A Rudolf-korona - II. Rudolf házi koronája (Hauskrone), avagy az osztrák császári korona

A Szent Római Birodalom birodalmi jelvényei ("Die Reichsklenodien") őrzési helye Nürnberg volt, ahonnan csak a koronázás alkalmából adták ki azokat, ezért az uralkodók „magánkoronát“ készíttettek, melyet hivatalos alkalmakkor, például a Birodalmi Gyűlésen viseltek.

Az Osztrák Császárság kikiáltásakor, 1804-ben a Rudolf koronát, II. Rudolf császár magánkoronáját nyilvánított az osztrák császári koronának. Az osztrák-magyar kiegyezés után, 1918-19-ig pedig az volt a ciszlajtániai birodalom-rész, az Ausztriai császár ('Kaiser von Österreich') koronája.

Az Osztrák Császárság jelvényei: korona, a jogar és az országalma a bécsi Schatzkammerben

II. Rudolf magánkoronája 1602-ben, Prágában készült, s Jan Vermeyen, kora legjobb aranyművesének munkája, akit ezért Antwerpenből hívtak el. Három részből áll: a korona abroncsból, az ívből és egy mitrából, vagyis a „mitrakoronák“ típusába tartozik, amelyek egy püspöksüvegre emlékeztetnek.

A Rudolf-korona

A korona mitra-részének domborművei II. Rudolf császár életének fontos eseményeit ábrázolják:

Balra elől: Rudolf, az Imperátor, a törökök felett győztes császár

Jobbra elöl: a császári koronázás

Balra hátul: felvágtat a koronázási dombra Pozsonyban, a magyar koronázáson

Jobbra hátul: bevonulás a prágai cseh királyi koronázásra

Az országalma, készülte 1612-ben

A koronához tartozik még egy jogar és egy országalma is, melyeket 1612-ben Rudolf öccse és utóda, I. Mátyás császár (magyar királyként, Hunyadi Mátyás után sorrendben II. Mátyás) megrendelésére készítettek, s Andreas Ochsenbrück művei. Kivitelezésükben a koronára emlékeztetnek, s különösen a jellegzetes email-munkát másolták. A jogar különlegessége, hogy a nyelét egy narvál-agyarból készítették, melyet a legendás „egyszarvú“ szarvával azonosítottak. A császári magánkoronához tartozó korábbi jogar és alma, mely I. Ferdinánd császár megrendelésére, 1532-1554 között készültek, a 17. század elején, az új jogar és országalma elkészülése után, a cseh királyi koronázási jelvények részévé vált, míg az eredeti gótikus jogar és országalma pedig az ausztriai főhercegi jelvény-együtteshez került.

A Rudolf koronát viselte I. Ferenc német-római császár 1764-ben, Frankfurtban, legidősebb fia, II. József római királlyá történt megkoronázásakor. Erre az alkalomra elkészítették a teljes császári ornátus másolatát is, s míg a frissen megkoronázott trónörökös az eredeti darabokat viselte a koronázáson, apja, a császár, az újonnan készült másolatokat.

II. József koronázási lakomája a frankfurti Römer Császártermében
A fő asztalnál balra I. Ferenc császár a Rudolf-koronát, jobbra II. József megkoronázott római király pedig az I. Ottó császár-féle Birodalmi koronát viseli

Német király és római császár: egy kis terminológiai tisztázás

Madarász Henrik szász herceg megkapja a német koronát madarászás közben
(Hermann Vogel festménye 1900. körül).
Henriket 919. május 12-nválasztották királlyá a fritzlari birodalmi gyűlésen, s a hagyomány szerint madarászás közben értesült a megválasztásáról

A verdun-i béke a frank birodalom keleti részét regnum Francorum Orientalium vagy Francia Orientalis (a Keleti Frankok Királysága vagy Kelet-Frankország) néven említette, amely a régi meroving regnum Austriasiorum keleti fele volt. A keleti frankok (vagy ausztráziaiak) voltak Frankónia lakói. Kelet-Frankország többi népe a szászok, frízek, türingiaiak és hasonlók voltak, akiket összefoglalóan Teutonici (vagyis németek) és néha frank néven említettek, ahogy az etnikai azonosság-tudat változott a 9. század folyamán.

A késői 11. században, az invesztitúra-harc során a pápai kúria IV. Henrik császár birodalmára regnum Teutonicorum (németek királysága) néven hivatkoztak, hogy „lefokozva”, a többi királysággal egy sorban kezeljék, míg ő maga a rex Romanorum – a rómaiak királya – címet használta, ezzel is hangsúlyozva isteni jogát a római birodalomra. Ezt a címet a német királyok maguk is gyakran használták, míg a külföldi királyok és egyháziak a regnum Alemanniae és a règne vagy royaume d'Allemagne kifejezést alkalmazták, ezzel is tagadva a rómaiságot és az egyetemes uralomra formált jogot. A regnum Germaniae (a.m. Németország királysága) kifejezés a német forrásokban a 14. század elején kezdett feltűnni.

Zsigmond császár koronázási díszben

Így az egész középkorban, az volt a konvenció, hogy a (választott) német király volt egyben a római császár (pontosabban a rómaiak császára). A megválasztásától a a pápa általi római megkoronázásig a címe a német király vagy 1237-től római király volt, s a koronázás után volt császár (Imperator Romanorum). II. Frigyes halála (1250) után a pápa általi megkoronázás már egyre ritkább volt. VII. Henrik 1312-ben, IV. Károly 1355-ben, Zsigmond 1433-ban, III. Frigyes 1452-ben, míg V. Károly 1530-ban nyerte el a császári koronát a pápa kezéből. Az utolsó római koronázás III: Frigyesé volt, mivel V. Károly koronázására Bolognában került sor. A római király címe egyre kevésbé volt a megválasztott, de meg nem koronázott császár címe; a megválasztott császár vagy német királynak vagy egyszerűen császárnak nevezte magát. Az uralkodás idejét vagy a megválasztás, vagy a koronázás napjától számították. Zsigmonddal a megválasztás napja állandósult, mint az uralkodás kezdete.

V. Károly megválasztása (1519)

Végül is I. Miksa változtatta meg, pápai hozzájárulással, a császári címet, 1508-ban, a német koronázása után. Az új címe „Dei gratia Romanorum imperator electus semper augustus” (a.m. Isten kegyelméből a rómaiak megválasztott császára, mindenkor fenséges), ami arra utalt, hogy immár nem ’várakozó császár’ vagy ’nem-egész császár’, hanem császár a választás erejénél fogva, s nem a koronázás miatt. (A hagyomány szerint, a ’megválasztott római király’ (rex Romanorum electus) a választás és a német koronázás között használt cím volt.) ezzel egyidőben, újra felvették azt a szokást, hogy a császár életében megválasztott trónörökös a római király címet (rex Romanorum) viselte. Így a római király vagy német király (rex Teutonicorum) címe az uralkodó életében utódnak megválasztott trónörököst jelentette. A cím használat nem volt különösebben konzekvens: III. Ferdinánd császár idősebbik fiát IV. Ferdinánd néven Regensburgban választották meg német királynak (1654), míg Mária Terézia és Lotharingiai I. Ferenc császár örökösét, II. Józsefet 1764-ben, Frankfurtban választották meg római királynak, s egyben meg is koronázták.

Fent: IV. Ferdinánd regensburgi megválasztása, koronázása és a koronázási bankett (1654)
Lent: II. József koronázási bankettje a frankfurti Römer (városháza) Császártermében (1764)

Az 1870-es német birodalmi alkotmány szerint a Német Birodalom uralkodója a ’német császár” (Deutscher Kaiser) címet viseli, meg elválaszthatatlanul hozzá van kötve a porosz király (König von Preußen) címéhez.

A "Reichsklenodien", a német-római birodalom uralkodó jelvényei

Nagy Károly (balra), koronázási díszben és Zsigmond császár (jobbra), házi koronában,
Albrecht Dürer képein, melyeket a nürnbergi Városháza számára készített

A nyugati világ rangban első uralkodója a császár volt, vagyis a német király, akit a pápa római császárrá koronázott. Az utolsó nyugat-római császár, Romulus Augustulus lemondása (456) óta jó 340 év telt el 800. karácsonyáig, amikor III. Leó pápa a római Szent Péter bazilikában Imperator Romanorum címmel császárrá koronázta Károly frank királyt, a történelem Nagy Károlyát (Carolus Magnus – Charlemagne – Karl der Große).

Nagy Károly fiai és unokái után a birodalmat – immár az egykori közép- és keleti frank birodalom, Lothar és Német Lajos örökségére korlátozva – a szász uralkodóházból származó I. Ottó újította meg, akit 962.-ben koronáztak császárrá. A szász dinasztia Szent (II.) Henrik császár halálával kihalt, s helyét a Konrádok és Henrikek dinasztiája, a száli frank dinasztia vette át. A frankok után a sváb Staufok (Hohenstaufen), majd bajorok, a luxemburgiak s végül II. Albert király, Zsigmond császár veje után – egy rövid bajor közjátékkal – a Habsburgok, majd a Habsburgok leányága, a Habsburg-Lotharingiai ház tagjai ültek Nagy Károly trónján. Az utolsó császárt, II. Ferencet 1792-ben koronázták meg Frankfurtban. A birodalom akkor már vagy 150 éve lényegében csak papíron létezett, s a napóleoni háborúk megadták neki a kegyelemdöfést. II. Ferenc 1804-ben felvette az örökletes osztrák császári címet (Kaiser von Österreich), s a birodalom 1806-ban jogilag is megszűnt létezni, amikor a császár lemondott a német-római császári címről.

A középkor elején világosan kettévált a német királyi és római császári cím, így a koronázási jelvények és maga a koronázás is. A német királyi koronázás Aachenban, Nagy Károly egykori palotakápolnájában történt, azzal a koronával, amely a szentként tisztelt, de a pápa által soha el nem fogadott birodalomalapító fej-ereklyetartóját díszítette. A császári koronázás Rómában volt, az Ottó-féle birodalmi koronával, mely több évszázados vándorlás után, 1424-től a nürnbergi Szentlélek-kórház templomában, a nürnbergi polgárok őrizete alatt állt, egészen 1796-ig, amikor az előrenyomuló francia csapatok elől, mind az aacheni kincseket, mind pedig a Nürnbergben őrzött birodalmi jelvényeket Bécsbe menekítették. Így a Német Nemzet Szent Római Birodalmának uralkodói jelvényei elkerülték azt a sorsot, ami az ugyancsak Nagy Károlyhoz kötött francia uralkodó jelvényeknek jutott ki, vagyis a barbár elpusztítást.

Hitler a jelvényeket visszavitette Nürnbergbe, s azokra valamelyik háborús bunkerban az amerikaiak találtak rá, akik a gyűjteményt visszaszolgáltatták az osztrák államnak, a Habsburg-monarchia jogutódjának. A legszentebb európai uralkodói jelvények ma már csak múzeumi tárgyak a bécsi Hofburg „Weltliches und Geistliches Schatzkammer” (a.m. ’Világi és egyházi kincstár’) nevű gyűjteményében.

A birodalmi jelvények

A birodalmi jelvények a Meyers Konversationslexikon-ból
(A felső sorban balra az Aachenban őrzött német király korona, középen a birodalmi alma, jobbra pedig a birodalmi (császári) korona, majd a jogar. A kép két szélén a szertartási kard (balra) és a birodalmi kard (jobbra). Középen a koronázási palást, illetve a keztyúk és cipők.)

Az „Aacheni jelvények”

1. Birodalmi vagy koronázási evangeliarum (Aachen, 8. sz. vége, a könyvborító későbbi, gótikus alkotás)

2. "István-burza” (karoling, a 9. század első harmada)

3. „Nagy Károly szablyája” (kelet-európai, a 9. század második fele. A kard nyilvánvalóan nem lehetett Nagy Károlyé, mert nem nyugati típusú kard, hanem a honfoglaláskori magyar sírokban is megtalálható nomád szablya egy igen szép példánya, mely akár lehetett valamelyik avar kagán díszkardja is, mely több más kinccsel együtt, hadizsákmányként kerülhetett a frankok birtokába, vagy éppen a magyar fejedelmi díszkard, amelyik valamelyik árpád-házi hercegnővel került nyugatra)

A „Nürnbergi jelvények”

1. A birodalmi korona ("Reichskrone") (nyugat-német, a 10. század második fele)

2. A birodalmi kereszt ("Reichskreuz") (nyugati német, 1024-25), a Szent lándzsa (longobard, 8-9. század) (balra, lent) és a Szent Kereszt egy darabkája (jobbra lent)

3. A birodalmi kard ("Reichsschwert") (a hüvely német, a 11. század második fele)

A birodalmi kard (balra) és a szertartási kard (jobbra) első részletes ábrázolása

4. A birodalmi alma ("Reichsapfel") (nyugat-német, kb, a 12. század második fele)

5. A koronázási palást (pluviale) (Palermo, 1133-34)

6. A koronázási öltözék

A koronázási öltözék darabja, éppúgy mint a palást, a Hohenstaufenek sziciliai udvarában készültek, s onnan kerültek a birodalmi jelvények közé.

(a) Alba (Palermo, 1181)
(b) Dalmatika (Palermo, 1140 körül)
(c) Harisnyák (Palermo, 1170 körül)
(d) Cipők (Palermo, 1130 körül vagy 1220 körül)
(e) Keztyűk (Palermo, 1220)

Ludwig Streitenfeld: II. Ferenc, német-római császár koronázási díszben
(Fején a birodalmi korona, jobbjában a jogar, baljában a birodalmi alma, vállán a palást, alatta az arannyal hímzett szegélyű alba, felette a sasokkal hímzett stóla.)

A koronázási keztyű (Palermo, 1220 körül)

7. Szertartási kard (Palermo, 1220)

8. Stóla (Közép-Itália, 1338 előtt)

9. Sasos dalmatika (felső-német, 1350 előtt)

10. Jogar (német, a 14. század első fele)

11. Aszpergil (szenteltvíz-szóró) (német, a 14. század első fele)