A lengyel királyok koronázási jelvényei - I. A koronázási jelvények története

Szent Adalbert gnieznói sírjánál tett zarándoklata során, 1000-ben, III. Ottó császár a „Frater et Cooperator Imperii” (A birodalom testvére és szövetségese) címet adományozta Boleszlav (lengyelül: Boleslaw) lengyel hercegnek és a gnieznói püspökséget érsekségnek ismerve el, ami által létrejött az önálló lengyel egyház. Egyes történészek szerint királyi koronát is adományozott számára, az azonban bizonyos, hogy megajándékozta a Szent Móric lándzsájának is nevezett Szent Lándzsa másolatával. Szent Móric római katona volt, aki a legenda szerint ott volt Jézus keresztre feszítésénél, s ő tartotta azt a lándzást, amelyet Jézus oldalába döftek. Ez a lándzsa, Jézus keresztje egyik szögének darabjával mélyen tisztelt ereklye volt a középkorban, a Német-Római Birodalom koronázási jelvényeinek része, s a mai napig fennmaradt, a bécsi Schatzkammerben. 

Ez az ereklye. a hozzá csatolt zászlóval (vexillum) együtt voltak a születőben levő lengyel királyság, Boleszláv király uralmának és Ottó császárhoz fűződő hűségének első jelvényei. (Nem lehet tudni, hogy a zászlón voltak-e hímzett vagy festett képek.) A Szent Móric lándzsa e másolatát I. (Megújító) Kázmér lengyel herceg (1039-1058) a krakkói székesegyház kincstárának adományozta, ahol a mai napig is őrzik.

Vitéz Boleszláv, az első lengyel király

(Jan Matejko rajza)

Az első lengyel koronázás, Jan Matejko festménye

Vitéz Boleszláv herceg 1025. április 25-n királlyá koronáztatta magát, de hamarosan - két hónap múlva - meghalt.  Utódai hercegi (fejedelmi), ritkábban királyi címet viseltek. III. (Ferdeszájú) Boleszláv halála után, 1138-tól egészen 1320-ig Lengyelország részfejedelemségekre oszlott, ahol az egyes országrészek fejedelmei III. Boleszláv fiai, illetve azok leszármazói voltak. Ezidő alatt I. Boleszláv eredeti koronája elkallódott, s az országegyesítő I. (Rövid) Ulászló (Wladyslaw Lokietek) (nagyfejedelem: 1306-1320, király: 1320-1333) az 1320-ban Krakkóban megtartott koronázására maga és királynéja, Hedvig számára új koronázási jelvényeket készíttetett, melyek egészen az önálló Lengyelország megszűnéséig a hivatalos koronázási jelvények maradtak. Az újonnan elkészült liliomos királyi korona az első király emlékére a "Vitéz Boleszláv koronája" nevet kapta.

I. (Rövid) Ulászló, az országegyesítő király

"Vitéz Boleszláv koronája" 

az 1320-ban, I. avagy Lokietek Ulászló király koronázására
az 1795-ben beolvasztott eredeti korona aranyból, drágakövekkel díszített másolata a 2000-es évek elejéről származó másolata 

A lengyel királyok koronaékszereit 1320-tól a Wawel székesegyházának kincstárában őrizték. 1370-ben a magyar Nagy Lajos király lett a lengyel király – anyja, Erzsébet, az utolsó Piast-házi király, Nagy Kázmér testvére volt – és a koronázási jelvényeket Magyarországra vitette, ahol azokat a magyar Szent Koronával és a többi magyar jelvénnyel együtt a visegrádi Fellegvárban őrizték, és azokat Luxemburgi Zsigmond király és császár juttatta vissza 1412-ben. A Jagelló királyok uralkodása alatt az ékszereket a székesegyházból a Wawel várban kialakított Korona Kincstárba vitték. A 17. században a kincseket többször vitték Varsóba, a királynék koronázására. Az “Özönvíz” – a svéd-lengyel háború – idején, 1655-ben a Korona nagymarsallja (Marszalek Wielky Koronny), Jerzy Sebastian Lubomirski a királyi jelvényeket az akkor Lengyelországhoz tartozó ólublói várba menekítette, ahonnan csak 1661-ben tértek vissza. Az északi nagy háború idején, 1703-ban ismét elrejtették, először Sziléziában, azután Morvaországban. Az 1733-as kettős királyválasztás idején Leszczynski (I.) Szaniszló király egyik híve, Ossolinski főkincstárnok elloptak a kincseket, ás a varsói Szent Kereszt templomban rejtette el, ahonnan 1734-ben előkerültek és a megtalált kincseket a czestochowai Jasna Góra (pálos) kolostorba vitték, majd 1736-ban onnan ismét Krakkóba. 1764-ben a Szejm hozzájárulásával Varsóba szállították a királyi jelvényeket, Poniatiowski II. Szaniszló Ágost király koronázására. A koronázás után a jelvények hiánytalanul ismét Krakkóba kerültek, ahol Lengyelország harmadik felosztásáig, 1795-ig maradtak.

A lengyel koronázási jelvények egy része korabeli rajzon

A "Szczerbiec" a lengyel királyok koronázási kardja a Wawel kincstárában

III. Ottó császár adománya, a Szent Móric lándzsa másolat
(a krakkói székesegyház kincstárában)

Lengyelország harmadik felosztása során Krakkó a Habsburg monarchiának jutott. Azonban a porosz hadsereg 1794. június 15-n bevonult Krakkóba és elfoglalta a Wawelt, amit erődítménnyé alakítottak át. Röviddel később Leopold von Reuts tábornok, városparancsnok levelezést kezdett Berlinnel a lengyel királyok rezidenciájának bútorairól. A legnagyobb titokban – II. Frigyes Vilmos király rendeletére – arra utasították, hogy adja át a Korona Kincstárat von Hoym titkos tanácsosnak, aki azokat Szilézián keresztül Berlinbe szállíttatta. A poroszok által hozott lakatos feltörte a kincstár zárait és felnyitotta valamennyi dobozt. Az elszállításra 1795. október 3-4 táján, éjjel került sor, s a berlini Hohenzollern gyűjteménybe kerültek.

Poniatowski II. Szaniszló Ágost (1764-1795), az utolsó lengyel király koronázási díszbena varsói Királyi Vár márványtermében

1800-ban a kincseket a berlini királyi palotában őrízték, ahol azokat Ágost Frigyes sussexi herceg (III. György brit király egyik fia) is megtekinthette, miként erről Julian Ursyn Niemcewicz lengyel költőnek és államférfiúnak, Koszciuszko egykori adjutánsának beszámolt. A lengyel koronázási jelvényeket 1809-ben 525.259 tallérra értékelték, s röviddel ezután, 1809. március 17-n, III. Frigyes Vilmos porosz király parancsára mindent beolvasztottak. Az így nyert aranyat pénzverésre használták fel, a drágaköveket és gyöngyöket pedig átadták a berlinin Tengeri Kereskedelmi Igazgatóságnak.

(Az angol nyelvű Wikipedia szócikke és egyéb források alapján.)

Uralkodói csúcs 1910-ben, Londonban, VII. Eduárd király temetése alkalmából

Ülő sor: középen V. György, az új király (1910-1936), mellette balra: XIII. Alfonz spanyol király (1883-1931), jobbra VIII. Frigyes dán király (1906-1912)

Álló sor: balról jobbra: VII. Haakon norvég király (1905-1957), Ferdinánd bolgár cár (1887-1918), II. Mánuel portugál király (1908-1910), II. Vilmos német császár és porosz király (1888-1918), György görög király (1863-1913) és Albert belga király (1909-1934)

A holland monarchia - a Nassaui ház

A holland uralkodóház, az Oránia-Nassaui ház, a Nassau-ház egyik ága.

A Nassau-ház szerteágazó európai arisztokrata dinasztia, melynek névadója Nassau vára (Rheinland-Pfalz / Rajna- vidék-Pfalz, Németország). Nassau urai eredetileg Nassau grófja (Graf von Nassau) címmel bírtak, majd az emelkedett a fejedelmi osztályba, mint hercegesített gróf (németül: gefürsteter Graf). Az Oránia-Nassaui ház a Nassaui ház Ottó-ágából ered. I. Engelbert nassaui gróf (1380-1442), aki felajánlotta szolgálatait Burgundia hercegének, holland nemes asszonyt vett feleségül és jelentős birtokokat örökölt a Németalföldön, a központjában a Breda-i bárósággal, amely a hollandi birtokok középpontja volt. (Az Oránia-Nassaui ház történetét lásd külön bejegyzésben.)

A Német-római Birodalom megszűnésekor, 1806-ba,n a fennmaradt nassaui grófságok (Nassau-Usingen és Nassau Weilburg) beléptek a Német Konföderációba és Napóleon nyomására Nassaui Hercegség (Herzogtum Nassau) néven egyesültek. Az hercegség társuralkodói Frigyes Ágost, Nassau-Usingeni és fiatalabb unokaöccse, Frigyes Vilmos, Nassau-Weilburgi hercegek lettek, s egyezségük szerint a gyermektelen Frigyes Ágost halála utána hercegség Frigyes Vilmosra száll, mint egyedüli örökösre, aki azonban egy balesetben meghalt, így örököse és fia, Vilmos lett a nassaui herceg. 

A bécsi kongresszus valamennyi nassaui birtokot egyesítette, így a Nassau-Dietz hercegségből lett Oránia-Nassaui hercegséget is, Wiesbaden székhellyel és a többi nassaui ág kihalása után, a Nassau-Weilburgi ág Nassau-Usingeni mellékága kapta az örökséget. Az önálló Nassaui Hercegség létezése nem tartott sokáig: a porosz-osztrák háborúban (1866) a vesztes – osztrák – oldalon álltak és a területet a győztes porosz állam annektálta. 

Vilmos fia, Adolf (*1817 - +1905) az utolsó nassaui uralkodó herceg (1839-1866) örökölte meg a luxemburgi nagyhercegséget (1890-1905), amikor III. Vilmos holland király halálával (1890) férfiágon kihalt a Nassau-Dillenburg-i ág - Hallgatag Vilmos és leszármazottainak ága -, és megszűnt a holland-luxemburgi perszonálunió. A Nassau-Weilburgi ág, a Nassaui-ház utolsó ága, férfiágon 1985-ben halt ki, amikor Charlotte luxemburgi nagyhercegnő, IV. Vilmos nagyherceg lánya, Adolf unokája meghalt. Bár a dinasztia ma is használja a Nassaui-ház nevet, mivel Henrik, a mai luxemburgi uralkodó nagyherceg férfiágon a Bourbon-házból származnak, mivel nagyanyja, Charlotte nagyhercegnő férje Félix a Bourbon dínasztia pármai hercegi ágából származott (Zita magyar királyné öccse).

 A nassaui grófok címere

A Nassaui Hercegség címere

(1815-1866)

A Nassau Hercegség a Német Szövetségben

A köngisbergi vár

A német lovagrendi vár 1400 körül

A porosz herceg vára 1560 körül

A reneszánsz vár 1613-ban

1660

I. Frigyes király megkoronázza saját magát a vártemplomban (1701)

A vártemplom 1800 körül

A vár tornyai a belvárosi házak fölé magasodnak (1830)

I. Vilmos király megkoronázása (fent) és a rendek hódolata (Huldigung) (1861)
- a második és egyben utolsó porosz koronázás!

A vár belső udvara a templommal és a régi toronysisakkal (1864)

A rendi marsall rezidenciája

A vár a tó (Schlossteich) felől - 1930 körül

A rommá lőtt Königsberg
- az előtérben balra a Dóm oldalához épített Kant-emlékhely, Kant sírjával,
a háttérben pedig a kiégett vár

A felrobbantott romok - 1969 (!)

A kerek torony felrobbantása 1969-ben

A vártemplom felrobbantása 1969-ben

Ez már tényleg nem Königsberg, hanem sokkal inkább Kalinyingrád, a hős szovjet város
- az egykori Schlossplatz az 1980-as években

Königsberg

A königsbergi óváros, közepén a várral

Az 1255-be alapított Königsberg – hivatalosan 1936-ig Königsberg im Preussen, majd 1946-ig Königsberg (Preussen), 1946 óta pedig Kalinyingrád – 1457 és 1945 között Kelet-Poroszország közigazgatási és művelődési központja volt, Immanuel Kant szülővárosa, a porosz királyok koronázó városa.

A várost a Német Lovagrend alapította, akiknek rendi vára volt a későbbi vár magva. A város a nevét II. Ottokár cseh király tiszteletére kapta. 1330-tól a rendi marsall tartotta ott hivatalos székhelyét, 1457 után pedig, amikor a lovagrend elvesztette Marienburgot (ma: Malbork, Lengyelországban), a vár a Német Lovagrend nagymesterének (Hochmeister des Deutschen Ordens) székhelye lett. A város és a vár 1526, a lovagrend szekularizációja után a Porosz Hercegséghez tartozott. Az első porosz király, I. Frigyes 1701-ben a königsbergi vártemplomban vette fel a koronát saját fejére, a város pedig 1773-tól Kelet-Poroszország tartományi fővárosa volt.

A II. világháborúban a város az egymást követő brit légitámadások, majd a többhónapos königsbergi csata során, 1945 áprilisáig szinte teljesen rommá lett, a Vörös Hadsereg ostroma során pedig még tovább pusztult. A háború végéig megmaradt német lakosságot a szovjet hatóságok kevés kivétellel 1948-ig mind kitelepítették.

A potsdami megállapodások eredményeképpen Kelet-Poroszország déli része Lengyelországhoz, északi része, Königsberggel együtt, a Szovjetunióhoz, közvetlenül pedig az Orosz FSzSzK-hoz került, ma pedig egy orosz enklávé a Baltikum háta mögött. A város hagyományos orosz neve Кёнигсберг (Kjonyigszberg) volt, de 1946-ban az akkoriban meghalt szovjet államfő, Mihail Kalinyin emlékére Kalinyingrádnak nevezték el. A város egész a szovjet korszak végéig zárt terület volt. Orosz lakossága az elmúlt két évtizedben elkezdte felfedezni a porosz múltat, restauráltak egy pár megmaradt épületet, így például a gótikus Dómtemplomot, s még az is felmerült, hogy az 1969-ben felrobbantott várat is újjáépítsék.