A párizsi Cité királyi palotája és nagyterme

A Conciergerie a Szajna partján

La Conciergerie – az egykori párizsi királyi palota és börtön, az Île de la Cité, a Cité szigete nyugati oldalán, a Notre Dame székesegyház közelében van. Ma az Igazságügyi Palota néven ismert, s ma is bírósági célokra épületkomplexum része. A francia forradalom alatt rabok százait innen vitték kivégzésre, a guillotine alá.

Párizs a 16. század végén
(Braun-Hogenberg, Civitates Orbis Terrarum)

Az Île de la Cité már a rómaiak alatt, a késői antikvitás idején is lakott volt. Később a sziget nyugati részét a meroving királyok palotája foglalta el, amely a 10-14. században a középkori francia királyok székhelye volt. IX. Lajos (Szent Lajos) és IV. Fülöp (Szép Fülöp) ideján jelentősen kibővítették a meroving palotát. IX. Lajos építtette a lenyűgöző Sainte-Chapelle-t a kereszteshadjáratból hazahozott töviskorona számára, míg IV. Fülöp a folyóparti tornyos homlokzatot és a nagytermet.

A Cité királyi palotája Berry herceg hórás könyvéből
(Jobboldalt a Sainte-Chapelle, tőle balra,
a kerek torony után a Grande-salle kettős tetőszerkezete)

A “Grande-Salle”, a nagyterem egyike volt az akkori legnagybb európai királyi teremnek, melynek alsó emelete, a négyhajós, kőboltozatú terem, a “La salle des gens” ma is áll, 64 m hosszú, 27,5 m széles és 8,5 m magas. Az alsó termet a palota 2.000 fős személyzetének étkeztetését szolgálta, míg a kéthajós, fadonga boltozatos felső terem pedig a királyi ünnepségek célját szolgálta. A korai Valois királyok tovább építették a palotát, de V. Károly 1358-ban a Szajna túloldalára, a középkori városfalon kívülre épült Louvre-ba költözött. A szigeten levő palota a továbbiakban a királyi közigazgatás és bíráskodás céljait szolgálta. A palota felső nagytermét még a forradalom előtt elbontották, amikor a mai barokk-klasszicista épületek megépültek.

Fent: La salle de gens, a fennmaradt alsó terem, lent: Grande-salle, az egykori nagyterem

Egy fennmaradt kéthajós nagyterem: a blois-i kastély nagyterme

A Palais du Tau Reims-ben

A reims-i Tau palota (Palais du Tau) a reims-i érsek palotája volt, s fontos szerepet játszott Franciaország királyainak koronázásakor, amit a szomszédos reims-i Notre Dame székesegyházban tartottak.

A Palais du Tau és a székesegyház egymás mellett (forrás: Google Earth) (fent)
és a palota díszzudvari homlokzata, baloldalt a gótikus nagyterem (Salle du Tau) ablakaival (lent)

A palota kerti homlokzata, jobbra a gótikus palotakápolna, mögötte a székesegyház magasodik

A palota helyét a 6-7. századben egy nagy gall-római villa foglalta el, amelyet a Karolingok idején palotává építettek át. A palota mai nevét már 12. században használták, az első erre utaló feljegyzés 1131-ből származik, s az a palota alakjára utal, mely a „T” betűre hasonlít (a görög ABC-ben „tau”). A korai épület nagy része eltűnt, a legkorább megmaradt része a palotakápolna 1207-ből. A palotát gótikus stílusban teljesen átépítették 1498-1509 között, s a jelenlegi barokk megjelenését 1671 és 1710 között nyerte, Jules Hardouin Mansart és Robert de Cotte tervei alapján. 1914 szeptember 14-n tűz rongálta meg, amit egészen a 2. világháborúig nem javítottak ki.

A palota szolgált Franciaország királyainak rezidenciájául a Notre Dame-beli koronázásuk előtt, s itt öltöztek fel a koronázáshoz, s innen vonultak át a katedrálisba, majd itt tartották a koronázás után a bankettet, a koronázási lakomát. Az első feljegyzett koronázási lakoma 990-ben, az utolsó pedig 1825-ben volt.

A palotakápolna

A középkorban a legtöbb uralkodói, főpapi vagy főnemesi rezidencia legfontosabb része a sokszor kétszintes nagyterem volt, ahol a vendégek ünnepélyes fogadását, lakomákat vagy akár bírósági tárgyalást tarthattak. A kétszintes nagytermek alsó részének kőboltozata volt, mint a reims-i alsó csarnoknak (felső kép), s itt szállásolták el a katonákat, olykor a lovakkal együtt, s a kíséret kevésbé előkelő tagjait, míg a király, a püspök vagy épp a herceg vagy gróf a felső teremben fogadta a vendégeket, melynek többnyire, mint a reims-i salle du Tau-nak is (fent) fából ácsolt dongaboltozata volt.

Lakoma a salle du Tau-ban (rekonstrukció, számítógépes grafika)

Falkárpit a székesegyház múzeumából

Oltárdíszek és ereklyetartók a múzeumban

Német király és római császár: egy kis terminológiai tisztázás

Madarász Henrik szász herceg megkapja a német koronát madarászás közben
(Hermann Vogel festménye 1900. körül).
Henriket 919. május 12-nválasztották királlyá a fritzlari birodalmi gyűlésen, s a hagyomány szerint madarászás közben értesült a megválasztásáról

A verdun-i béke a frank birodalom keleti részét regnum Francorum Orientalium vagy Francia Orientalis (a Keleti Frankok Királysága vagy Kelet-Frankország) néven említette, amely a régi meroving regnum Austriasiorum keleti fele volt. A keleti frankok (vagy ausztráziaiak) voltak Frankónia lakói. Kelet-Frankország többi népe a szászok, frízek, türingiaiak és hasonlók voltak, akiket összefoglalóan Teutonici (vagyis németek) és néha frank néven említettek, ahogy az etnikai azonosság-tudat változott a 9. század folyamán.

A késői 11. században, az invesztitúra-harc során a pápai kúria IV. Henrik császár birodalmára regnum Teutonicorum (németek királysága) néven hivatkoztak, hogy „lefokozva”, a többi királysággal egy sorban kezeljék, míg ő maga a rex Romanorum – a rómaiak királya – címet használta, ezzel is hangsúlyozva isteni jogát a római birodalomra. Ezt a címet a német királyok maguk is gyakran használták, míg a külföldi királyok és egyháziak a regnum Alemanniae és a règne vagy royaume d'Allemagne kifejezést alkalmazták, ezzel is tagadva a rómaiságot és az egyetemes uralomra formált jogot. A regnum Germaniae (a.m. Németország királysága) kifejezés a német forrásokban a 14. század elején kezdett feltűnni.

Zsigmond császár koronázási díszben

Így az egész középkorban, az volt a konvenció, hogy a (választott) német király volt egyben a római császár (pontosabban a rómaiak császára). A megválasztásától a a pápa általi római megkoronázásig a címe a német király vagy 1237-től római király volt, s a koronázás után volt császár (Imperator Romanorum). II. Frigyes halála (1250) után a pápa általi megkoronázás már egyre ritkább volt. VII. Henrik 1312-ben, IV. Károly 1355-ben, Zsigmond 1433-ban, III. Frigyes 1452-ben, míg V. Károly 1530-ban nyerte el a császári koronát a pápa kezéből. Az utolsó római koronázás III: Frigyesé volt, mivel V. Károly koronázására Bolognában került sor. A római király címe egyre kevésbé volt a megválasztott, de meg nem koronázott császár címe; a megválasztott császár vagy német királynak vagy egyszerűen császárnak nevezte magát. Az uralkodás idejét vagy a megválasztás, vagy a koronázás napjától számították. Zsigmonddal a megválasztás napja állandósult, mint az uralkodás kezdete.

V. Károly megválasztása (1519)

Végül is I. Miksa változtatta meg, pápai hozzájárulással, a császári címet, 1508-ban, a német koronázása után. Az új címe „Dei gratia Romanorum imperator electus semper augustus” (a.m. Isten kegyelméből a rómaiak megválasztott császára, mindenkor fenséges), ami arra utalt, hogy immár nem ’várakozó császár’ vagy ’nem-egész császár’, hanem császár a választás erejénél fogva, s nem a koronázás miatt. (A hagyomány szerint, a ’megválasztott római király’ (rex Romanorum electus) a választás és a német koronázás között használt cím volt.) ezzel egyidőben, újra felvették azt a szokást, hogy a császár életében megválasztott trónörökös a római király címet (rex Romanorum) viselte. Így a római király vagy német király (rex Teutonicorum) címe az uralkodó életében utódnak megválasztott trónörököst jelentette. A cím használat nem volt különösebben konzekvens: III. Ferdinánd császár idősebbik fiát IV. Ferdinánd néven Regensburgban választották meg német királynak (1654), míg Mária Terézia és Lotharingiai I. Ferenc császár örökösét, II. Józsefet 1764-ben, Frankfurtban választották meg római királynak, s egyben meg is koronázták.

Fent: IV. Ferdinánd regensburgi megválasztása, koronázása és a koronázási bankett (1654)
Lent: II. József koronázási bankettje a frankfurti Römer (városháza) Császártermében (1764)

Az 1870-es német birodalmi alkotmány szerint a Német Birodalom uralkodója a ’német császár” (Deutscher Kaiser) címet viseli, meg elválaszthatatlanul hozzá van kötve a porosz király (König von Preußen) címéhez.