Az európai uralkodói koronák

Európai uralkodói koronák

Tóth Endre

(HISTORIA 2000/05-06)

A Német-római Birodalom, a Magyar és a Cseh Királyság koronáján kívül más országban nem használták ugyanazt a koronát a koronázásokon. Spanyolországban és Portugáliában a középkorban pedig nem volt általános a korona használata. A középkorban az angol felségjelvényeket a Westminsterben, a franciákat a Saint-Denisben épült apátságban őrizték. Az újkorban Angliában és Oroszországban az új uralkodót gyakran olyan új koronával koronázták meg, aminek az ékköveit elődjének a koronájáról szerelték le: a régi koronának csak a váza maradt meg. A középkori koronákat és koronázási jelvényeket Angliában Cromwell Oliver törette szét.

XIV. és XV. Lajos francia királyok nem koronáztatták meg magukat. (A szerkesztő megjegyzése: a szerző téved, mindkét uralkodó esetében tartottak koronázást, csak nem rögtön a trónralépéskor, hanem jó pár évvel később, mert XIV. Lajos ötévesen, 1643-ban lett király, s a koronázása 1654-ben volt, 16 évesen, míg dédunokája, XV. Lajos 1715-ben ugyancsak ötévesen lett király, mivel nagyapja és apja is meghalt a dédapa, XIV. Lajos halála előtt. XV. Lajos koronázása 1722-ben volt.) Franciaország jelvényei a nagy francia forradalom alatt semmisültek meg. A lengyel koronázási kincset 1795-ben a poroszok elrabolták, később pedig megsemmisítették.

Dániában 1840-ben, Svédországban 1859 óta nem tartanak koronázási szertartást. (A szerkesztő megjegyzése: pontosabban, Dániában 1841-ben, Svédországban 1873-ban volt az utolsó koronázás.) Sem az egyesült Itália első királyát, Viktor Emmánuelt, sem János Károly spanyol királyt nem koronázták meg.

A Német-római Birodalom koronájának állandó őrzési helye nem volt, amíg Zsigmond császár (és magyar király) 1424-ben Nürnberget nem jelölte ki őrzési helynek; 1796-tól Bécsben őrizték. Az Anschluss után visszavitték Nürnbergbe, ahol a II. világháború végéig maradt. A Szent Koronával lényegében egyidős német császári korona - 1806 óta nincs használatban - múzeumi tárgy. A Kunsthistorisches Museum kezelésében lévő kincstárban, a bécsi Burgban van kiállítva minden olyan jelvénnyel együtt, amelyek birtoklása nem volt magántermészetű. A Habsburgok magánkincstára - úgy hírlik - 1919-ben "eltűnt", a család elvitte. Ebben volt például Erzsébet királyné koronája is, tehát a család magántulajdonának számított, ma nincs meg.

A Prágában őrzött Szent Vencel-koronát a Szent Vid-székesegyház melletti koronateremben őrzik, melynek ajtaján 7 vagy 9 zár van, ezek nemcsak a középkorban, hanem ma is működnek. Az egyik kulcs Havel elnöknél van: ez mindenesetre közjogi jelentőségre utal.

A lombard Vaskorona - mivel Krisztus keresztszögét is belefoglalták - a monzai dóm kincstárának tulajdona, oltáron őrzik. Egyházi tulajdonban van, ugyanúgy, mint a palermói Constanza királyné sírjából kiemelt korona.

Az alábbi felsorolás a koronázó jelvények készítésének idejét és jelenlegi őrzési helyüket tartalmazza:

1. A középkori itáliai királyság Vaskoronája, 9. sz. eleje, Monza, Keresztelő Szent János-katedrális
2. A Német-római Birodalom koronája 10-11. század, Bécs, Hofburg, Kincstár
3. A magyar Szent Korona korábbi részekből a 12. sz. második felében állították össze, Budapest, Országház
4. II. Frigyes császár koronája, 1212-1250, Palermo, Dómkincstár
5. "Szent Vencel koronája": a cseh korona, 15. század, Prága, Hradzsin, Szent Vitus-templom kincstára (A szerkesztő megjegyzése: helyesen 14. századi.)
6. Az orosz cári korona: a Monomachos-korona, 14. század, Moszkva, Kreml, Oruzsejnaja Palata - Állami Fegyvertár (A szerkesztő megjegyzése: a gyűjteményben rengeteg cári (nagyfejedelmi) fejdísz van, ami leginkább egy nomás süvegre emlékeztet, illetve ott vannak az orosz császári koronák, az uralkodó hatalmas gyémántos koronája, mely 1762-ben Nagy Katalin megrendelésére készült, illetve a cárné kisebb koronája, mely 1801-ben készült.)
7. A skót királyi korona 1540 körül, Edinburgh, Királyi palota (A szerkesztő megjegyzése: pontosabban az edinburgh-i várban.)
8. A svéd korona (XIV. Erik koronája), 1561, Stockholm, Nemzeti Bank (A szerkesztő megjegyzése: 1973 óta a stokholmi királyi várban.)
9. IV. Keresztély dán király koronája, 1588, Koppenhága, Rosenborg királyi kastély
10. Az osztrák császári korona vagyis II. Rudolf koronája, 1602, Bécs, Hofburg, Kincstár
11. Bocskay István koronája, 17. század eleje, Bécs, Hofburg, Kincstár
12. Az angol korona: II. Károly koronája, 1662, London, Tower (A szerkesztő megjegyzése: pontosabban a Szent Edvárd koronája nevet viselő koronázási korona készült II. Károly megrendelésére 1662-ben. A kincstár sok egyéb koronát őríz még, melyek a 19-20. században készültek.)
13. A dán korona: V. Keresztély "abszolút" koronája, 1665-71, Koppenhága, Rosenborg királyi kastély
14. I. Pál cár koronája, 1776, egykor Szentpéterváron a Téli Palotában; a sorsa ismeretlen
15. I. Napóleon koronája, 1804, Párizs, Louvre
16. Bajor királyi korona 1806, München, Residenz, Kincstár
17. A norvég királyi korona, 19. század eleje, Trondheim, Norges Bank (A szerkesztő megjegyzése: a 2000-es évek óta a trondheimi érseki palotában van kiállítva.)

(Forrás: http://www.historia.hu/archivum/2000/tart000506.htm)

* * *

A szerkesztő megjegyzései

Tóth Endre írása érdekes, de nagyon sok téves információt tartalmaz.

1. Egy korona vagy több korona

A középkorban és az újkorban is, az uralkodóknak nem egy, hanem több koronája is volt. A koronák közül a legtöbb országban kiemelkedett egy korona és a hozzá tartozó egy vagy több jogar (királyi pálca), esetleg országalma (globus cruciger), kard és más jelvények (karperecek, sarkantyúk, stb.), amelyek ténylegesen vagy a kegyes hagyomány szerint az államalapító királyhoz vagy az uralkodó dinasztia szentjéhez, vagy akár mindkettőhöz kötődnek. Ez a korona (koronázási jelvények) volt a „királyavató” vagy koronázási korona, amelyet a középkorban szinte mindenütt a dinasztia legfőbb templomában őriztek. A legtöbb középkori királyságban csak azt a koronázást ismerték el érvényesnek, amely ezzel a koronával történt meg.

Az uralkodó azonban nemcsak a koronázáson viselt koronát, hanem sok más ünnepi alkalommal is, így például ünnepi misén vagy éppen a rendi gyűlésen. Erre a célra nem a többnyire szentként tisztelt királyavató koronát, hanem egy másik, ünnepi vagy házi koronát használtak. A feljegyzések szerint, Hódító Vilmos egy évben háromszor viselte a koronáját, húsvétkor, pünkösdkor és karácsonykor. Leszármazottja, a mai brit uralkodó – elődeihez hasonlóan – a Parlament ünnepélyes megnyitásán visel koronát, a „birodalmi ünnepi koronát” (Imperial State Crown), amely nem azonos a koronázó koronával.

A halott királyt is nagyon sokáig koronával, a külön erre az alkalomra készített halotti koronával temették el, míg az igazi uralkodói jelvény az uralkodó ravatalán jelent meg. Sok középkori és későbbi királyi sírból került elő halotti korona, így például III. Béla király és Anna királyné székesfehérvári sírjában is találtak egy-egy ezüstből készült halotti koronát, valamint jogart és kardot. Bátory István és a korábbi lengyel királyok halotti koronáit a waweli székesegyház kincstárában, a középkori svéd királyok halotti koronáit az uppsalai dómban őrzik.

2. Uralkodók és koronák

A középkori nyugat rangelső uralkodója a római császár – közkeletűbb nevén a német-római császár – volt, akinek uralkodói jelvényét a birodalomalapító Nagy Károly nevéhez kötötték. A máig fennmaradt császári korona azonban nem az ő számára, hanem 962-ben I. Ottó koronázására készült, amely mai alakját az oromkereszt és a középső ív hozzáadásával a 11. században nyerte. A birodalmi jelvényeket (Reichsklenodien) a 15. századtól kezdve a nürnbergi polgárok őrizetére bízták. A nürnbergi Szent Lélek kórház templomában őrzött birodalmi jelvények mellett a császárnak az ünnepi alkalmakra saját ünnepi vagy házi koronája is volt. A középkorból nem maradt fenn császári házi korona, azonban több ábrázolásuk ismert a 14-15. századi császárportrékról. Az újkorban készült császári házi korona, mely II. Rudolf császár számára készült, a mai napig fennmaradt, s 1804-től ez volt az osztrák császári korona, mely a császári címerben, 1867. után pedig a kettős monarchia közös államcímerében is megjelent.

A hagyomány a francia monarchia királyavató koronáját is Nagy Károlyhoz kötötte, s a többi uralkodói jelvénnyel együtt a Párizs melletti Saint-Denis királyi bencés apátságban őrizték. Valódi készítési ideje nem ismert, talán II. Fülöp Ágost idején készülhetett, a 12. században. A francia királyok jelvényeihez tartozott még a XIV. században készült jogar, Nagy Károly koronás alakjával, illetve a király bírói hatalmát jelképező pálca, a végén az elefántcsontból faragott jobb kézzel (’le main de justice’), valamint Nagy Károly legendás kardja, a ’Joyeuse’, és sarkantyúi is, valamint több más házi (ünnepi) és halotti korona, királyi pálca és kard is. A francia uralkodók – ellentétben a császárral, az angol és más királyokkal, így a magyar királlyal – nem használtak országalmát A francia koronázási és királyi jelvényeket – néhány, ötletszerűen kiválasztott darabtól eltekintve – 1793-ban a forradalmi kormány parancsára a pénzverdébe szállították és beolvasztották, és csak alig maradt róluk valamennyire is megbízható ábrázolás.

A középkori angol monarchia királyavató koronáját a hagyomány Hitvalló (Szent) Edvárd, a szász dinasztia utolsó előtti királya nevéhez kötötte, de más hagyomány tudni vélte, hogy a korona eredetileg a Hitvalló egy nagy elődje, a 9. századi angol-szász király, Nagy Alfréd számára készült. Ezt a koronát a polgárháborúig (1640-1649) a Westminster Apátság kincstárában őrizték. (A Westminster Apátság valaha a St. Denishez hasonlóan királyi bencés apátság volt, amelyet a szerzetesrendek feloszlatása idején, 1538-ban megszüntettek. Rövid ideig a frissen alapított westminsteri püspök székesegyháza volt, majd I. Erzsébet idején nyerte el mai státuszát az angol egyházban, mint társaskáptalani templom, dékánnal és kanonokokkal.) A Szent Edvárd regáliának nevezett koronázási jelvényeket, a Towerben őrzött ünnepi (házi) koronákkal együtt Cromwell rendeletére összetörték és az aranyat és drágaköveket eladták. A hagyomány szerint a restauráció után a régi mintájára, azok másolataként készült új korona a régi arany és drágakövek felhasználásával készült, így valamelyes folytonosság létezik a Hitvalló eredeti koronájával.

Az első lengyel király, Meskó (Mieszko) a német császártól kapott koronát, s azzal koronázták meg 968-ban, de az a korona már a középkorban elveszett. Az 1342-ben újraegyesített Lengyelország királyavató koronája I. Ulászló (Wladisław Łokietek) megrendelésére készült, s 1764-ig, az utolsó lengyel koronázásig szinte minden királyt azzal koronáztak meg. A koronát a legendás királyról, Merész Boleszlávról nevezték el. Merész Boleszláv koronáját, a többi öt lengyel koronával, számtalan jogarral és országalmával együtt a poroszok 1795-ben elrabolták, majd 1809-ben megsemmisítették. A szász királyok aranyozott ezüst koronája, királyi pálcája és országalmája ma a varsói Nemzeti Múzeumban, I. Ulászló díszkardja – a híres Csorba kard – pedig a krakkói Wawelben található.

Az egységes spanyol királyság 1478-ban jött létre, a Trastamara-ház két ágából származó Ferdinánd aragóniai király és Izabella kasztíliai királynő házasságkötésével. Az aragóniai királyságban szokás volt a koronázás, a kasztíliai királyságban azonban nem, s az egységes spanyol királyság a kasztíliai királyság szokásait vitte tovább, így a spanyol királyokat felkenték szentelt olajjal, de nem koronázták meg. Szimbolikus használatra készült korona és talán más jelvények is, amelyek a 18. században elvesztek, állítólag befalazták őket valahol a madridi királyi palotában, de a helyet elfelejtették, s azóta sem találták meg. A spanyol parlament, a Cortes ünnepélyes megnyitásán az uralkodó trónja előtt egy párnán elhelyezett korona és jogar a 19. században készült. A portugál királyságban a 17. századig szokás volt a koronázás, azonban akkor felhagytak vele, így az utolsó portugál királyokat már nem koronázták meg. A szimbolikus használatra készült 18-19. századi korona a Lisszabon melletti ajudai királyi palotában látható.

A skandináv monarchiákban a koronázási szertartást a 19-20. században szüntették meg. Az utolsó dán koronázás 1840-ben volt, az utolsó megkoronázott svéd király II. Oszkár volt, míg Norvégiában a koronázást 1908-ban, VII. Haakon 1906-os koronázása után törölték el.

3. A fennmaradt koronák és koronázási jelvények

A német-római birodalom uralkodói jelvényei, közte a koronázási öltözék szinte minden darabjával, hiánytalanul fennmaradtak, s ma a bécsi Hofburgban, a Schatzkammerben őrzik őket. Itt vannak az osztrák császárság (Kaisertum Österreich), valamint a rövid életű lombard-velencei királyság uralkodói jelványeit is, valamint az Aranygyapjas rend (l’ordre de toison d’or) kincstárát is. Az egyes német tartományok – államok – uralkodói jelvényei közül, a porosz koronázási jelvények a berlini Charlottenburg kastélyban, illetve a dél-németországi Hohenzollern várkastélyban találhatók. A bajor és württembergi királyi koronák, valamint a badeni nagyhercegi korona a müncheni Residenz-ben, a stuttgarti régi várkastélyban, illetve a karlsruhei Bádeni Tartományi Múzeumban láthatók. A középkori német királyok koronája – ami nem azonos a Bécsben őrzött császári koronával – az aacheni dóm kincstárban van, s Nagy Károly fejereklytartóját díszíti.

A franciak koronázási jelvényeknek a forradalmak következtében csak kis töredéke maradt meg, azok a Louvre-ban láthatóak. A restauráció után újjáalkotott angol regália a londoni Tower kincsesházában (Jewel House) látható, míg a skót regália (The Honours of Scotland), a scone-i kővel együtt az edinburgh-i várban van. A korai középkori ír királyságnak nem maradtak fenn az uralkodói jelvényei, az ír koronaékszereknek nevezett kincseket, a Szent Patrik-rend gyémántokkal kirakott jelvényét és rendjel-csillagát 1910-ben ellopták, s azóta sem kerültek elő.

Az itáliái államok uralkodói jelvényei – a Tóth Endre cikkében felsoroltak kivételével – ma már nincsenek meg. A 19. században létrejött új monarchiák már nemigen készíttetek uralkodói jelvényeket, így nincsenek belga vagy bolgár koronázási jelvények. Az egykori szerb (jugoszláv) királyság jelvényei Belgrádban, míg a román király vasból (!) készült koronája Bukarestben van, s tudomásom szerint, egyik sincs kiállítva.

Az orosz cárok, majd császárok uralkodói jelvényei viszont hiánytalanul megvannak a moszkvai Kreml Fegyvertár (Oruzsejnaja Palata) nevű gyűjteményében, így azok némi sorbaállás után megnézhetők. A gyűjtemény hihetelen gazdag és változatos, valóban egy régi nagyhatalom uralkodói kincstára, amelyben érdekesen keveredik a régi moszkvai udvar bizánci öröksége a nyugatos pétervári udvari stílussal.

A koronázás

I. Mátyás, német-római császár felkenése és koronázása Frankfurtban (1612)

Zsoldos Attila

Koronázás

(megjelent: HISTORIA 2000/05-06)

Az új uralkodó királyi méltósággal való felruházását közkeletűen koronázásnak szokás nevezni, mivel a szertartás egyik lényeges eleme a koronának a király fejére való ráhelyezése volt. Valójában azonban a szorosan vett koronázás csak egyik, s nem is a legfontosabb eleme volt a királyavató szertartásnak. E szertartásnak éppúgy része volt az uralkodó formális "megválasztása" és a szentelt olajjal történő felkenése, mint az uralkodói hatalom szimbolikus átadása, valamint a korona mellett szerephez jutó további felségjelvények birtokbavétele is. Bár mindezen részletek együttesen közvetítették az uralkodói hatalmat, s elvben egyik részcselekmény sem nőtt a többi fölé, mégis a középkor politikai gondolkodása különösen nagy jelentőséget tulajdonított a felkenés aktusának.

Az uralkodó formális megválasztása: II. Erzsébet királynő kikiáltása (acclamation), 1953. június 2.

A felkenés

A szertartás ezen eleme ószövetségi mintát követ, ugyanis a szentelt olajjal való felkenés Saul és Dávid felavatásánál jutott szerephez, míg a keresztény egyházon belül a püspökké szentelésnél alkalmazták ugyanezt az eljárást. A 7. század végétől a hispániai nyugati gót királyok - elsőként a világi uralkodók közül - szintén a felkenés révén nyerték el méltóságukat. Az eljárás elterjesztésében a főszerepet azonban az játszotta, hogy a 8. század közepétől kezdve a Karoling-uralkodók felavatásának is ez lett a központi motívuma. A szentelt olajjal történő felkenés szimbolikusan is kifejezte a korai középkor politikai gondolkodásában azt a - más okok miatt is meglévő - elképzelést, mely szerint az uralkodói és a püspöki méltóság nem különül el egymástól élesen. A felkenés révén az uralkodó, mint "király és pap", mintegy püspöki hatalomhoz jutott országának egyházán belül, annak "irányítója és védelmezője" lett, követve ezzel a kései antikvitás keresztény császárainak példáját. Ez, a többnyire Karoling-királyeszme néven ismert nézetrendszer alapozta meg a világi uralkodók egyházpolitikai jogosítványait, amelyek ellen az "egyház szabadsága" nevében a 10. századi egyházi reformmozgalmak indítottak harcot. Az ezekből kifejlődő önállósulási mozgalmat legharcosabb képviselőjéről, VII. Gergely pápáról (1073-1085) gregorianizmusnak nevezték.

V. Keresztély dán király felkenése (salving) a Frederiksborg kastély kápolnájában (1671)

A koronázás rendje

Az első magyar királykoronázás eszmetörténeti hátterében ugyanezek az elvek tapinthatók ki. Magáról a szertartásról, forrásaink elégtelensége miatt, igen keveset tudunk. Amikor István koronázására sor került, a keresztény Nyugat országaiban már több szertartásrend (ordo) volt használatban, melyek az egyes részcselekmények sorrendjében és a szertartás során felhasznált liturgikus szövegekben különböztek egymástól, illetve az uralkodói felségjelvények terén is eltértek.

Az első lengyel koronázás, Jan Matejo festményén

Elterjedt feltételezés szerint István koronázásakor a német-római császárok felavatásakor használatos, ún. mainzi ordót alkalmazták volna. Az az idő szerint igen intenzív magyar-német kapcsolatok némi alapot nyújtanak is ehhez a hipotézishez, a bizonyító erejű adatok azonban hiányoznak. Ellene mond ugyanakkor ennek a feltételezésnek az egyetlen olyan 11. századi magyar koronázás, amelynek szertartásrendjéről viszonylag pontos képet adnak forrásaink. 1058-ban ugyanis I. András király (1046-1060), hogy biztosítsa öccse, Béla herceg -1060 és 1063 között I. Béla néven maga is király - ellenében fia, Salamon utódlását, megkoronáztatta az akkor még gyermek Salamont. A magyar krónikák híradása alapján az ekkor használt szertartásrend nagy biztonsággal azonosítható az Angliában a 8. század közepén összeállított, ún. Egbert- (más néven Dunstan-) ordóval. Ha ez a tény önmagában nem is bizonyítja, hogy István esetében szintén ezt a szertartásrendet alkalmazták, ennek feltételezése semmivel sem valószínűtlenebb, mint az említett mainzi ordó használatáé.

(Forrás: http://www.historia.hu/archivum/2000/tart000506.htm)

Varsó és Buda - 1945

Kommentár nélkül ...

S két találós kérdés:

1. melyik a varsói királyi vár, s melyik a budai?

2. melyiket építették újjá az eredeti állapotnak megfelelően?

A budai vár évszázadai képeken. Az újkori palota

Az újkori királyi palota képei

A királyi palota 1784 után, a Gellért-hegy felől.
A dunai fronton az egyetem csillagvizsgáló tornya, az udvari fronton pedig még a megmaradt barokk kupola. A baloldali belső udvarban látszik a Szent Jobb kápolna magas teteje.

A palota az 1840-es években.
A csillagvizsgáló tornyot és a barokk kupolát és a magas manzard-tetőket elbontották és a középső épület-részre egy harmadik emeletet építettek

A királyi palota Szent Zsigmond-kápolnája. Elbontották 1960-61-ben

A nagy táncterem.
Épült 1900 körül, Hauszmann Alajos tervei szerint. Elbontották 1960 körül

A palota északi szárnya az ostrom után, 1945 körül, a kupola romjaiból fényképezve.
A baloldali magas manzard-tető a nagy táncterem feletti tetőszerkezet.
A háttérben a Sándor-palota romja, illetve mellette az egykori Honvédelmi Minisztérium épülettömbje, ami szinte teljes egészében állt. Helyén ma a földszint és a mezzaninig visszabontott épület egy része áll még.

A palota déli szárnya az ostrom után, 1945 körül, a kupola romjaiból fényképezve.
A helyzet itt rosszabb, mert szinte az egész tetőszerkezet megsemmisült, de az első emeleti teremsor födémje még voltaképpen még ép

A budai vár évszázadai képeken. A középkori palota

Zsigmond király és Hunyadi Mátyás palotája 1480 körül.
Hartmann Schedel metszete a Nürnbergi krónikából

Zsigmond király palotája, a Friss palota (rekonstrukciós rajz)

Az 1950-es években rekonstruált déli kaputorony

A déli nagy rondella

A budai vár évszázadai. 1686-1944: ostromtól ostromig

Budapest megtévesztő nagyváros. Fekvése a Duna két partján és természeti környezete a budai hegyek lábánál, a város látképét meghatározó középületeinek nagyszerűsége a tájékozatlan látogatóban egy nagyhatalom fővárosának látszatát keltik. Mi magyarok is sokszor viselkedünk úgy, mintha egy nagyhatalom polgárai lennénk, legalábbis amikor a többi közép- és kelet-európai országról, azoknak polgárairól szólunk némi lekezeléssel és megvetéssel. A megtévesztő budapesti látképnek egyik, ha nem a legmegtévesztőbb épülete a budai királyi vár, hivatalos nevén Budavári Palota vagy Budai Várpalota. Építése jól jelképezi a magyar nagyhatalmi és birodalom-központi illúziókat, amelyek elöntötték a politizáló közvéleményt a XIX.-XX. század fordulóján, 1945. utáni sorsa pedig iskolapéldája annak, ahogy a „létező szocializmus” néven emlegetett valami a múlthoz, különösen pedig a közeli múlthoz viszonyult. Meg annak is, ahogy az eklektika korának építészeti örökségét a modernizmus korában a műértő közönség, s maga az építész-szakma kezelte.

Pusztítások, romok és újjáépítések: palota, egyetem, palota. múzeum

Luxemburgi Zsigmond és Hunyadi Mátyás gótikus és kora reneszánsz palotája a török hódoltság alatti elhanyagoltság, majd a vár ismétlődő ostromai következtében teljesen rommá váltak, s a maradékot a város XVIII. Század elejei újjáépítése során építőanyagnak használták fel. Ami pedig a föld alatt maradt, azt pont az újkori palotaépületet elpusztító ostrom, majd a maradékot is eltüntető helyreállítás során ásták ki, s legalább jelzésszerűen helyreállították. Így épült újjá a nagy rondella, a magyar várépítészet talán egyik leglátványosabb darabja, a mellette levő kaputorony, s épült vissza – egy 1541-ből származó metszet alapján – a Buzogány torony néven ismert őrtorony. A várfalakon belül pedig felépült a déli palotaépület első emeleti nagyterme, illetve közelében az egykori emeletes várkápolna alsó szintje.

Nyilván jobb lett volna, ha Budapest nem pusztul el az ostrom alatt, de én már gyerekkoromban is nagyon szerettem a várfalakat, meg az újjáépített gótikus tereket. Ha nem épülnek újjá – nagyjából hitelesen, s az újkori kiegészítéseket mindenhol hűségesen jelezve –, akkor még kevesebbet tudnánk a középkori építmények nagyszerűségéről. (Ezek a kiegészítések és újjáépítések messze jobban sikerültek, mint mondjuk a visegrádi alsó vár lakótornya, közismert nevén a Salamon torony, rettenetes vasbeton kiegészítése. Én persze egy teljesen újjáépített alsó várat szeretnék, a lakótornyon a rekonstruált magas tetővel, a maradványok és analógiák alapján visszaépített falakkal … De én bolond vagyok, s főleg romantikus.)

A budai hegy déli csúcsán újabb palota-építkezésre először III. Károly király idején került sor. Az építkezés előkészítése idején bontották el a palota utolsó maradványait, s hoztak létre egy nagyjából a mai járószinttel megegyező magasságban egy fennsíkot. Az akkor elkészült épület külső falainak egy része ma is áll, a palota-épület legdélebbi épületrészében, ahol most a Budapesti Történeti Múzeum helyezkedik el. (Igen jellemző módon, az eredeti boltozott tereket – az újkori palota legrégibb részeit – az 1960-as évek elején bontották el.) Az építkezés csak Mária Terézia királynő idején folytatódott, s készült el – Nicolaus Pacassi udvari építész tervei szerint – az elegáns, olasz barokk stílusú, szép palota, díszlépcsőkkel, díszteremmel és udvari kápolnával. Az 1770-ben a raguzai (Dubrovnik) ferencesektől visszaszerzett Szent Jobb tiszteletére a mai kupola mögötti udvarban, a nagy osztrák barokk építész, Hildebrand tervei szerint a kis ovális kápolna, amelyet viszont Hauszmann bontatott le a palota kibővítésének idején.

Királyi udvar azonban szinte soha nem tartózkodott benne, saját berendezése sem volt, s a lényegében használaton kívül álló épületet 1777-ben az uralkodó a Budára költözött nagyszombati egyetemnek adta át. Az egyetem céljaira akkor épült az egri líceum tornyára emlékeztető csillagvizsgáló torony, amely mintegy 1840-ig állt fenn. Az egyetem 1784-ben Pestre költözött, elfoglalva a feloszlatott pálos rend épületeit, s a rektorátus, a jogi kar és a teológia ma is ott vannak, immár több mint 200 éve.

A XIX. század első jó öt évtizedében a palota többé-kevésbé megőrizte késő barokk formáját. A csillagvizsgáló tornyot lebontották, s a középső épületrészre egy harmadik emelet épült, a belső terek egy részét pedig szolid klasszicista stílusban rendezték be. Ekkor már állandó lakói is voltak: előbb József nádor, mint királyi helytartó „alkirályi” udvara használta a palotát, utána rövid ideig a fia, István nádor, majd az 1849-es ostrom nyomainak eltüntetése után egy újabb Habsburg helytartó, Albert főherceg.

Az 1868-es kiegyezés után immár többé-kevésbé rendszeresen visszatérő lakója volt a várnak, a Budára, majd Budapestre látogató király és családja, bár önálló magyar udvartartás még elvileg sem volt egészen a rendszer végéig. Innen hajtatott a király a Mátyás templomba, a koronázásra, s itt fogadta az országgyűlést is. A palota a XIX. század végére az udvar állandó budai jelenléte nélkül is kicsinek, s főleg pedig elavultnak bizonyult, így Budapest akkori nagyvárossá válásával együtt került napirendre a királyi palota átépítése és kibővítése. A tervező építész először Ybl Miklós volt, majd aránylag korai halála után, 1890-től kezdve pedig Hauszmann Alajos.

A bővítés első terveiben még csak a krisztinavárosi szárny felépítése szerepelt – ahol ma a Széchényi könyvtár van – a Habsburg főhercegek és a remélt koronás vendégek elszállásolása céljára, míg a királyi pár magánlakosztályait a Duna-parti szárnyban rendezték be. A millenniumi építkezések során merült fel a dunai homlokzat kibővítése, amit Hauszmann az épület északi (a kupola alatti) szárnyának középére vetített megkettőzésével ért el. Ekkor alakult ki az épület méltán híres, mintegy 300 m hosszú, egybenyitható teremsora a dunai oldalon. A hosszan elnyúló épület már igényelt egy hangsúlyos közép-motívumot. Ez lett a kupola, amely nem kötődött az épület egyetlen belső teréhez sem, egyszerű üres tetődísz volt. Hauszmann többé-kevésbé követte a régi XVIII. századi palota-épület elegáns olasz barokk stílusát, de jóval több vakolt ajtó- és ablakdísszel, amelyek el is fedték az eredeti kő burkolatot, s a részletkiképzésekben, főleg pedig a belsőkben már a késő eklektika szecesszióba hajló stílus elemeit alkalmazta. A funkció nélküli, s a palota többi részéhez képest valóban csiricsáré régi kupola már az elkészülése idején bírálatokat váltott ki. (Őszintén szólva, az új szerintem jobb, s egy-két részletétől eltekintve, jobban illik a palota egészének olasz barokk stílusához.)

A tervező munkák során rengeteg gyakorlati problémával kellett megküzdeni. A XIX. században mindenütt jelentősen megnőtt azoknak a polgároknak a száma, akik egy-egy udvari ünnepségre meghívást remélhettek, s a meghívottak fogadásával, elhelyezésével és persze mulattatásával kapcsolatban is egészen más követelmények merültek fel, mint akár csak egy évszázaddal korábban. A XVIII. században télen, a versailles-i kastélyban megfagyott a király hálószobájában éjjelre kint felejtett bor, s sem fürdőszoba, sem pedig mellékhelyiségek nem voltak. (Mindenki ott intézte a dolgát, ahol tudta, függöny mögött, a szerencsésebbek pedig valami hordozható szekrény-félére ülve. Mindez 1896-ban már elképzelhetetlen volt. A gyertya helyett villanyvilágítás, a kályhák és kandallók melege – vagy inkább hidege – helyett valamiféle korszerű fűtés kellett, s persze mellékhelyiségek.

Az udvari ünnepségekre érkező vendégseregek, s főleg a kocsik – persze lovas kocsik – mozgatása volt az egyik megoldandó probléma, ami szorosan összefüggött egy másik problémával, várhegy déli csücskén meglevő mintegy egy emeletnyi szintkülönbségnek, ami a Szent György tér utca-szintje, illetve a királyi palota meglevő épületének földszintje között mutatkozott. A megoldás egy hosszan elnyúló lejtő volt az épület mellett, illetve egy hasonló rámpa az épületen keresztül. Így a palota főbejárata a Szent György térre nyílott, s a hatalmas kovácsolt vas kapun át a kocsival a vendégfogadó térbe lehetett jutni, onnan a ruhatárba, majd a dísztermek sorába, míg a kocsik az épület túloldalán juthattak ki a szabadba. (Ebből az elrendezésből már semmi sem maradt, a főbejáratot és a kocsi-áthajtót a helyreállítás során elbontották, s a palota északi szárnyát egy negyeddel kibővítve, a vele szemben levő épületrésszel (a Mátyás kút épületszárnya) szimmetrikussá tették.) Az 1945 előtti állapotnak szerintem a legproblematikusabb része pont ez az udvar volt, a széles kocsi-lehajtóval, ami az első emelet – a dísz-emelet – szintjén indul, s a kút előtt ért le az oroszlános udvar szintjére. A nagy táncterem külső s belső kialakítása is túlságosan bombasztikus volt, a XVIII. sz.-i palota elegáns barokk épületeihez képest.

A mintegy háromszorosára kibővített palota épület 1904-re készült el, s voltaképpen csak 40 évig, a főváros 1944-45-ös ostromáig maradt ép. Felépítése nemcsak a rohamléptekkel fejlődő magyar építészetnek volt nagy teljesítménye, hanem a magyar képző és iparművészetnek is. A tervező munkák során Hauszmann végigjárta az akkori Európa szinte összes uralkodói székhelyt, s hosszas eszmecserét folytatott az udvarmesterekkel, a királyi udvarok üzemeltetőivel. Így a palota lényegesen modernebb és használhatóbb lett, mint a bécsi Burg. A palota minden berendezési tárgya, vasműves alkotása, de még az udvari étkészletek is az akkori magyar iparművészet legnagyobbjai – Thék Endre, Róth Miksa és Jungfer Gyula – műhelyéből kerültek ki. Tematikus termei – a neoromán stílusú Szent István terem, az olasz reneszánsz stílusú Mátyás terem – Fadrusz kolozsvári Mátyás-szobrának kisebbített másolatával és Benczúr Gyula festményeivel –, a kupola alatt pedig a Habsburg terem Lotz Károly mennyezet-freskójával a magyar történelem nagy korszakait és a történelem folyamatosságát jelenítették meg.

A nagy állami építkezéseket nemcsak most, hanem akkor is rengeteg jogos, s persze még több jogtalan kritika övezte. A Duna-parti új Országháznak éppúgy, mint a kibővített királyi várnak is, rengeteg kritikusa volt. Pedig, ha jól meggondoljuk, Budapestből ma is az mutogatható leginkább, ami 1825 és 1914 között felépült.

Ferenc József utoljára talán 1908-ban járt a budai várban, az utolsó király, IV. Károly pedig a koronázásán, összesen egy napig, majd még talán pár alkalommal. Az 1919-es kommün idején hatalmas sapkát húztak a kupolát díszítő, három méteres koronára, de az épületnek más baja nem történt. 1920-tól Horthy Miklós kormányzó lakott a krisztinavárosi oldalon, az épület jó részét a kormányzói kabinetiroda és a tisztviselők lakásai foglalták el, a Duna-parti dísztermeket múzeumként lehetett látogatni. Abban a korban sokkal kevesebb állami látogatás volt, mint most, ebben a repülőgépes világban, s Magyarország amúgy is szinte teljesen kimaradt a nemzetközi diplomáciai forgalomból. Budapest egy nagy birodalom társ-fővárosából egy ellenséges szomszédok által körülvett kis ország fővárosa lett. Államfői vendég utoljára 1937-ben járt a budai várban, III. Viktor Emánuel olasz király, majd egy évvel később, az 1938-as Eucharisztikus kongresszusra érkező Eugenio Pacelli bíboros államtitkár, a későbbi XII. Piusz pápa.

Antall György

(Az írás egy két részes cikk első része, amelyik először a http://www.konzervatorium.hu/ oldal blogján jelenik meg.)

A köngisbergi vár

A német lovagrendi vár 1400 körül

A porosz herceg vára 1560 körül

A reneszánsz vár 1613-ban

1660

I. Frigyes király megkoronázza saját magát a vártemplomban (1701)

A vártemplom 1800 körül

A vár tornyai a belvárosi házak fölé magasodnak (1830)

I. Vilmos király megkoronázása (fent) és a rendek hódolata (Huldigung) (1861)
- a második és egyben utolsó porosz koronázás!

A vár belső udvara a templommal és a régi toronysisakkal (1864)

A rendi marsall rezidenciája

A vár a tó (Schlossteich) felől - 1930 körül

A rommá lőtt Königsberg
- az előtérben balra a Dóm oldalához épített Kant-emlékhely, Kant sírjával,
a háttérben pedig a kiégett vár

A felrobbantott romok - 1969 (!)

A kerek torony felrobbantása 1969-ben

A vártemplom felrobbantása 1969-ben

Ez már tényleg nem Königsberg, hanem sokkal inkább Kalinyingrád, a hős szovjet város
- az egykori Schlossplatz az 1980-as években