Prága és Budapest III. - Zsigmond király Friss Palotája és a prágai Ulászló terem

"A magyar király erősebb, hatalmasabb volt, mint a cseh – már amikor a kettő nem ugyanaz a személy volt –, s talán szuverénebb volt a saját birodalmában, mint a lengyel király, így a budai udvar építkezései sokszor szolgáltak előképül a cseh vagy a lengyel király udvarának. Hiába volt a cseh főváros már a középkorban is jóval nagyobb, gazdagabb és főleg városiasabb – ha tetszik.„polgáribb” – volt, mint Buda, a közös uralkodó szívesebben tartózkodott a nagyobb szabású budai várban, mint Prágában. Az Ulászló terem, a prágai vár hatalmas gótikus terme éppúgy budai minta alapján épült, mint a krakkói király vár, a Wawel reneszánsz árkádos udvara. A Mohácsnál elesett II. Lajos magyar és cseh király özvegye, Habsburg Mária még évtizedekkel később is, brüsszeli helytartói udvarában is a budai szép napokra, s nem Prágára emlékezett."

(Prága és Budapest I. rész.)

A prágai vár talán leglátványosabb tere a hatalmas, késő gótikus hálóboltozattal fedett Ulászló-terem, építtetője II. Ulászló magyar és cseh király, a jól ismert Dobzse László, egyben a lacipecsenye névadója. Kevésbé ismert azonban a terem mintája, a budai várbeli Friss-palota kétszintes gótikus nagyterme, melynek emlékét csak leírások, 15-16. századi metszetek, valamint az ásatások során előkerült töredékes kőanyag őrzi, melynek alapján rekonstrukciós rajzok is készültek.

A Friss palota megtalált alapfalai és pinceszintjének rekonstrukciója

A palota rekonstruált keresztmetszete

(Alul a boltozatos pince-szint, felette a kéthajós - feltehetően keresztboltozatos földszinti nagyterem, középen oszlopsorral, majd pedig a fadonga boltozattal fedett, felső díszterem, Zsigmond magyar király, német-római császár fogadóterme)

A palota földszinti (felül) és emeleti (alul) nagytermének rekonstruált alaprajza

A Friss palota északi homlokzata

A prágai vár gótikus nagy terme, az Ulászló terem:

Prága és Budapest - képek I.

Buda és Prága első ábrázolásai a Nürnbergi Krónikában
(Hartmann Schedel Liber Chronicarum, Nürnberg, 1493)

A krónika illusztrációit készítő fametsző kegyes volt: míg a középkori budai királyi vár nagyobb szabású volt jóval, mint a kortárs prágai Hrad (amit csak mi hívunk Hradzsinnak, a Hradcany a prágai vár elővárosa ...), addig a város - Buda, Pest és Óbuda szerényebb volt, mint a kortárs Prága. A Buda látképen a leghangsúlyosabb elem a királyi vár, míg Prágából a gazdag óváros szinte fel sem ismerhető. (Érdekes viszont az épülőfélben levő katedrális jelzése.)

Néhány évtized elteltével Prága a német-római császár székvárosa, s a királyi palota hatalmas reneszánsz épületcsoporttá alakul, körülötte kertekkel, nyaraló kastéllyal, míg a Duna-parti ikerfőváros az Oszmán birodalom legészakibb provinciájának egyre keletiesebb tartományi székhelye lett, egykor híres palotája napról-napra tovább pusztult.

Prága 1570 körül - a kölni kiadású "A világ városai" c. kiadvány I. kötetében
("Civitates Orbis Terrarum" , I. kötet, kiadta: Georg Braun ésFrans Hogenberg, circa 1572)

A török hódoltságban élő Pest és Buda 1610 körül
("Civitates Orbis Terrarum" , VI. kötet, kiadta: Georg Braun ésFrans Hogenberg, 1617)

Prága és Budapest II.

Prag és Praha– Ofen és Buda

Az asszimiláció és főleg az, hogy ki kit győz le és olvaszt be, bonyolult folyamat. Elsőszámú hajtóereje az állam és az államnyelv, és még akkor is, ha nincs erőszakos asszimiláció, az asszimiláció helyszíne a város. A város azonban csak akkor képes asszimilálni, ha annak nyelve egyben a többség, a várost övező vidék nyelve is. A városba költöző nemzetiségek veszítik el anyanyelvüket és hasonulnak a városi többséghez, nyelvben, kultúrában. A magyar államnyelv és a magyarosodó városok olvasztottak be 1918 előtt százezer-számra németeket, szlovákokat, s zsidókat is, elsősorban Budapesten, de másutt is a történelmi országban. Az asszimilációs folyamat így megfordult az államnyelv megváltozásával és a falusi tömegek betelepülésével a történelmi Magyarország 1918-ban elcsatolt területein, s lett az egykori Klausenburgból Kolozsvárrá magyarosodott városból Cluj, de még inkább Cluj-Napoca, Nagyváradból Oradea, s ma már a székely nagyváros, Marosvásárhely is egyre inkább Târgu Mureş. Ahogy a magyarosodás nem érte el a történelmi ország peremvidékeinek nemzetiségi falvait, a szlovákokat, románokat és ruténeket, úgy maradnak meg magyar végvárnak a székelyföldi falvak.

Prága és Budapest a városi lakosság átalakulása tekintetében párhuzamos utat jártak be a XIX. században, amely mindkét fővárosban a német polgárság visszaszorulását és a nemzeti nyelv megerősödését hozta. Prága a középkortól fogva német város volt, sokkal németebb, mint Buda vagy Pest. A középkori Buda német többségű, főleg vagyoni szempontból, a középkori Pest inkább magyar, mint német, 1686 után pedig mindkét városban jelentős méretű délkelet-európai közösségek éltek: szerbek, görögök, macedónok. Prága lakosságának alig egy harmada volt cseh a század elején, de 1900-ra a németek aránya szorult vissza alig 10-15%-ra. A város „csehesedése” lényegesen több konfliktussal járt, mint Pest-Buda elmagyarosodása. A csehek előretörésének fő forrása a cseh népi tömegek bevándorlása volt, szemben a német polgársággal és középosztállyal, míg Pest-Budán a német polgárság nem állt ellen a magyarosodásnak, sőt a virtigli német nevek is többnyire lelkes magyarokat takartak.

A pesti egyetem már rég magyar tannyelvű volt (a latin után), mire a Károly Egyetemet 1881-ben kettéválasztva, létrejött a cseh nyelvű prágai egyetem, mely csak 1920-ban vette át a német egyetemtől a nevet, és így persze a történelmet is. (A német nyelvű prágai egyetemet 1945-ben természetesen megszüntették.)

A zsidók deportálása Magyarországon a vidéken kezdődött el, s a német nemzetiség 1945. utáni kitelepítése is a falvakra korlátozódott. Így a magyar falvakban és vidéki városokban ma szinte egyáltalán nem élnek zsidók, s németek is csak nagyon kevesen. A budapesti zsidóságnak a túlnyomó többsége megúszta a Holokausztot, míg a pest-budai németek 1945-re már réges-régen felszívódtak a magyar tengerben. A sok évszázados, hatalmas prágai zsidó közösség sorsát a német megszállás pecsételte meg, amelyet a zsidó lakosság talán csak 10% élte túl. A prágai német kérdést viszont a majdnem hárommillió csehországi német kitelepítésével együtt oldotta meg a potsdami értekezlet. Így a prágai óvárost, s persze a prágai zsidónegyedet is, ma nem-zsidó csehek mutogatják a világnak, s cseh antiszemitizmusról szó sem esik, hiszen minden a németek bűne volt, akiket amúgy szinte meg sem említenek, mintha soha nem is éltek volna németek Prágában, míg a lényegesen kevésbé izgalmas pesti zsidó negyedben magyar zsidó fiatalok működtetik a Holokauszt-turizmust, s beszélnek hosszasan a magyar antiszemitizmus gyilkos bűneiről.*

A viharos huszadik század

Az 1918. év fordulópont volt a cseheknek és a magyaroknak egyaránt, s a csehek számára hatalmas sikert hozott. Nemcsak önálló cseh államiságot, hanem nyilvánvaló cseh dominancia alatt egy középhatalmat teremtett, a Csehszlovák Köztársaságot, a nyugati baloldali értelmiség kedvencét. Egy korábbi cikkemben már leírtam, a cseh nacionalizmus, sőt sovinizmus nem kisebb, mint a magyar, sőt, csak éppen sokkal ravaszabb. Nos, a „haladó értelmiség” minden csodálkozás nélkül tudomásul vette, ha Masaryk köztársasági elnök ilyeneket beszélt: „Történelmi határaink majdnem egybeesnek a nemzetiségi határokkal. Csak a cseh négyszög északi és keleti szélein található német többség az elmúlt évszázadok betelepülései következtében. Ezeknek az országidegeneknek a részére talán lehetséges egy bizonyos modus vivendi, és ha megbízható polgároknak bizonyulnak, még az is lehetséges, hogy parlamentünk […] valamilyen autonómiát biztosít részükre. Ellenkező esetben meg vagyok győződve arról, hogy ezen területek gyorsan némettelenítve lesznek.”. (1919. január 10, interjú a Le Matin részére.) Képzeljük el, ha mondjuk egy évvel később Horthy kormányzó mond Budapesten hasonlókat, nem a németekről, hanem esetleg a pesti zsidókról. Elképzelhetetlen, ugye? (Tolnay Károly – a későbbi Charles de Tolnay, Michelangelo-kutató – maga meséli el visszaemlékezéseiben: „Atyám-Anyám sohasem gondoltak volna arra, hogy elvigyenek a »dicső múlt« emlékeit a Várban megnézni velünk. Nem volt kapcsolatuk a hazai múlttal. ... Idegenként éltek ott.”)

A sikeres Csehszlovákiával szemben, a trianoni magyar állam az akkori Európa páriája lett. A konzervatívok a Kommün, a liberálisok és baloldaliak pedig a jobboldali restauráció miatt néztek rá gyanakvással. A pária sors kialakulásában nemcsak a külföld előítéletei a vesztessel szemben, meg a sok koncra éhes, majd pedig a megszerzett zsákmányt éberen őrző szomszéd játszott szerepet, hanem mi magunk is. A trianoni magyar állam a forradalom, a Kommün és az ország megcsonkítása után érthetően hangoztatta a folytonosságot a történelmi múlttal, de ezzel a vesztes háború minden bűnét az egyharmadnyi maradék ország vette magára. A trianoni Magyarországgal szemben alkalmazott megtorlás jóval súlyosabb volt, mint a háború fő felelősének tartott Német Birodalommal szembeni alkalmazott intézkedések. Közben az új Német Birodalom épp úgy, mint az Osztrák Köztársaság egy-egy elegáns mozdulattal maga mögött hagyta a birodalmi múltat, s igyekezett szűzen megjelenni a nemzetközi politikában. A győztesek, mint a csehek, a lengyelek, a románok és a szerbek pedig a győzelem fényében sütkérezhettek, s a saját új vagy megnagyobbított államuknak örvendeztek.

Az új Csehszlovák Köztársaság hivatalosan az egységes „csehszlovák” nemzet állama volt, ahol nemcsak a németek, a magyarok és a ruszinok lettek másodrangú állampolgárok, hanem a külön nemzeti identitástól lényegében megfosztott szlovákok is. Prága ebben a 20 évben egy önálló állam modern fővárosa volt, míg Budapest a kezdetben, mint a „bűnös város”, küszködött a 1918-19-es zavaros idők emlékével, meg azzal, hogy egy nagy birodalom társ-fővárosából egy kis ország vízfeje lett. Budapest a 30-as évek elejére jórészt magára talált, újra egy izgalmas metropolisz lett, hatalmas, hollywood-i méretű szórakoztató iparral, ahol a wales-i herceg barátnőjét, Mrs. Simpsont egy pesti zsidó fiatalember, egy bizonyos Markstein Józsi nevű parkett-táncos (ismertebb művésznevén Alfonzó) táncoltatta meg az Arizona mulatóban.

A második világháborút Prága gyakorlatilag pusztítás nélkül úszta meg, míg Budapest – Berlinhez, a német nagyvárosokhoz és Varsóhoz hasonlóan – ismét romhalmaz lett. A csehek nem először a történelemben, a győztes oldalon fejezték be a háborút, míg hazánk az utolsó csatlós bélyegét viselte 1956-ig, s sokszor még azóta is. Prága a kommunista hatalomátvételt és a sztálinista rendszert is valamivel jobban átvészelte, mint Budapest, mert például alig volt kitelepítés a városból. Ott is épült persze egy rettenetes Sztálin szobor, amit csak 1962-ben bontottak le. A szelíd elbánás a németekre és a magyarokra nyilvánvalóan nem vonatkozott, s a kollektív jogfosztás érvényessége a mai napig a demokratikus cseh (és szlovák) politikának is egyik sarokköve.

1989 után

Az egymással és persze Béccsel is versengő két közép-európai főváros további sorsát az ország egészének sorsa határozta meg.

A prágai bársonyos forradalom 1989. őszén örömujjongások közepette takarította el a keleti blokk egyik legostobább kommunista rendszerét, míg Budapesten nem volt forradalom, se bársonyos, se másmilyen, s a legnépszerűbb politikusok még mindig az egykori reform-kommunisták voltak. Csehország és Prága először a megtalált szabadság, majd az önálló cseh államiság eufóriájában élt, 1526 óta először egyedül, önállóan, Szent Vencel koronájának országaiban, s ráadásul most már a németek zavaró jelenléte nélkül. Budapest néma maradt az első szabad választások idején, s tömegmegmozdulásra sem a kommunisták, hanem az első szabadon választott kormány ellen került sor, 1990. őszén, aminek során az egykori demokratikus ellenzék először borult össze a volt kommunista párttal.

A bársonyos forradalom után Prága egyike lett a világ legjelentősebb turisztikai célpontjainak, a hatodik legtöbbet látogatott város, London, Párizs, Róma, Madrid és Berlin után. Budapest ilyesmiről még csak nem is álmodhat. A szomszéd fűje mindig zöldebb. Nekünk magyaroknak nyilván nagyon tetszik Prága történelmi hangulata, érintetlen gótikus és barokk belvárosa, a kézzel fogható folytonosság, a cseheknek meg talán imponál Budapest világvárosi hangulata és izgalmas a forró pesti nyár mediterrán utcaképe. A fejlődés dinamikájában, s talán a fejlődés kiegyensúlyozottságában is, az első hely mindenképpen Prágáé. Hiába van Budapesten korszakos mértékű ideig hivatalban a város első embere, s ennyi idő alatt fel lehet építeni egy világvárost, mi leginkább a közszolgáltatások romlását, a városi kormányzat és városfejlesztési elképzelések teljes hiányát, a vagyonfelélést és a mindent elöntő korrupciót érzékeljük. Nyilván Prága sem tökéletes, de talán több koncepció és kevesebb korrupció van ott, mint Pesten. Ott nincs kultúrharc sem, s a cseh baloldal is békében él a cseh történelmi múlttal, nem úgy, mint a magyar, amelyik a XX. század eleje óta szónokol és firkál a magyar történelem állandó újra kezdéséről. A csehek – vagy akár a románok – nem viszik ki saját belső vitáikat külföldre, s nem apellálnak valami felsőbb instanciához, mint a magyarok, különösen pedig a magyar baloldal tette mindig a szörnyűségesen elmaradott ország ellen, Jászitól Károlyin át egészen napjainkig. A lelki béke pedig nemcsak az egyes emberek, hanem egész nemzetek számára fontos. Az önmagával meghasonlott ember nem ura a saját életének, az önmagával meghasonlott ország nem mestere a saját jövőjének.

A magyar átmenet sikerét vagy sikertelenségét sokan, sokféle szempontból megírták. Én azt hiszem, az átmenet lehetett volna sikeresebb is, de messze menően nem olyan sikertelen a dolog, mint ahogy azt mostanában, a huszadik évforduló táján hazánkban annyira sokan látják, vagy láttatják. Ahogy Magyarország is olyan, amilyenné mi tesszük, a fővárosunk is azzá lesz, amilyenné mi alakítjuk. A fővárosi kormányzat sok mindenről tehet, de nem tehet mindenről. A változások ott kezdődnek majd, hogy MI nem szemetelünk az utcán.

2009

(A www.konzervatorium.hu lapon megjelent szöveg.)

* Utóirat 
Ezt a cikket még 2009-ben írtam, s előtte persze már többször jártam Prágában, így láttam a régi zsidónegyedet is, s élénken megmaradt bennem a középkori zsinagógák, a zsúfolt régi temető, meg a copf városháza képe, s egészében véve valami régi városnegyedre emlékeztem. 2012 tavaszán újra Prágában jártam, s előtte kicsit többet olvastam a város történetéről, s akkor jöttem rá, hogy a prágai zsidónegyed a sok cseh szemfényvesztés egyike: az egy-két középkori épület, meg a látványos temető, főleg pedig a középkori legendák sokkal történelmibbnek mutatják a mai Josefovot, mint ami. A régi prágai gettó ugyanis a XX. század elején legnagyobb részében a városrendezés áldozata lett, s a házainak túlnyomó többsége olyasféle, mint a pesti belváros XX. század elejei házai. A pesti zsidónegyed - a VII. kerület - XIX. századi házaival mai állapotában régebbi, mint a prágai és a betelepült szórakozónegyed miatt sokkal izgalmasabb is, mint a prágai zsidónegyed elegáns nagypolgári utcái.

Prága és Budapest I.

A két közép-európai főváros összehasonlítása nap, mint nap megtörténik, s az összehasonlításból hol az egyik, hol a másik főváros kerül ki „győztesen”. A különbségek éppúgy, mint a hasonlóságok a történelemből, a régmúlt és a közeli múlt történelméből erednek.

A kezdetek

A középkori cseh, lengyel és magyar államiság sorsa ezer szállal fonódott össze. Egy-két évtizedes eltéréssel indultak útjukra a saját „nemzeti” dinasztia uralkodása alatt, s közel egy időben váltotta fel a kihalt ősi uralkodóházat egy-egy „import” család. Éles verseny és közös uralkodók korszakai váltogatták egymást. Anjou-k, luxemburgiak, Jagellók és Habsburgok, svéd királyok és szász választófejedelmek követték egymást a cseh, a lengyel és a magyar trónon. A középkori Magyarország nagyobb, s voltaképpen jelentősebb ország volt, mint a cseh királyság. Magyarország előbb is lett önálló királyság (1000-ben), míg a cseh király sokáig nem szuverén herceg volt, s valamilyen formában folyamatosan a német-római birodalom része, a német Aranybullától kezdve választófejedelemségként. A korai lengyel állam 962-ben, néhány évtizedes előnnyel jött létre, de sorsa alig kétszáz év után az állami széttagoltság egy újabb kétszáz éves időszaka volt. A középkori magyar királyság területét a páratlan természetes határok, a Kárpátok hegykoszorúi tartották össze, ugyanúgy, ahogy a középkori cseh állam is minden oldalról természetes határok, a Kárpátok, az Érchegység, illetve a Szudéták láncai közötti területet foglalta el.

Áldás és átok: páratlan természeti gazdagság – szegényes városok

A külföldi utazók beszámolói szinte egybehangzóan írják le középkori Magyarországot. Hatalmas, tágas terület, páratlan gazdagságú termőfölddel, hatalmas marhagulyákkal, halban gazdag széles folyókkal, vadban dús, óriási erdőségekkel, gazdag bányákkal – és igen kevés, aránylag kis várossal. A nyugati utazóknak ugyanakkor sokszor volt idegen az itteni emberek keleties megjelenése, míg a keletről érkezők ismerős arcokat találtak a magyarok között.

Amerika felfedezése előtt, a nyugati világban forgalomban levő arany 70-80%-a származott a magyar bányákból, s ugyancsak itt voltak az akkor Európa legnagyobb ezüst és rézbányái is. A nagy, aránylag ritkán lakott ország és az élelmiszer-bőség következtében sokkal ritkább volt az éhínség a középkorban nálunk, mint a sűrűn lakott, s előnytelenebb éghajlatú Nyugat-Európában, s a Fekete Halál sem tizedelte (harmadolta) meg annyira a népességet, mint tőlünk nyugatabbra.

Az akkori Európában páratlan természeti gazdagság egyszerre volt áldás és átok. A magyar gazdaság a XIII-XIV. századtól elsősorban ásványi kincs és élelmiszer exportőrként épült be a középkori világgazdaságba, ipari termelés – még céhes keretek között is – alig volt. Gazdagság pedig már akkor sem a mezőgazdaságból vagy a nyersanyag kitermelésből származott, hanem a feldolgozóiparból és a kereskedelemből. Hiába volt a magyar gyapjú a piacvezető az akkori Európában, a gazdagság mégsem nálunk, hanem tőlünk nyugatra keletkezett. Akkoriban – a XIV. században – egy jó magyar lovat már 10 aranyért meg lehetett kapni, míg egy vég közepes minőségű cseh posztóért 7 forintot kértek, egy vég olasz posztó ára pedig 15(!) ökör árával volt egyenértékű. Ne gondoljunk semmiféle összeesküvésre, aminek a középkori magyar állam esett áldozatául. Hasonló dolog játszódott le 200-300 évvel később az ibériai félszigeten is: Amerika és India aranya hiába áramlott gyakorlatilag korlátlanul a spanyol és portugál gazdaságba, ezek az országok egyre szegényebbek lettek, míg a pénzből ipart és kereskedelmet teremtő holland és angol gazdaság pedig egyre növekedett.

Így aztán a legnagyobb magyar városok együttes jövedelme sem érte el egy közepes lombardiai város gazdagságát. A magyar viszonylatban metropolisznak számító középkori Buda, a maga tízezer lakosával hiába emelkedett ki a 6-7 ezer lakosú Pozsony, a 4-5 ezres Sopron vagy a 2-3 ezres Lőcse, Bártfa és Eperjes sorából, nemcsak a 100-150 ezres kortárs Velence, Milánó vagy Nápoly mellett törpült el, hanem az akkori Bécs, Krakkó vagy Prága is jóval nagyobb és fontosabb város volt. A középkor végi Prágának (vár, óváros, újváros, kisoldal együtt) 50-60 ezer lakosa volt, Pestnek, Budának és Óbudának együtt lehetett talán 30.000.

Buda, Krakkó és Prága

A magyar király erősebb, hatalmasabb volt, mint a cseh – már amikor a kettő nem ugyanaz a személy volt –, s talán szuverénebb volt a saját birodalmában, mint a lengyel király, így a budai udvar építkezései sokszor szolgáltak előképül a cseh vagy a lengyel király udvarának. Hiába volt a cseh főváros már a középkorban is jóval nagyobb, gazdagabb és főleg városiasabb – ha tetszik.„polgáribb” – volt, mint Buda, a közös uralkodó szívesebben tartózkodott a nagyobb szabású budai várban, mint Prágában. Az Ulászló terem, a prágai vár hatalmas gótikus terme éppúgy budai minta alapján épült, mint a krakkói király vár, a Wawel reneszánsz árkádos udvara. A Mohácsnál elesett II. Lajos magyar és cseh király özvegye, Habsburg Mária még évtizedekkel később is, brüsszeli helytartói udvarában is a budai szép napokra, s nem Prágára emlékezett. (A királyné sírját az Escorialban sem a cseh oroszlán, hanem a magyar címer díszíti!)

Ma már összehasonlítani sem tudjuk az egykori Budát és Prágát. A középkori magyar királyság szíve, a Medium Regni – a Buda-Székesfehérvár-Esztergom-Visegrád négyszög –150 évre háborús szintér, megszállt terület lett, s így a budai várról másolt cseh és a lengyel építmények megmaradtak, míg Zsigmond király hatalmas, kétszintes lovagterme – a prágai vár Ulászló termének előképe – ugyanúgy szinte nyom nélkül pusztult el, mint Hunyadi Mátyás budai reneszánsz palotája, a Wawel előképe.

A középkori Európában, a XIII. század után, már nem a királyi és császári udvarok vagy a gazdag püspökök voltak a művészetek, így az építészet és festészet legnagyobb mecénásai, hanem vagyonos és hatalmas városok. A gazdag kereskedővárosok építették fel Milánó, Firenze és Siena dómjait, halmozták el vagyonnal a velencei Szent Márk templomot, és támogatták a jellegzetesen városi szerzetesrendek, a ferencesek és a dominikánusok templomait. A magyar városok kicsinysége és vagyoni gyengesége miatt, nálunk nem épültek hatalmas gótikus székesegyházak és városi plébániák, mint Prágában, Bécsben, Krakkóban, vagy akár csehországi bányavárosban, Kutná Horában (Kuttenberg), s városi szerzetesi templomok is negyedakkorák, mint egy-egy olasz vagy akár lengyel város ferences vagy dominikánus temploma. A példa szélsőséges, de hasonlítsuk csak össze a középkori Sopron aprócska ferences templomát, a főtéri Kecske-templomot a velencei (Il Frari) vagy a firenzei (Santa Croce) ferences templommal, vagy akár a budai dominikánus templomot (lásd: Hilton szálló) a krakkói vagy épp a firenzei dominikánus templommal. A különbség nagyon sokat mondó. Hasonlóképpen beszédes a középkori Buda és a középkori Prága vagy Krakkó házainak összehasonlítása. A középkori budai házak legfeljebb egyemeletesek, két emeletes ritkán, három emeletes pedig szinte egyáltalán nem akad közöttük. Széles kapubejáratuk, ami nagyon sokszor ma is tanulmányozható a budai vár-negyedben, egyértelműen a mezőgazdasági termékek beszállítására utal, hogy a nagy szekerek elférjenek, míg Prága és Krakkó középkori házai, 3-4 emeletesek, keskeny homlokzattal, keskeny bejáratokkal a kereskedelem és ipari tevékenykedés csalhatatlan építészeti jelei.

A magyar királyi udvar

A XVI. század egész Európában a központi királyi hatalom megerősödését és így természetesen a királyi székvárosok kiemelkedő fejlődését hozta. Évszázadokra meghatározta egy város sorsát az oda költöző királyi udvar, s máig ható következménye van Budapestre és a magyar városokra egyaránt annak, hogy a magyar király 1540. óta nem székelt az országban. A királyi – és császári – udvar és az udvari főnemesség építkezései nem Budát vagy Pozsonyt ékesítették, hanem Prágát, majd Bécset. Budán nem épült késő reneszánsz vagy barokk királyi rezidencia, vagy a város szélén királyi nyári lak, mint akár Varsóban a királyi vár, vagy éppen Wilanów, vagy akár a Łazienki park kastélya. Nem díszítik a várost a főnemesség hatalmas városi palotái sem, mint Bécset, Prágát vagy Varsót, a budapesti arisztokrata paloták vagy átalakított budai polgárházak vagy a XIX. Században épült városi házak.

A fehérhegyi csata után (1621) Prága elvesztette kiemelt szerepét a Habsburg-monarchiában, de polgársága és az ott városi palotát fenntartó – immár német-cseh – arisztokrácia gazdagsága és jelentősége nem változott. Hatalmas templomok, kolostorok és paloták épültek, mint a kisoldali jezsuita templom vagy a strahovi kolostor, vagy a vár alatti Waldstein (Schiller után: Wallenstein) palota, s persze felépült egy szép barokk színház is, a Rendi színház, ahol Mozart Don Giovannijának ősbemutatója volt. A Duna-parti iker-főváros – Pest és Buda – eközben még sokáig hordozta a török megszállás jeleit, és az azt követő újjáépítés is inkább provinciális kisvárosokat teremtett, semmint nagyszabású fővárost. Német színház Pesten 1812-ben nyílt, magyar színház pedig jóval később, csak 1837-ben. Pest-Buda magyar fővárossá válása egyértelműen a reformkorban kezdődött.

Budapest

1873-ban, Pest, Buda és Óbuda egyesítésének évében a hármas-iker főváros még szinte mindenben a cseh tartományi főváros mögött kullogott. Alig negyven évvel később azonban már réges-régen nem Prága, hanem a birodalmi főváros, Bécs volt Budapest nagy vetélytársa. Budapest akkoriban Európa legdinamikusabban fejlődő városa volt. Növekedése, modernizálódása csak az egységes Német Birodalom fővárosához, Berlinhez volt fogható, s a változások mértékét sokan szívesen hasonlították Berlin helyett Amerikához. Budapesten nyílt meg az első földalatti London után, épült meg a hatalmas Duna-parti Országház és bővült sokszorosára a budai királyi vár. A város páratlan szépségű fekvését csak növelte egy igazán komoly folyó, a Duna, amelyhez képest a Temze vagy a Szajna is jelentéktelen semmiség.

Eközben Prága valóban az egyre kevésbé fontos tartományi főváros életét élte, elegáns, jó karban levő házakkal, nyilvánvaló gazdagsággal, de az egyre jobban feszülő cseh-német ellentéttől eltekintve, minden különösebb izgalom és frivolság nélkül. Épült persze Nemzeti Múzeum a Vencel téren, meg Nemzeti Szinház a Moldva partján, de a város messze nem lett olyan világvárosi hangulatú, mint az akkori Budapest. Budapest fejlődése azonban sokkal felszínesebb volt, mint az organikusan fejlődött Prága sok évszázados békében megalapozott polgári gazdagsága. A sokemeletes Andrássy-úti paloták mögötti szűk utcákban egy-két emeletes lakóházak álltak, a Nagykörút, Rákóczi út sok szempontból csak kulissza volt a mögötte levő kisvárosi házak eltakarására. Ilyen az akkori Prágában nemigen fordulhatott elő. Prága és Budapest utcáit járva, ma is érződik ez a különbség. Hiába nagyobb, érdekesebb, mondénabb Budapest, valahogy Prágában szilárdabbak az alapok, ugyanúgy, mint 600 évvel ezelőtt, s kiegyensúlyozottabb, mint Budapest. Prágában nincsenek milliárdos villák, és persze nincsenek ezrével hajléktalanok sem az utcán. A város, az utcakép, az emberek öltözködése is nyugatiasabb, polgáribb, mint Budapesten. Én magam 1987-ben jártam először Prágában, ami akkoriban nagyon szomorú város volt. De a szomorú utcákon sétáló rosszkedvű prágaiakon is polgárias ballonkabát volt, nem pedig az akkori Budapesten annyira gyakori fényes dzsogging ancúg és a nejlon anorák.

(Folytatása következik.)

(A www.konzervatorium.hu honlapon megjelent szöveg.)

A budai királyi palota - 2010-ben

A budai királyi palota újkori és legújabbkori állapotát, építési szakaszait, a háború és újjáépítés előtti belsőket, illetve a romokat bemutató sorozaton zárásaként, most közzéteszek két rajzot (képet). Az elsőt én csináltam, s a palota 1904-re elkészült legújabbkori teljes kíépítésének állapotát mutatja, a Szent György-téri főbejárat, illetve a díszemelet ('piano nobile') szintjén, illetve a mai - 20-21. század fordulója - állapotot, légifelvételen, megközelítőleg ugyanabból a nézetből, mint ahogy az alaprajz is ábrázol. Ebbe az alaprajzba, illetve légifelvételbe rajzoltam bele az egyes főbb építési időszakokat.

Az alaprajz és a légifelvétel tüzetesebb szemrevételezése után világossá válik pár jelentős különbség:

1. Az újjápítés során megszüntették a Szent György térről nyíló főbejáratot (az alaprajz és a kép bal széle), mely a kocsiáthajtón keresztül előbb a ruhatár terembe, majd egy előcsarnokon át a nagy táncterembe vezetett. Az alaprajzon jól látszik, hogy a legészakibb épületszakasz keskenyebb volt, mint annak az udvar déli oldalán levő tükörképe, mert a díszzudvart nyugatról (az alaprajz és a kép alsó része) a királyi istálló hatalmas tömbje határolta. A királyi istállót 1954-55 körül lebontották, s a legészakibb szárnyat mintegy egyharmadával kibővítették, s az épületszárny főbejáratát a Szent György térről a díszudvarra helyezték át. Az épületszárnyban először a Munkásmozgalmi Múzeum (igazi Kádár-korszakbeli magyar abszurd), majd a Ludwig Múzeum volt, ma pedig a Nemzeti Galéria kiállítóterei vannak.

2. Jelentősen átépült a díszudvarra nyíló középső épületszárny is, illetve maga a díszudvar. (A képen narancs színnel jelölt tömb jobboldala.) Megszűnt az északi szárny kocsilehajtója, s a teljesen átépült a nagy táncterem tömbje, egy változatos, késő ekletikus oszlopsor helyett, egy visszafogott olaszos barokk oszlopsor épült.

3. Beépült a kupola mögötti udvar - ma ez a Nemzeti Galéria fő-lépcsőháza -, illetve a III. Károly- féle épületszárny udvara - ma ez a Budapesti Történeti Múzeum belső udvara -, valamint a kriszinavárosi épületszárny - az Országos Széchényi Könyvtár épületének - két belső udvara.

"A múltat végképp eltörölni ...."

Az újjáépítésnek nevezett átépítés és pusztítás mértékét a következő két kép drámai erővel mutatja. Az elsőt az OSZK honlapjéról szedtem le, s a könyvtár épületének keresztmetszetét ábrázolja. Nem hiszem, hogy bármiféle kommentárt igényelne ...



A második képet én magam csináltam: egymás mellé vágtam a palota 1904-es állapotát mutató alaprajzból a legdélibb épületszárny alaprajzát és a Czagány-féle könyvből a ma "E" épületnek nevezett épületszárny 1960-as években végrehajtott átépítésének tervrajzát. Ez sem igényel különösebb magyarázatot ...

A budai király palota építési periódusai - alapjrajzon

Az előbbi bejegyzésben már közölt földszinti alaprajzon most bejelöltem a palota építési periódusait.

A palota építése III. Károly idején, a déli palota-négyszöggel kezdődött (az alaprajz jobbszélén, barnával keretezve). A 18. századi palota kiépítése Mária Terézia idején történt (az alaprajzon felül, balra, s 1777 után épült meg a várkápolna mellett az ovális Szent Jobb-kápolna, melyet 1900 körül bontottak le (az építési szakasz kékkel , a kápolna a középső épületszárny udvarán oválissal jelölve).

A 19-20. század fordulóján lezajlott bővítás első tervezője Ybl Miklós volt, az ő tervei alapján készült el a krisztinavárosi szárny, s jött létre az Oroszlános udvar (zölddel keretezve). A milleniumi ünnepségekre készülve épült meg a régi trónterem kibővítése (az udvar dunai oldalán, pirossal jelölve), majd a dunai homlokzat kibővítése észak felé, illetve az épület középvonalát hangsúlyossá tevő kupola és előtte a Habsburg-lépcső (pirossal), valamennyi Hauszmann Alajos tervei szerint.

A budai királyi palota alaprajzai

Bangha Ernő, "A magyar királyi testőrség 1920-1944" c. könyve (Európa Könyvkiadó, Budapest 1990) közli a palota összes szintjének alaprajzát.

1. A palota földszintje, vagyis a dunai terasz, illetve az Oroszlános udvar szintje

2. A krisztinavárosi szárny két alagsori szintje
(A számozások magyarázata a fenti képen)

3. A főemelet - vagyis a Szent György téri bejárat, illetve az emeleti dísztermek szintje - alaprajza

4. A II. emelet alaprajza

(Az emeletre benyúlik a kétszintes dísztermek és a háromszintes várkápolna felső része)

5. A III. emelet
(A palotának csak a dunai homlokzat középső két szakasza, illetve a nyugati - krisztinavárosi - szárny középső része volt háromemeletes.)

A budai vár évszázadai. II. Az ostrom után - képek

A királyi vár 1945 előtt és napjainkban

Az 1950-es években feltárt "lovagterem" az ásatások idején (fent) és helyreállítva (lent)

Az első díszudvar, a Mátyás-kúttal és a nagy bálterem külső homlokzatával 1945 előtt (fent) és az 1950-60-as években átépített díszudvar, az egykor a királyi lovarda ma már elbontott épülete előtt állt "Lófékező" c. szoborral (lent)

Államfői rezidencia a szomszédban: a pozsonyi Grassalkovich palota, ma a Szlovál Köztársaság elnökének hivatala és rezidenciája

A budai Szent György téren egykor álló Teleki-palota (később átépítve József főherceg palotája), 1870 körül (számítógépes rekonstrukció)

Budapest II. ker., Művész utca 6. - a hivatalos miniszterelnöki rezidencia 1991 és 98 között. Ma jelentősen átépítve, Szili Katalin rezidenciája

A budai vár évszázadai. II. Az ostrom után

„A múltat végképp eltörölni …” – az ostrom és ami utána következett

Budapest ostroma 1944-45 fordulóján nagyon jelentősen megrongálta a budai vár-negyedet, s persze a királyi várat is, de messze nem annyira, amit az épület teljes átépítése és kibelezése sejtet. Természetesen elpusztult szinte a teljes tetőszerkezet, a felső emelet, az ablakok jó része, a kupola legalább fele, s persze a két emelet magas dísztermek mennyezetének nagy része. De semmi esetre sem pusztult el minden: egy jóval 1945 után készült képen hatalmas hangverseny-zongora áll a beomlott tetejű Habsburg teremben. A berendezés jó részét persze először a németek, majd a maradékot az oroszok hordták el, de épp egy pár évvel ezelőtti kiállításon derült ki, hogy még az eredeti berendezési tárgyakból is jóval több maradt meg, mint amit akár a jól értesült érdeklődők tudhattak. (A budai vár felújításához 2.) (Heti Válasz: A kövek mögött)

Érthető módon, a háborút követő újjáépítés során nem a királyi vár került az első helyre. Voltaképpen ez elég természetes is, először a lakóházakat és a legfontosabb középületeket kellett tető alá hozni. Ekkor költöztek a budai vár-negyed teljesen elpusztult kormányzati épületeiből a pesti oldal jobban megmaradt hivatali és banképületeibe a minisztériumok is. (1945 előtt a budai várban volt a Külügy-, a Belügy-, a Pénzügy- és a Honvédelmi Minisztérium, s persze a Sándor palotában a miniszterelnökség, a kormányfő lakása és kabinet-irodája.)

A baloldal kedvenc témája a múlt és a jövő harca. Ez a harc sose dúlt élesebben, mint az 1945 utáni években. A budai királyi várat még csak alaposan kibelezték, de az egykori porosz királyság szimbólumait, a berlini várkastélyt, a potsdami városi palotát, sőt még a königsbergi várat is felrobbantották, s helyükre többnyire hihetetlenül otromba épületeket emeltek. (Ami Königsbergből Kalinyingrádot csinált.) Ehhez képest Budapest még egész jól járt. A lengyelek persze mások voltak, még a lengyel kommunisták is. A varsói királyi várat a felkelés után, 1944-ben a németek szisztematikusan felrobbantották, így egész a hetvenes évek elejéig csak az alapozást jelölték az aszfalton betoncsíkokkal. (A varsói vár 1910-ben, 1939. előtt; a romok 1945-ben, s az újjáépített vár napjainkban.) „Hiába, a lengyel az egy nemzet, a magyar az nép, a …. – s itt egy délkelet-európai nép megjelölése következett – meg csak egy foglalkozás”, mondogatta AJ.

A budai királyi vár sorsa már csak a kommunista hatalom-átvétel, vagyis 1948 után kezdte a politikát foglalkoztatni. A középkori maradványok nagy szerencséjére, s az újkori épületek pechjére, a régészek és a középkoros építészek – Gerevich László, feltáró régész és Gerő László tervező építész – erősek, koncepciózusak, s főleg bátrak voltak. Meg a középkori magyar történelem mégiscsak kevesebb politikai aktualitást hordozott magával, mint az akkori nagyon is friss közelmúlt. Nem árt tudni, hogy az 1945 előtt múlttal történő radikális, a szimbólumokra is kiterjedő leszámolásnak aránylag széles, s messze a kommunistákon is túlmutató támogatottsága volt az országban- pl. Bibó István és a baloldali értelmiség egésze. Túl látványosan omlott össze az ország 1944-ben, s túl nyilvánvalóan mondott csődöt az uralkodó elit ahhoz, hogy bárkinek eszébe jusson a múlt árnyain merengeni. Ennek nagyon sok, szinte felmérhetetlenül sok kulturális jószág esett áldozatául. Hogy mást ne mondjak, gyakorlatilag minden vidéki kastély és kúria, azok szinte teljes berendezése, az évszázados műgyűjtemények és a kastélyokban őrzött családi levéltárak szinte teljes egésze.

Az újkori, s különösen a XX. század elején befejezett, tehát alig 40 éves királyi várnak – ami fiatalabb volt akkor, mint én most – így alig volt barátja. Hasznosításával kapcsolatban mindenféle vad ötlet felmerült. Az első ötlet volt a magyar Kreml létrehozása, ahol együtt tanyázhattak volna a kommunista párt, valamint az állam és a kormányzat központi szervei és tisztviselői. Szerencsére, Sztálin 1953-ban meghalt, s budapesti helytartói már nem mertek nekifogni a nagy tervnek. Így maradt az épületek kulturális célú hasznosítása. Az ötvenes évek, majd pedig a hatvanas évek elején egymást követő tervvariánsok készültek, mire eljutottak addig a variációig, amelyet nagyjából ma is ismerünk. Legtovább az új kupola megtervezése tartott. Sokáig az esztergomi, illetve egri bazilika kupoláját utánzó klasszicista variáció tartotta magát, majd végül is lehorgonyoztak az olasz – római barokk – kupola megoldásokat utánzó mostani variáns mellett. (Ami, mint mondtam, kívülről nem is a legrosszabb. Sőt.)

Az újjáépítés és átépítés vezető tervezői az akkori időszak valóban nagynevű, modernista építészei, Kotsis Iván és Janáky István voltak. A királyi vár belső tereinek sorsa valamikor az 1950-es évek végén pecsételődött meg. Ekkor születhetett döntés arról, hogy a történelmi tereket elbontják, s helyükre – ahogy az idő tájt fogalmaztak – „modern, funkcionalista” – terek kerülnek. A helyreállítás legfurcsább része az volt, hogy az épület külső kialakítása során elég szabadon kezelték a neobarokk stílust, s soha nem volt épületrészeket emeltek, stíluselemeket használtak, addig a belső terekben a még helyreállítható elemeket is lebontották. A háborút követő helyreállítások során – különösen persze Németországban, az 50-60-as években – gyakorta állították helyre a történelmi épületek külső falait, miközben idegen testként, teljesen modern épületbelsőket alakítottak ki. Így jártak templomok, várak, kastélyok, de még régi lakóházak is, amelyeket azután sokszor az 1980-as években kellett immár másodszor, az eredetieknek inkább megfelelő alakban helyre állítani. A budai várban azonban elbontottak és építettek valami újat, barokk stílusban. Így például annak az udvarnak, ahol a Mátyás kút van, minden oldala az 1960-as években tervezett neobarokk mű. Nem mondom, hogy rosszabb, mint az eredeti, de mégis csak hamisítvány.

A helyreállítás mikéntjének, főleg pedig a még megmenthető épületrészek és berendezési tárgyak elpusztítását már az 1960-as évek második felében sok kritika érte, de akkor már késő volt. Czagány István a budavári palotáról és a Szent György-téri épületekről írott könyvben, már 1967-ben szóvá tette a dolgot.

Czagány figyelmeztetése a jövőre nézve is eredménytelen maradt. Az 1960-as évek közepén még állt a tér másik oldalán, a Sándor-palotával szemben a Teleki grófok egykori klasszicista palotája, amelyet a XX. század elején az alcsúti Habsburg főhercegek számára igen otromba, s nagyzoló eklektikus stílusban átépítettek. Czagány még azt tervezte, hogy a romok alól kihámozzák mindazt, ami a szép arányú klasszicista palotából megmaradt, s helyre állítják, így a másik oldalról is lezárják a teret, hogy az megőrizze eredeti intim hangulatát. A terv azonban papíron maradt csak, s a Teleki palota osztozott a vele szomszédos királyi istálló épületének és a többi kisegítő épületnek a sorsában, lebontották, s a helyén ma a romkert egy része van.

Az állam méltósága

Az állam tekintélyét, a társadalmat összetartó hagyományok erejét mindig és mindenhol hatalmas és díszes épületek, a hagyomány által kialakított szertartások jelenítették meg. Helyénvaló ezért, ha a magyar állam legfontosabb közjogi méltóságai és a legfőbb állami intézmények méltó, ezeréves államiságunkat és a hatalmát rajtuk keresztül gyakorló, szabad nemzet méltóságát kifejező épületekben kapnak elhelyezést. A Sándor-palota tervezett helyreállításával kapcsolatos, 1992-93 körül, az akkori kormány politikai, s főleg értelmiségei ellenfelei, a Kádár- korszak legrosszabb reflexeire apellálva, ezt a "pöffeszkedés jelének" nevezték, mondván, hogy a miniszterelnök majd onnan fogja sanyargatni a népet. („Hol leszek már, mire elkészült a Sándor-palota,” jegyezte meg rezignáltan a halálos beteg kormányfő.)

A törvényhozás, az államfő és a kormány központi hivatalait szinte minden országban külön-külön helyezik el, ezzel is kifejezve a hatalmi ágak elkülönülését. Nagy szerencse, hogy az Országház jelentősebb sérülések nélkül megúszta Budapest ostromát, s így az Országgyűlés otthona maradhatott. A budai várban levő kormányzati épületek nagy része az ostrom alatt elpusztult vagy használhatatlanná vált, ezért az újjászerveződő magyar állam intézményei a pesti oldal aránylag jobb állapotban megmaradt épületeibe, irodaházakba, banképületekbe és olykor lakóházakba költöztek be. Tildy Zoltán, az újonnan megválasztott köztársasági elnök, az Esterházy (ma Puskin) utcai volt Festetics palotában lakott, és hivatala is ott volt, míg a miniszterelnökség rögtön az Országházban alakította ki hivatali helyiségeit. Az Országgyűlés, az államfő és a kormányfő "társbérlete" az Országház épületében nem annyira az 1950-es évek budapesti lakásviszonyait, hanem az akkori és 1989-ig érvényesülő államfelfogást tükrözte.

A népi demokrácia hosszú négy évtizedében a politika tényleges irányítói nagyon ritkán jelentek meg az emberek előtt. Kádár János személyiségéből következően pedig az állami reprezentáció a minimálisan szükségesre szorítkozott. Így nem épült vagy épült újjá államfői rezidencia – Losonczi a szomszédunkban, egy modern villában lakott –, s nem készült rendes kormányzati vendégház sem. Az állami rendezvények mind az Országházban voltak, a külföldi állami vendégeket pedig a Béla király úton, a nagy parkban levő szálló épületben helyezték el. A helyzet a rendszerváltozás után sem változott, így 1993-ban a Béla király úti vendégszállóban lakott II. Erzsébet királynő és kísérete is. Az épület minden elképzelhető szint alatti. Mint valami rettenetes, 80-as évek elejei szakszervezeti üdülő, barna faburkolattal, sötét üvegekkel, nagy sárga üveg csillárokkal és hatalmas modern bőrfotelekkel berendezve fogadta a windsori várból érkező brit uralkodót. Egy ilyen szép városban, egy ilyen régi európai országban.

A brit uralkodó látogatása óta már 18 év telt el. A köztársasági elnök hivatala már nyolcadik éve a Sándor-palotában van, de az elnöki rezidencia kérdése még mindig megoldatlan. A miniszterelnök és kabinetirodája még mindig az Országházban vannak, s az utolsó három baloldali kormányfő pedig inkább a saját villájában maradt, s nem költözött be a Béla király úti kormányzati lakótelepre.

Egyszer talán majd kicserélik a budai királyi palota stílustalan nagytáblás ablakait az épülethez jobban illőkre, de többi, az újkori történeti terek akár egy részének a helyreállítása teljesen esélytelennek tűnik az országot súlytó, s tartósnak ígérkező gazdasági válság idején.

Antall György

(A cikk eredetije a Konzervatorium honlapon jelent meg 2009. szeptember 15.-n.)

Varsó és Buda - 1945

Kommentár nélkül ...

S két találós kérdés:

1. melyik a varsói királyi vár, s melyik a budai?

2. melyiket építették újjá az eredeti állapotnak megfelelően?

A budai vár évszázadai képeken. Az újkori palota

Az újkori királyi palota képei

A királyi palota 1784 után, a Gellért-hegy felől.
A dunai fronton az egyetem csillagvizsgáló tornya, az udvari fronton pedig még a megmaradt barokk kupola. A baloldali belső udvarban látszik a Szent Jobb kápolna magas teteje.

A palota az 1840-es években.
A csillagvizsgáló tornyot és a barokk kupolát és a magas manzard-tetőket elbontották és a középső épület-részre egy harmadik emeletet építettek

A királyi palota Szent Zsigmond-kápolnája. Elbontották 1960-61-ben

A nagy táncterem.
Épült 1900 körül, Hauszmann Alajos tervei szerint. Elbontották 1960 körül

A palota északi szárnya az ostrom után, 1945 körül, a kupola romjaiból fényképezve.
A baloldali magas manzard-tető a nagy táncterem feletti tetőszerkezet.
A háttérben a Sándor-palota romja, illetve mellette az egykori Honvédelmi Minisztérium épülettömbje, ami szinte teljes egészében állt. Helyén ma a földszint és a mezzaninig visszabontott épület egy része áll még.

A palota déli szárnya az ostrom után, 1945 körül, a kupola romjaiból fényképezve.
A helyzet itt rosszabb, mert szinte az egész tetőszerkezet megsemmisült, de az első emeleti teremsor födémje még voltaképpen még ép

A budai vár évszázadai képeken. A középkori palota

Zsigmond király és Hunyadi Mátyás palotája 1480 körül.
Hartmann Schedel metszete a Nürnbergi krónikából

Zsigmond király palotája, a Friss palota (rekonstrukciós rajz)

Az 1950-es években rekonstruált déli kaputorony

A déli nagy rondella

A budai vár évszázadai. 1686-1944: ostromtól ostromig

Budapest megtévesztő nagyváros. Fekvése a Duna két partján és természeti környezete a budai hegyek lábánál, a város látképét meghatározó középületeinek nagyszerűsége a tájékozatlan látogatóban egy nagyhatalom fővárosának látszatát keltik. Mi magyarok is sokszor viselkedünk úgy, mintha egy nagyhatalom polgárai lennénk, legalábbis amikor a többi közép- és kelet-európai országról, azoknak polgárairól szólunk némi lekezeléssel és megvetéssel. A megtévesztő budapesti látképnek egyik, ha nem a legmegtévesztőbb épülete a budai királyi vár, hivatalos nevén Budavári Palota vagy Budai Várpalota. Építése jól jelképezi a magyar nagyhatalmi és birodalom-központi illúziókat, amelyek elöntötték a politizáló közvéleményt a XIX.-XX. század fordulóján, 1945. utáni sorsa pedig iskolapéldája annak, ahogy a „létező szocializmus” néven emlegetett valami a múlthoz, különösen pedig a közeli múlthoz viszonyult. Meg annak is, ahogy az eklektika korának építészeti örökségét a modernizmus korában a műértő közönség, s maga az építész-szakma kezelte.

Pusztítások, romok és újjáépítések: palota, egyetem, palota. múzeum

Luxemburgi Zsigmond és Hunyadi Mátyás gótikus és kora reneszánsz palotája a török hódoltság alatti elhanyagoltság, majd a vár ismétlődő ostromai következtében teljesen rommá váltak, s a maradékot a város XVIII. Század elejei újjáépítése során építőanyagnak használták fel. Ami pedig a föld alatt maradt, azt pont az újkori palotaépületet elpusztító ostrom, majd a maradékot is eltüntető helyreállítás során ásták ki, s legalább jelzésszerűen helyreállították. Így épült újjá a nagy rondella, a magyar várépítészet talán egyik leglátványosabb darabja, a mellette levő kaputorony, s épült vissza – egy 1541-ből származó metszet alapján – a Buzogány torony néven ismert őrtorony. A várfalakon belül pedig felépült a déli palotaépület első emeleti nagyterme, illetve közelében az egykori emeletes várkápolna alsó szintje.

Nyilván jobb lett volna, ha Budapest nem pusztul el az ostrom alatt, de én már gyerekkoromban is nagyon szerettem a várfalakat, meg az újjáépített gótikus tereket. Ha nem épülnek újjá – nagyjából hitelesen, s az újkori kiegészítéseket mindenhol hűségesen jelezve –, akkor még kevesebbet tudnánk a középkori építmények nagyszerűségéről. (Ezek a kiegészítések és újjáépítések messze jobban sikerültek, mint mondjuk a visegrádi alsó vár lakótornya, közismert nevén a Salamon torony, rettenetes vasbeton kiegészítése. Én persze egy teljesen újjáépített alsó várat szeretnék, a lakótornyon a rekonstruált magas tetővel, a maradványok és analógiák alapján visszaépített falakkal … De én bolond vagyok, s főleg romantikus.)

A budai hegy déli csúcsán újabb palota-építkezésre először III. Károly király idején került sor. Az építkezés előkészítése idején bontották el a palota utolsó maradványait, s hoztak létre egy nagyjából a mai járószinttel megegyező magasságban egy fennsíkot. Az akkor elkészült épület külső falainak egy része ma is áll, a palota-épület legdélebbi épületrészében, ahol most a Budapesti Történeti Múzeum helyezkedik el. (Igen jellemző módon, az eredeti boltozott tereket – az újkori palota legrégibb részeit – az 1960-as évek elején bontották el.) Az építkezés csak Mária Terézia királynő idején folytatódott, s készült el – Nicolaus Pacassi udvari építész tervei szerint – az elegáns, olasz barokk stílusú, szép palota, díszlépcsőkkel, díszteremmel és udvari kápolnával. Az 1770-ben a raguzai (Dubrovnik) ferencesektől visszaszerzett Szent Jobb tiszteletére a mai kupola mögötti udvarban, a nagy osztrák barokk építész, Hildebrand tervei szerint a kis ovális kápolna, amelyet viszont Hauszmann bontatott le a palota kibővítésének idején.

Királyi udvar azonban szinte soha nem tartózkodott benne, saját berendezése sem volt, s a lényegében használaton kívül álló épületet 1777-ben az uralkodó a Budára költözött nagyszombati egyetemnek adta át. Az egyetem céljaira akkor épült az egri líceum tornyára emlékeztető csillagvizsgáló torony, amely mintegy 1840-ig állt fenn. Az egyetem 1784-ben Pestre költözött, elfoglalva a feloszlatott pálos rend épületeit, s a rektorátus, a jogi kar és a teológia ma is ott vannak, immár több mint 200 éve.

A XIX. század első jó öt évtizedében a palota többé-kevésbé megőrizte késő barokk formáját. A csillagvizsgáló tornyot lebontották, s a középső épületrészre egy harmadik emelet épült, a belső terek egy részét pedig szolid klasszicista stílusban rendezték be. Ekkor már állandó lakói is voltak: előbb József nádor, mint királyi helytartó „alkirályi” udvara használta a palotát, utána rövid ideig a fia, István nádor, majd az 1849-es ostrom nyomainak eltüntetése után egy újabb Habsburg helytartó, Albert főherceg.

Az 1868-es kiegyezés után immár többé-kevésbé rendszeresen visszatérő lakója volt a várnak, a Budára, majd Budapestre látogató király és családja, bár önálló magyar udvartartás még elvileg sem volt egészen a rendszer végéig. Innen hajtatott a király a Mátyás templomba, a koronázásra, s itt fogadta az országgyűlést is. A palota a XIX. század végére az udvar állandó budai jelenléte nélkül is kicsinek, s főleg pedig elavultnak bizonyult, így Budapest akkori nagyvárossá válásával együtt került napirendre a királyi palota átépítése és kibővítése. A tervező építész először Ybl Miklós volt, majd aránylag korai halála után, 1890-től kezdve pedig Hauszmann Alajos.

A bővítés első terveiben még csak a krisztinavárosi szárny felépítése szerepelt – ahol ma a Széchényi könyvtár van – a Habsburg főhercegek és a remélt koronás vendégek elszállásolása céljára, míg a királyi pár magánlakosztályait a Duna-parti szárnyban rendezték be. A millenniumi építkezések során merült fel a dunai homlokzat kibővítése, amit Hauszmann az épület északi (a kupola alatti) szárnyának középére vetített megkettőzésével ért el. Ekkor alakult ki az épület méltán híres, mintegy 300 m hosszú, egybenyitható teremsora a dunai oldalon. A hosszan elnyúló épület már igényelt egy hangsúlyos közép-motívumot. Ez lett a kupola, amely nem kötődött az épület egyetlen belső teréhez sem, egyszerű üres tetődísz volt. Hauszmann többé-kevésbé követte a régi XVIII. századi palota-épület elegáns olasz barokk stílusát, de jóval több vakolt ajtó- és ablakdísszel, amelyek el is fedték az eredeti kő burkolatot, s a részletkiképzésekben, főleg pedig a belsőkben már a késő eklektika szecesszióba hajló stílus elemeit alkalmazta. A funkció nélküli, s a palota többi részéhez képest valóban csiricsáré régi kupola már az elkészülése idején bírálatokat váltott ki. (Őszintén szólva, az új szerintem jobb, s egy-két részletétől eltekintve, jobban illik a palota egészének olasz barokk stílusához.)

A tervező munkák során rengeteg gyakorlati problémával kellett megküzdeni. A XIX. században mindenütt jelentősen megnőtt azoknak a polgároknak a száma, akik egy-egy udvari ünnepségre meghívást remélhettek, s a meghívottak fogadásával, elhelyezésével és persze mulattatásával kapcsolatban is egészen más követelmények merültek fel, mint akár csak egy évszázaddal korábban. A XVIII. században télen, a versailles-i kastélyban megfagyott a király hálószobájában éjjelre kint felejtett bor, s sem fürdőszoba, sem pedig mellékhelyiségek nem voltak. (Mindenki ott intézte a dolgát, ahol tudta, függöny mögött, a szerencsésebbek pedig valami hordozható szekrény-félére ülve. Mindez 1896-ban már elképzelhetetlen volt. A gyertya helyett villanyvilágítás, a kályhák és kandallók melege – vagy inkább hidege – helyett valamiféle korszerű fűtés kellett, s persze mellékhelyiségek.

Az udvari ünnepségekre érkező vendégseregek, s főleg a kocsik – persze lovas kocsik – mozgatása volt az egyik megoldandó probléma, ami szorosan összefüggött egy másik problémával, várhegy déli csücskén meglevő mintegy egy emeletnyi szintkülönbségnek, ami a Szent György tér utca-szintje, illetve a királyi palota meglevő épületének földszintje között mutatkozott. A megoldás egy hosszan elnyúló lejtő volt az épület mellett, illetve egy hasonló rámpa az épületen keresztül. Így a palota főbejárata a Szent György térre nyílott, s a hatalmas kovácsolt vas kapun át a kocsival a vendégfogadó térbe lehetett jutni, onnan a ruhatárba, majd a dísztermek sorába, míg a kocsik az épület túloldalán juthattak ki a szabadba. (Ebből az elrendezésből már semmi sem maradt, a főbejáratot és a kocsi-áthajtót a helyreállítás során elbontották, s a palota északi szárnyát egy negyeddel kibővítve, a vele szemben levő épületrésszel (a Mátyás kút épületszárnya) szimmetrikussá tették.) Az 1945 előtti állapotnak szerintem a legproblematikusabb része pont ez az udvar volt, a széles kocsi-lehajtóval, ami az első emelet – a dísz-emelet – szintjén indul, s a kút előtt ért le az oroszlános udvar szintjére. A nagy táncterem külső s belső kialakítása is túlságosan bombasztikus volt, a XVIII. sz.-i palota elegáns barokk épületeihez képest.

A mintegy háromszorosára kibővített palota épület 1904-re készült el, s voltaképpen csak 40 évig, a főváros 1944-45-ös ostromáig maradt ép. Felépítése nemcsak a rohamléptekkel fejlődő magyar építészetnek volt nagy teljesítménye, hanem a magyar képző és iparművészetnek is. A tervező munkák során Hauszmann végigjárta az akkori Európa szinte összes uralkodói székhelyt, s hosszas eszmecserét folytatott az udvarmesterekkel, a királyi udvarok üzemeltetőivel. Így a palota lényegesen modernebb és használhatóbb lett, mint a bécsi Burg. A palota minden berendezési tárgya, vasműves alkotása, de még az udvari étkészletek is az akkori magyar iparművészet legnagyobbjai – Thék Endre, Róth Miksa és Jungfer Gyula – műhelyéből kerültek ki. Tematikus termei – a neoromán stílusú Szent István terem, az olasz reneszánsz stílusú Mátyás terem – Fadrusz kolozsvári Mátyás-szobrának kisebbített másolatával és Benczúr Gyula festményeivel –, a kupola alatt pedig a Habsburg terem Lotz Károly mennyezet-freskójával a magyar történelem nagy korszakait és a történelem folyamatosságát jelenítették meg.

A nagy állami építkezéseket nemcsak most, hanem akkor is rengeteg jogos, s persze még több jogtalan kritika övezte. A Duna-parti új Országháznak éppúgy, mint a kibővített királyi várnak is, rengeteg kritikusa volt. Pedig, ha jól meggondoljuk, Budapestből ma is az mutogatható leginkább, ami 1825 és 1914 között felépült.

Ferenc József utoljára talán 1908-ban járt a budai várban, az utolsó király, IV. Károly pedig a koronázásán, összesen egy napig, majd még talán pár alkalommal. Az 1919-es kommün idején hatalmas sapkát húztak a kupolát díszítő, három méteres koronára, de az épületnek más baja nem történt. 1920-tól Horthy Miklós kormányzó lakott a krisztinavárosi oldalon, az épület jó részét a kormányzói kabinetiroda és a tisztviselők lakásai foglalták el, a Duna-parti dísztermeket múzeumként lehetett látogatni. Abban a korban sokkal kevesebb állami látogatás volt, mint most, ebben a repülőgépes világban, s Magyarország amúgy is szinte teljesen kimaradt a nemzetközi diplomáciai forgalomból. Budapest egy nagy birodalom társ-fővárosából egy ellenséges szomszédok által körülvett kis ország fővárosa lett. Államfői vendég utoljára 1937-ben járt a budai várban, III. Viktor Emánuel olasz király, majd egy évvel később, az 1938-as Eucharisztikus kongresszusra érkező Eugenio Pacelli bíboros államtitkár, a későbbi XII. Piusz pápa.

Antall György

(Az írás egy két részes cikk első része, amelyik először a http://www.konzervatorium.hu/ oldal blogján jelenik meg.)