A nagyváradi vár királyszobrai

Péter I. Zoltán

A nagyváradi vár királyszobrai

Szent László király (1077–1095) alakja különleges helyet foglal el Nagyvárad múltjában. Nevéhez fűződik a váradi katolikus prépostág, majd a püspökség és közvetett úton magának a városnak a megalapítása is. Nem csoda hát, hogy a lovagkirályként is tisztelt, 1192-ben szentté avatott I. László emlékét már közel hat és fél évszázada igyekeztek köztéri szoborban megörökíteni Váradon, abban a városban, amelyben védőszentként tisztelte őt a klérus és a lakosság is.¹ A 14. században Szent Lászlónak két köztéri szobrot állítottak a váradi várban: egy álló és egy lovas szobrot. Mindkettő a Kolozsvári testvérpár, Márton és György alkotása.

A székesegyház, előtte a szobrokkal - Hoefnagel fametszetén (részlet)
A képen a székesegyház nyugati oldala előtt egy lovas szobor, arccal a templom felé fordulva, a templom mellett pedig három gyalogos szobor
(a fametszet jelmagyarázat részében (lásd a kép aljára bevágva):
"E. Statua regis equestris et tres statuae pedestris ex are fusilli", a. m. Király lovasszobra és három gyalogos szobor, ércből)

A várbeli álló szobrok

Szent László álló szobra mellett Futaki Demeter püspök (1345–1372) a Kolozsvári testvérpártól, Mártontól és Györgytől megrendelte Szent István és Szent Imre szobrát is. A művészettörténészek megállapítása szerint a testvérek a szobrokat egy ősi technológiával, a viaszvesztéses eljárással öntötték. Ezt a módszert Nyugaton az antikvitás óta nem alkalmazták életnagyságú szobrok készítéséhez.²

Bunyitay Vince szerint a három szobrot 1370-ben a székesegyház északi terén állították fel, mely a vár főbejáratával szemben állt. E meghatározás pontosítása végett a tudós főpap műve lábjegyzetében az olvasható, hogy a szobrok helyére nézve a forrás csupán annyit mond: „E regione tres homines ibidem aenei pedes strantes”, ami alatt Bunyitay szerint alig érthető egyéb mint szemben, vagy átellenben a vár főbejáratával, mivel az idézett szövegben előzőleg a vár főkapujáról volt szó.³ Ha ellenben azt feltételezzük, hogy nem a vár, hanem a székesegyház főbejáratára gondolt a Bunyitay Vince által idézett történész az 1804-ben kiadott munkájában, akkor az álló szobrokat a székesegyház déli oldalán állhattak, s nem a főpap által megjelölt helyen. A katedrális főbejárata ugyanis annak déli oldalán volt. Feltételezésünket erősítik azok a visszaemlékezők, akik az álló szobrok közelében velük egy sorban később felállított Szent László lovas szobornak várbeli elhelyezéséről írtak.

Az álló királyszobrok közül balról az első Szent Lászlót ábrázolta. Nyakában lánc lógott, azon kard, kezében csatabárdot és pajzsot tartott. A középső, Szent István ábrázoló szobornak arany országalmája volt kereszttel, kardja hüvelybe dugva láncon lógott. A harmadik Szent Imre herceget ábrázolta: kezében jogart tartott, kardja, tőre, valamint kettős kereszttel ellátott pajzsa volt.⁴ Az előbbi leírást Bunyitay Vince még kiegészítette azzal, hogy mindhárom szoboralak koronás, kardos, sarkantyús volt. Szent Imre herceget szakáll- és bajusztalan ifjúként ábrázolta a szobor, miközben pajzsa a lábainál volt.⁵ Szent László szobrának pajzsán latin nyelvű felírás volt: Anno Domini MCCC70 Serenissimo Principe regnante Domino Ludovio Rege Hungariae venerabilis Dominus Pater Demetrius Episcopus Varadiensis fieri fecit has sanctorum imagines per Martinum et Georgium, filios magistri Nicolai pictoris de Colosvar.”⁶ A szöveg magyar változata: Az Úrnak 1370. esztendejében őfelsége Lajos, Magyarország királya uralkodása alatt állíttatta eme szent szobrokat tisztelendő Demeter atya, Várad püspöke, Miklós kolozsvári festőművész Márton és György fiai által.⁷

Szalárdi János szerint ezek oszlopokon álló statuák voltak.⁸ A három királyszobron – Imre herceget a hagyományos kegyelet a két szent királyhoz csatolta – „olaszos igazodás mutatkozott”, az új lovageszménynek megfelelően nem hosszú ruhában, hanem rövid páncélba öltözött vitézeket ábrázoltak, kiknek lábát nem fedte köpeny.⁹

„Az eredeti Szt. László szobor – és vele együtt a hasonló felépítésű Szt. István és Szt. Imre szobor – a protorenaissance legkiválóbb alkotásainak sorába tartozhattak. Nagy jelentőségük abban rejlik, hogy formai megoldásukban, sőt anyagukban is függetlenek az architektúrától, ami a középkornak a dómokhoz kötött kőszobrászatával szemben óriási lépés, és ezzel a leghatározottabban a renaissance problémáit előlegzik, annak útját készítik elő” – állapította meg Balogh Jolán.¹⁰ A váradi szobrok felállítása után, a Kolozsvári testvérpár 1373-ban Prága városa számára elkészítette a sárkányölő Szent György lovas szobrát, amely ma is látható a Hradzsin udvarán, a Szent Vitus dóm mellett. E szobor másolatát 1904-ben Kolozsváron is felállították, így abból következtetni lehet Márton és György művészetére. ¹¹

Szent László lovas szobra

Zudar János püspök (1383–1395) nagy tisztelője volt Szent Lászlónak, ezért a Szent György lovas szobor felállítását követően, megbízta Márton és György mestert, hogy készítsenek számára egy Szent Lászlót ábrázoló lovas szobrot. A megbízás időpontja nem ismert, az ellenben tény, hogy 1390-re már elkészült.¹² A szobrot 1390. szeptember 8-án Luxemburgi Zsigmond király és felesége Mária királyné jelenlétében leplezték le. A műalkotás talapzatán ellenben az állt, hogy már május 20-án elkészült.¹³ Miskolczi Csulyak István jegyezte le 1609-ben a ló alatti talapzaton levő pajzs feliratát, amely latinul így szól: „Anno M. 390 die XX mensis Maii Rege Sigismundo et Maria Regina feliciter regnantibus hoc opus fieri fecit Reverendus in Christo Pater Dominus Joannes Episcopus Varadiensis per Magistros Martinum et Georgium de Colosvar in honorem Sancti Ladislai Regis.” Magyarul: 1390. év május 20-án Zsigmond király és Mária királynő boldog uralkodása alatt állíttatta e műremeket tisztelendő atya János, váradi püspök, Márton és György kolozsvári mesterek által, Szent László király tiszteletére.¹⁴ Húsz év telt el az álló szobrok elkészítése óta, és a Kolozsvári testvéreket a talapzaton immár mestereknek nevezték, anélkül hogy emlékeztettek volna festő édesapjukra, Miklósra, ahogy az, az álló Szent László szobor pajzsának szövegén olvasható volt.

A lovas szobor Szent Lászlót – Bunyitay Vince szerint – úgy tüntette fel, ahogy a nemzet emlékében élt: nyílt helyen, harci ménjén ülve, jobbjában csatabárddal, amint éppen csatába vágtat, hogy megvédje övéit s szent hitét.¹⁵

Nyílt helyen állították fel márvány talapzatra Szent László ércbe öntött aranyozott lovas szobrát. A kérdés csupán az, hogy a vár melyik részén? Bunyitay Vince 1883-ben azt írta, hogy a vár nyugati kapujától jobbra, a székesegyház s a püspöki palota közt, amannak főajtaja előtt állt.¹⁶ Ugyanő 1892-ben ellenben már csak annyit írt, hogy a vár nyugati kapujától jobbra volt felállítva.¹⁷

A korabeli szemtanúk különféleképpen határozták meg a lovas szobor helyét, de ezelből a leírásokból lényegileg azonos következtetésre lehet jutni. Miskolczi Csulyak István szerint: a várba való belépésnél jobb felől található a lovas szobor, és ezzel egy sorban ugyanott a három, ércbe öntött álló szobor is.¹⁸Szamosközy István nem határozta meg a lovas szobor helyét, mindössze annyit írt, hogy mellette áll a három gyalogos királyalak.¹⁹ Rossi kapitány 1598-ból való váralaprajza a négy bronzszobrot a székesegyháztól délre levő püspöki palota előtti térre helyezi.²⁰ Ez annyiban egyezik Miskolczi megállapításával, hogy ide a várba lépés után jobb felé haladva, azaz dél irányában lehetett eljutni. Istvánfi Miklós azt állította Szent László lovas szobráról, hogy a székesegyház előtti téren, egy talapzaton volt felállítva. Ezeket a közléseket a Magyar Simplicissimus azzal egészíti ki, hogy a lovas szobor a „nagyobbik templom”, azaz a székesegyház bejáratánál márványtömbön állott.²¹ De a székesegyház melyik bejáratánál? A két torony közötti nyugatit az 1598-ban felvett leltár egyszerű kapunak (janua simplex) nevezi, szemben a székesegyház nagyobb déli kapujával. Ezek szerint az utóbbi volt a főkapu, amelyhez a vár nyugati kapujától jobbra haladva lehetett eljutni. Itt volt a székesegyház előtti tér. A székesegyház nyugati kapujához egyébként is a várkaputól előre kellett volna haladni, s nem jobb felé. Cesare Porta tollrajzán (1598) és Georg Houfnagel metszetén (1599) ellenben a lovas szobor a székesegyháztól nyugatra látható, ami ellentmond a fenti véleményeknek, miszerint a szobrok a székesegyház déli főbejárata előtt álltak volna. Mindent figyelembe véve valószínű, hogy a két rajzoló lehetett pontatlan.

Sokáig úgy tudták, hogy az előbbi rajzon és metszeten kívül nem maradt más illusztráció a szobrokról az utókor számára. Ezért is jelentős Kerny Terézia közlése a bécsi Kunsthistorisches Museumban rendezett Prag um 1600 című kiállításon előkerült két, lavírozott tusrajról. Ezek a II. Rudolf számára Georgius Houfnagel által készített, illusztrált emblémáskönyv 126. verso lapján láthatók, utólagosa beragasztva. A lap középső mezőjét Vires acovirit evndo című négy embléma uralja. Fölötte 5,4 x 6,9 centiméteres méretű lapon a három váradi álló szobor látható Kerny Teréz szerint, felirat nélkül. Az alakok viselete teljes páncélzat. Attribútumuk is azonos: jogar. Igaz ennek ellentmondanak a korabeli leírások, azok szerint csak Szent Imre kezében volt jogar. A lap alján pedig 6,1 x 4,5 centiméteres képecske látható: Szent László lovas szobra talapzaton, jobb kezében bárddal.²²

Balogh Jolán szerint Kolozsvári Mártonnak és Györgynek ez az építészeti háttértől teljesen független, szabad térre komponált lovas szobra lehetett a fő műve. „Alkotásuk mely nemzeti szimbólummá lett, a klasszikus kor óta az első szabad téren felállított bronz lovas szobor, mely nemcsak vallásos eszménykép volt, mint a Szent György, hanem egy nagy uralkodó személyének a megjelenítése. A lovas szoborról szemtanúk (Janus Pannonius, a Peer-kódexének költője, Heltai Gáspár, Szamosközy István, Miskolczi Csulyak István) mind magasztalólag írnak. […] Márton és György kolozsvári szobrászok művészete a jövő fejlődés irányát jelző, úttörő jelenség. Azok a problémák, melyekkel ők foglalkoztak: az álló alak, az ágaskodó lovas és a lépő lovas szobrászi megfogalmazása a renaissance legfőbb problémái lesznek a következő században. Az új feladatokat egyúttal mind új anyagban, a bronzban oldották meg, mely újszerű elgondolások megvalósítására nagy lehetőséget adott. Szobraik a gótikus stílus kötöttségéből kibontakozó valószerű felfogásukkal jellegzetesen protorenaissance alkotások. Művészetüknek ez az úttörő jellege emeli őket az egyetemes szobrászat irányt jelző nagy egyéniségei közé.”²³

A szobrok három évszázadon keresztül dacoltak az idővel, egészen 1660. augusztus 28-ig. Akkor foglalták el a törökök a váradi várat, és sok más értékkel együtt elpusztították az általuk bálványoknak tartott királyszobrokat is. Szalárdi János szemtanúként így emlékezett: „Az három oszlopokon álló és I. László király lovas nagy mesterségesen öntetett statuáit, állóképeit, hogy nekiek mintegy religiójok volna semmiféle képen nem szenvedni, mindenestül diribról-darabra roncsolták vala.”²⁴

Az ostromnál jelen levő Evlia Cselebi török világutazó is beszámolt a szobrokról – amint ő írta – Várad várának talizmánjairól. Írása pontatlanságokkal és túlzásokkal teli, ennek ellenére megismerhetjük belőle a törökök vélekedését e műalkotásokról, és nyomon követhetjük az útjukat egészen Belgrádig, hiszen Evlia Cselebi is elkísérte őket. „Várad belső vára előtt néhány híres uralkodónak szobra állott. Némelyike [valójában mind – sz. m.] bronzból volt, s [egyike] lovon ülő helyzetben volt felállítva. Fácseti Ali aga azt mondá, hogy miféle bélpoklos bálványszobrok ezek? Lovát neki ugratván szablyáját úgy dobta az említett bronzszoborhoz, hogy annak a szobornak jobb karját egyszerre leszakította, mint egy ugorkát. A többi nép is kardjával csapott erre a bálványra. Némelyeknek a kardjuk darabokra törött, de Ali agának régi német karja volt s néhány bálványt összevagdalt vele. Ezek a szobrok oly szépek voltak, hogy mindegyik ragyogott az aranytól, midegyik felért egy-egy Rum[élia] tartomány adójával. Szemeik éjjel-világító kőből, körmeik húsz karátos gyémántból voltak [??], némelyiknek kezében drágaköves [??], zománcos buzogány és dárda volt, derekukat öv, vállukat pajzs díszítette. Némelyik [Egyik – sz. m.] lóháton ülve, másik [a többi – sz. m.] pedig gyalog volt; aki lovaikat látta azt vélte, hogy elevenek. Mindegyiknek termete felért két ember termetével. […] Ali pasa a fennebb említett szobrokat, csodálatos képeket, néhány ezer harangot és csengetyüt, a különféle mozsárágyukat, a szépen kidolgozott ágyukat és más hadiszereket mind húsz-harminc pár bivalytól és ökörtől vont szekerekre rakatta. […] Váradról Ali pasa agájával s mintegy háromezer katonával és hétszáz podgyászos szekérrel isten nevében déli irányba mentünk s Feketebátor várába érkeztünk. Onnan Jenő várába, onnan Temesváron és Dentán áthaladva Pancsova palánkára érkeztünk. Innen három napig szállítottuk át hajókon a sok szekeret és podgyászt s Belgrád várába érkeztünk. […] A főszerdár megparancsolta, hogy a Sárospatak és Székelyhíd várak ellen indítandó hadjáratra a váradi várból hozott ércszobrokból ágyúkat öntsenek. Egy szobrot ferhádi kalapácsokkal százezer baj és vesződtség között összetörtek, azután tűzbe tették azt, csakhogy lehetetlen volt megolvasztani, azért végtére kihúzták a tűzből és felhagytak a munkával.”²⁵ Így pusztultak el a váradi királyszobrok, Kolozsvári Márton és György alkotásai.²⁶

Péter I. Zoltán

(Péter I. Zoltán Podmaniczky-díjas helytörténész, újságíró (Nagyvárad, 1949). 1991–2009 között a Bihari Napló munkatársa. A Budapesti Műszaki Egyetem műemlékvédő szakmérnöki karán tanult. 1992-től számos helytörténeti és irodalomtörténeti könyve jelent meg.)

Jegyzetek

1. Péter I. Zoltán: Szent László alakja a nagyváradi köztéri szobrászatban. In Bihari Napló Kalendárium. Nagyvárad, 1997, 65.
2. Wikipédia: Kolozsvári testvérek, Márton és György.
3. Bunyitay Vince: A váradi püspökség története. 1. köt. Nagyvárad, 1883, 188.; Schedius L.: Zeitschrift von und für Ungarn. 1804, 85–86.
4. Bunyitay 1. köt. 1883, i. m. 188.
5. Miskolczi Csulyak István: Útinapló, feljegyzések. In Boldog Várad. Budapest, 1992, 212.
6. Bunyitay Vince: Szent László király emlékezete. Szentté avattatása hétszázados évfordulójának váradi ünneplése alkalmával. Budapest, 1892, 60. – Miskolczi Csulyak István jegyezte le 1609-ben a Szent László álló szobrának pajzsán levő felírást.
7. Bunyitay 1892, i. m. 60. (Schedius L.: Zeitschrift von und für Ungarn. 1804, 86–87.)
8. Szalárdi János Siralmas magyar krónikája. Magyar Helikon, Budapest, 1980, 618.; Bálint István János (szerk.): Boldog Várad. Héttorony, Budapest, 1992, 212.
9. Péter 1997, i. m. 66.
10. Balogh Jolán: Varadinum – Várad vára. 1. köt. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1982, 20–21.
11. Balogh 1. köt. 1982, i. m. 20–21.; Bunyitay Vince 1892, i. m. 61.; – Budapesten is több másolata ismert a Szent György-szobornak. Az egyik köztéren felállított példánya a Halászbástya lépcsősorának alján látható, a másik az Epreskertben. (Wikipédia: Kolozsvári testvérek.)
12. Bunyitay 1. köt. 1883, i. m. 209.
13. Bunyitay 1. köt. 1883, i. m. 210.; Bunyitay Vince 1892, i. m. 62.
14. Bunyitay 1. köt. 1883, i. m. 210.; Bunyitay Vince 1892, i. m. 62.
15. Bunyitay 1. köt. 1883, i. m. 209.
16. Bunyitay 1. köt. 1883, i. m. 209.
17. Bunyitay 1892, i. m. 62.
18. Miskolczi 1992, i. m. 212.
19. Szamosközy István: Erdély története. Budapest, 1981, 153.
20. Bálint István János (szerk.): Boldog Várad. Héttorony, Budapest, 1992, 212.
21. Bálint 1992, i. m. 212.
22. Kerny Terézia (szerk.): Váradi kőtöredékek. MTA Művészettörténeti Kutatócsoportjának kiadványa. Budapest, 1989, 91.
23. Balogh 1. köt. 1982, i. m. 24–25.
24. Szalárdi 1980, i. m. 633.
25. Evlia Cselebi: Török világutazó magyarországi utazása 1660–1664. Magyar Tudományos Akadémia, Budapest, 1904, 41–44.
26. Péter I. Zoltán: Szenzációs hipotézis a királyszobrokról. In Bihari Napló, 2008. április 29. – A szobrok elpusztítását kétségbe vonta a 2008. évi Varadinum egyik előadója, Vitéz Kiss Imre, aki azt állította: lehetséges, hogy nem pusztultak el a királyszobrok. Kijelentését arra alapozta, hogy Evlia Cselebi visszaemlékezésének a szobrok elpusztítására vonatkozó részében ellentmondásokat fedezett fel. Szerinte a török gálya elsüllyedt a Dunán, és a szobroknak még most is a folyam mélyén kell lenniük. Sok helyen megfordult Kiss Imre ez ügyben Törökországtól Szerbián keresztül. Minden hivatalos helyen támogatták, hogy kutassák fel a Duna medrét. Szponzorokat is talált. Úgy tervezte, ha megtalálják, akkor restaurálni fogják az értékes szobrokat, hogy utána visszajuttassák őket a váradi várba, ahonnan elhurcolták őket. Az előadás óta több év is eltelt, de a dunai kutatás híre még nem jutott el hozzánk…

Várromok és templomromok

Jó lista a látogatható romokról.

Nagyvárad - Szent László városa és vára

Az egykor Bihar vármegyéhez tartozó, a Sebes-Kőrös két partján fekvő ősi városnak, Nagyváradnak (Oradea) legrégibb építészeti emléke a vár, melyet a legkönnyebben a Hunyadi János utca (Str. Ioan de Hunedoara) felől kereshetünk fel.  

 Várad vára és városa

Joris Hoefnagel metszetén, Civitates Orbis Terrarum (Köln, 1595-1617)

Váradnak már a 11. században volt egy kisebb méretű, nagyjából kör alakú földvára a folyóktól és domboktól körülvett alacsony dombháton. Amikor László herceg lett a bihari dukátus ura, a földvár nyugati oldalán egy lakótornyot is emeltek. Királlyá koronázása után, a kunok 1091-es pusztító betörését követően a várban Szt. László király egy Szűz Máriának szentelt kolostort (prépostságot) alapított, melynek első püspöke megkoronázásáig Könyves Kálmán herceg lett. A vár a 11-12. században tovább épült: vizesárokkal vették körül, erősítették palánkfalait, később pedig kőfalat emeltek. 

1241 tavaszán a tatárok elfoglalták és felgyújtották a várat és a várost. Az újjáépítést Vince püspök kezdte el 1244-ben. A település a 13. század második felére nagyjából kiheverte a mongolok dúlását. Helyreállították a várat, a benne lévő székesegyházzal.

A vár Hoefnagel metszetéről

- középen a székesegyház

Várad fénykorát a Hunyadiak alatt élte. Vitéz János püspöksége alatt (1445-1465) díszes palotákat, házakat építtetett. 1474. év elején, míg Mátyás király serege Morvaországban tartózkodott, Ali szendrői bég a Dunán átkelve febr. 27-én Váradra tört. Végül kétnapi eredménytelen ostrom után a várost felgyújtatta, majd elvonult. Távozása után Filipecz János püspök azonnal megkezdte a vár helyreállítását, valamint új és erős falakat, tornyokat építtetett. 

1514-ben Dózsa György vezérének, Lőrinc papnak keresztesei vették ostrom alá Váradot, amit Pöstyén Gergely kapitány védett. A Tomori Pál vezette nemesi hadak közeledtére azonban félbehagyták az ostromot, és Bihar felé elvonultak. 

A mohácsi csata után Várad lett Erdély központja, itt tartotta udvarát János király, és itt kötötték meg 1538-ban I. Ferdinánd és János király között a váradi békét. A várat Fráter György váradi püspök – tartva a Budát elfoglaló törökök támadásától – jelentősen megerősítette, Ny-i oldalán új védőfalat, a kaputól Ny-ra pedig egy toronybástyát épített. 

Fráter György megöletése után, a kitört trónharcok során az Izabella királyné pártján álló Varkoch Tamás az erdélyi hadakkal megszállta Várad városát, majd 9 hónapnyi ostrom után 1557. június 13-án a várat is elfoglalta. Az ostrom során ismét súlyos károkat szenvedett el a város és a vár. 

Az erődítmény helyreállítása 1569-1570-ben kezdődött meg. A várható török támadás miatt egy új és erősebb vár megépítése vált szükségessé, melynek munkálatait Báthori István fejedelem irányította. A vár két részből állt: a szabálytalan kör alaprajzú középkori várból – amely magában foglalta a székesegyházat is – és a köré épített szabályos ötszög alakú, olaszbástyás várból. Az olasz hadmérnökök által tervezett, 1570-1595 között felépült, széles és mély vizesárokkal körülvett külső vár öt hatalmas, új-olasz rendszerű bástyával épült meg, az egyik bástyája földbástya volt. Ennek újjáépítése Bethlen Gábor nevéhez fűződik. 

Alig készült el a külső védőfal, amikor Omer pasa 1598. szeptember 29-én mintegy 50000 tatár harcossal körülvette a várat, melyet Károlyí György kapitány és Nyáry Pál ezredes védelmezett alig 2000 emberrel. A török azonban alig egy hónapnyi eredménytelen ostrom után, november 3-án Szolnok felé elvonult.

 A középkori épületek helyén felépült késő reneszánsz fejedelmi kastély

A vár helyreállítása 1613-tól, Bethlen Gábor fejedelem alatt kezdődött, aki jelentős erődítési munkálatokat végeztetett rajta. Bethlen halála után I. Rákóczi György folytatta az építkezéseket. Ekkor javították ki az 1598. évi támadás rombolásait a Csonka- és a Királyfia bástyánál. A középkori székesegyházat lebontották, helyette egy új templom építését határozták el. 1618-1648 között a belső vár ötszögletes, ötbástyás alaprajzú lett, a külső vár alakja nagyjából változatlan maradt.

Váradot 1660. augusztus 27-én Ali pasa vezetése alatt 60000 főnyi sereg vette körül. Balogh Máté várkapitány – miután 850 fős helyőrsége az ostrom során 330 emberre fogyatkozott, a falak részben leomlottak, és az élelem is elfogyott – feladta az erődítményt. A töröktől 1664-ben Rákóczi László kísérelte meg visszafoglalni, de az ostrom közben halálos sebet kapott, így serege elvonult. 1689-ben gróf Bádeni Lajos hada támadta meg eredménytelenül. Végül egyévnyi körülzárás után, 1692. június 6-án Heisler tábornok foglaltatta el. A császári katonaság Váradot magának foglalta le, és Ernst von Borgsdorf tervei alapján megkezdte a sérült falak, erődítmények, épületek kijavítását, ami azonban az állandó pénzhiány miatt csak lassan haladt. II. Rákóczi Ferenc szabadságharca idején a fejedelem serege a várost elfoglalta, de a várat nem sikerült hatalmába kerítenie.

Bár a 18. században a várban csupán kisebb helyőrség állomásozott, a császáriak különös figyelemmel kezelték az erődítményt és javítási-újjáépítési munkálatokat is végeztek rajta 1725-ben, 1754-55, majd az 1775-77-es években; ez utóbbi építkezések nyomán alakult ki a vár ma is látható képe. A napóleoni háborúk közvetve a váradi várat is érintették, ugyanis 1793. novemberében 450 francia foglyot tartottak itt fogva. Az 1848/49-es szabadságharc alatt a vár Glasser tábornok által vezetett császári helyőrsége átállt a forradalmárok oldalára. Stratégiai fekvésének köszönhetően 1849-ben az ország egyik legfontosabb katonai központja lett. 

A vár napjainkban

1857. május 16-án Ferenc József császár rendeletével végleg megszüntette a vár hadászati jellegét. Mindazonáltal továbbra is hadkiegészítő jellegű maradt, 1883-87-ben javításokat is eszközöltek rajta. A két világháború között a vár egy csendőriskola székhelye. Még 1945 után is katonai objektum maradt, melyet a Belügyminisztérium és a Honvédelmi Minisztérium használt. 1947-52 között a Securitate a belső várkastély északi szárnyában átmeneti hadifogolytábort működtetett. 

A külső vár az Aranyas-, s a Bethlen-bástyákkal ma is áll, napjainkban már megtekinthető, bejárható.

(Kiss Gábor: Erdélyi várak, várkastélyok. Bp. 1987. 63-73.)

Letöltve: www.varak.hu

Címerek - Mexikó és a közép-amerikai államok címerei

Mexikó - a Mexikói Egyesült Államok

Közép-Amerika: Mexikó és Dél-Amerika között

Belize - az egykori Brit Honduras

Costa Rica - a Gazdag Part: Latin Amerika egyetlen stabil demokráciája

El Salvador: a Megváltó Köztársasága Közép-Amerikában

Guatemala

Honduras - kis ország izgalmas címerrel

Nicaragua

Panama - egy ország, amelyet a csatorna hozott létre!

Címerek - a dél-amerikai államok címerei

Argentína

Bolívia 

Brazília

Chile

Ecuador

Guyana

Kolumbia

Paraguay

Peru

Suriname

Trinidad és Tobago

Uruguay

Venezuela

Rafkós sterilitás gótikus díszletekkel

A szentmártonhegyi (pannonhalmi) bencés apátság egyike a kevés helynek hazánkban, ahol a levegőben érződik a történelmi folytonosság. A templom eddig ismert formáját a 19. századi restaurálás során, a soproni Storno Ferenc tervei szerint alakították ki. Az új állapot a bencéseknél divatos minimalista stílusban egy angol építész keze nyomát viseli.

Éles szemű, kritikus írás jelent meg az új belső térről az örökségfigyelő blogon.

Szent Dénes apátsági temploma a középkor végén VI. - a felső szentély, a chevet

 A felső szentély - chevét vagy 'szentélyfej' - alaprajza
Fent: a vallásháborúk előtt (a szerző rajza)
Lent: kb. 1700-ban (Félibien könyvéből)

Jelmagyarázat az 1567 előtti állapothoz
L. lejárat az altemplomba
M. létra a felső szentélybe
N. a felső szentély

O. az Ereklyék oltára (O1) és a Tabernákulum (O2)
P. a ‘Cuve de porphyre’

Q. Szent Dénes pásztorbotja és az Oriflamme

Az apátsági templom felső szentélye – a chevet, a.m. fej, vagyis „szentély fej” – a Karoling-kori altemplom felett állt, majdnem egy emeletnyivel a templom általános padlószintje felett. Az apátsági templom 18. századi, illetve mai – a 19. század közepei restaurálás során kialakult – állapota igen keveset őriz a késő középkori elrendezésből. Mint ismeretes (lásd a korábbi bejegyzéseket), a francia vallásháborúk idején, 1567-ben a hugenották kifosztották az apátságot és lerombolták a templom berendezését. A pusztításnak nemcsak a főoltár, hanem Szent Dénes és vértanútársainak ereklyetartó oltár is áldozatául esett. A 1610-28 közötti újjáépítés során az egész felső szentélyt átrendezték, az Ereklyék oltárát újra felépítették, részben a régi főoltár darabjaiból, egy új helyen, az apszis legkeletibb végében, az árkád pilléreihez egészen közel. Viollet-le-Duc az általa rekonstruált neogótikus, s az eredetire igen kevéssé hasonlító ereklyeoltárt az apszis által formált félkör végén, az eredeti helyéhez képest keletebbre állította fel. 

A felső szentély mai állapotában

Az oltár körül álló síremlékeket más templomokból a 19. századi helyreállítás során hozták ide

A "Szent Egyed miséje" című késő gőtikus táblakép tanúsága szerint is, a felső szentélyt eredeti állapotában nyugat (vagyis a templomhajó) felől egy jó embermagasságú fa korlát határolta le, melyhez hasonló feltehetően körben is húzódott, a szentélykörüljáró árkádjai alatt. (Hasonló elrendezést mutat van der Weyden festménye, míg a Chartres-i katedrális szentélyét egy gótikus kőfal választja el a körüljárótól, rajta Jézus életének jeleneteivel.)

Ilyen fa korlát határolhatta a Saint-Denis felső szentélyét is a körüljáró felé

Roger van der Weyden képe a londoni Nemzeti Galériában

A felső szentély középpontjában az Ereklyék oltára vagyis Szent Dénes és vértanútársai, Szent Rusztikusz és Szent Eleutheriusz ereklyéinek tabernákuluma és oltára állt. A tabernákulum kőből készült és háromhajós templom formája volt. A vértanúk koporsói az alépítményben voltak, részben az oltár alá is benyúlva. Az oltár díszítéséhez felhasználtak egy olyan oltártáblát is, melyet Kis Pippin adományozott a templomnak. Ezt az oltárépítményt, melyet Suger apát készíttetett a gótikus szentély megépítésével egyidejűleg, 1567-ben lényegében teljesen elpusztították, csak az elejéről sikerült bizonyos mozdítható darabokat időben leszerelni és elrejteni. Ábrázolás – tudtommal – nem maradt róla, alakját leírásokból és analógiák alapján lehet rekonstruálni. Ilyenféle ereklyetartó építmények álltak a nagy angol katedrálisokban is, melyeket VIII. Henrik romboltatott le, egyetlen ilyen maradt fenn, a Westminsterben, Hitvalló Eduárd király emlékműve.

 Szent Dénes és a vértanúk oltára és tabernákuluma
Viollet-le-Duc rekonstrukciója (a fenti kis rajz az építmény alaprajza)

Hasonló és egykorú ereklye-tabernákulum van a spanyolországi Avila egyik szép templomában, a San Vincentében. A román stílusú, három hajós templomot utánzó eredeti építmény felett reneszánsz felépítmény áll.

 Az avilai San Vincente tabernákuluma 
(fent: napjainkban, lent: a románkori rész archiv képen)

 Oltárral egybe épített ereklyetartó tabernákulum áll
a prágai Szent Vitus katedrélis Szent Vencel kápolnájában

A mai, neogótikus ereklye-oltár

Az oltár bal oldalán egy tároló láda (’armoire’) volt, a jobb oldalán három, egy sorban, mindben kincsekkel. Az oltár előtt egy sas-alakú felolvasó állvány és egy koffer volt, benne kehely és egyebek, az oltáron történő használatra.

A Saint-Denis-ből származó ‘Cuve de porphyre’-ről nem találtam képet.
Ez a római porfír fürdőkád a római lateráni bazilika keresztelőkápolnájában áll,
és mint keresztelő medence szolgál 

Az oltár és a tabernákulum mögött egy igencsak profán tárgy állt: egy hatalmas római fürdőkád, porfírból (‘Cuve de porphyre’). A minden bizonnyal egy római kori nyilvános fürdőből származó darabot Dagobert király szerezte hadizsákmányként Poitiers-ben és az apátságnak ajándékozta. Évszázadokig el volt hagyva, Suger apát megtalálta és itt állította fel. A forradalom idején a francia Nemzeti Könyvtárban (Bibliothèque nationale) szállították, ahol most is megtalálható. (Sajátos módon, a francia Nemzeti Könyvtárnak jelentős műgyűjteménye van, így sok olyan tárgyat is ott őriznek, amely a forradalomig a Saint-Denis kincstárát gazdagította.)

Az 'Oriflamme' egyik lehetséges rekonstrukciója

A szentély legkeletibb két pilléréhez volt erősítve két fontos ereklye: a jobboldalon Szent Dénes pásztorbotja, a baloldalon az Oriflamme’. Az Oriflamme az apátság templomi zászlójából (gonfalon) lett a francia királyok hadilobogója, melyet minden hadjárat előtt az apát adott át az uralkodónak. Az Oriflamme utoljára 1415-ben, az Agincourt-i csatában lengett, utána feledésbe merült, de egy példánya még a 18. században is megvolt az apátságban.

A Szent Szűz oltára a szentélykörüljáró középső sugárkápolnájában, Suger apát korából

A Párizs melletti Szent Dénes királyi apátság késő középkori állapotának bemutatását ezennel lezártam - befejezni persze sose lehet, hiszem annyi gazdagság volt benne, de az ennél részletesebb bemutató meghaladná ennek a blognak a kereteit. A Mennyei Jeruzsálem e földi mása, az ezeréves francia monarchia spirituális központja már rég a múlté, s csak töredékek sejtetik egykori gazdagságát.

Szent Dénes apátsági temploma a középkor végén V. - a négyezet és a főoltár

A négyezet és a főoltár

A négyezet és a főszentély területe

Jelmagyarázat

F. A kórust lezáró rács

G. Szent Lajos, VIII. Lajos és II. Fülöp Ágost síremlékei

H. A szentélyt lezáró rács

I. Dagobert király síremléke

J.   Főoltár

K. Szent Lajos ereklyetartójának alépítmény

L. Lejárat az altemplomba

M. Létra a felső szentélybe

A négyezet

Az építészeti szaknyelvben a főhajó és a kereszthajó találkozásában kialakul teret négyezetnek hívják. A Saint-Denis apátsági templomban a négyezet keleti oldalán is volt egy vas rács, melyhez néhány lépcső vezetett fel, részben eltakarva Szent Lajos feleségének síremlékét (tumbáját). Hasonló az elrendezése a toledói katedrálisnak, ott is két hatalmas, díszesen megmunkált, aranyozott bronz rács zárja le a teret nyugat és kelet felé.

A toledói katedrális főszentélyét elzáró rács

A Saint-Denis-ben a kórust lezáró rács előtt, tehát a négyezet nyugati oldalán, síremlékek álltak („G”): közvetlenül a Szentháromság oltár (azaz a Matutinum oltár) mögött volt kő koporsóban eltemetve eredetileg Szent Lajos (azaz IX. Lajos), az apja (VIII. Lajos) és a nagyapja (II. Fülöp Ágost) között. 1298-ban, a szentté avatásakor IX. Lajos földi maradványait kiemelték és egy ereklyetartó koporsóba (’chasse’) helyezték, de a síremlék (tumba), a fedelén az ezüst teljes alakos fekvő szoborral a helyén maradt egészen addig, amikor VII. Károly idején az Armagnac-ok vagy az angolok le nem tépték róla a nemesfémet. A többi síremlékkel ugyanígy bántak, így a másik kettő már 1505-ben is csak felismerhetetlen roncs volt. (A síremlékek végleges elpusztítására a vallásháborúk során kerülhetett sor, mert Felibién alaprajzán sem szerepelnek, s a templomban ma látható síremlékek közül is hiányzik mindhárom.)

A főszentély és a főoltár

A templom főszentélyében páratlan kincsek voltak – már csak ezért is érthető, miért védték minden oldalról fallal vagy ráccsal. A Saint-Denis egykori berendezéséből a főoltárról és annak közvetlen környezetéről tudunk a legtöbbet, ugyanis az apátsági templom főoltárának késő középkori elrendezését egy páratlan szépségű festmény örökítette meg: A Szent Egyed mestere néven ismert, észak-franciaországi vagy flamand festő „Szent Egyed miséje” c. képe, mely a londoni Nemzeti Galéria gyűjteményét gazdagítja, azt a jelenetet ábrázolja, amikor Szent Egyed, a nagyra becsült remete, misét mond Nagy Károly császár bűneinek bocsánatért és egy angyal hozza el azt a pergamendarabot, melyen az uralkodó olyan bűnei vannak, melyeket ő maga sem mert bevallani.

 Szent Egyed mestere: Szent Egyed miséje

(London, Nemzeti Galéria)
- az oltáron az arany oltártábla, felette Szent Eligiusz keresztje, az oltártól jobbra a Dagobert síremlék részlete. Azt oltár mögött a Szent Lajos ereklye-sír fém alépítménye, hátul pedig az emelt felső szentély fa kerítése, jobbra a feljárat, az oltár baloldala mellett pedig az altemplom lejárata látszik

A Saint-Denis mai főszentélye
Elől a "szembemiséző oltár", mögötte a 19. sz.-i főoltár,
jobbra Dagobert király síremlékének részlete látszik 

A főoltár déli oldalán két pillér között állt Dagobert király síremléke, melyet IX. Lajos rendeletére a 13. században készítettek, a többi korábbi király emlékművével együtt. A síremléket – annyi mással együtt - a forradalom alatt szétrombolták, de a darabjai szerencsére fennmaradtak és a templom restaurálása során Viollet-le-Duc az nagyjából eredeti helyén és az eredeti formában újra összeállította, s mai is ott található.

Dagobert király síremléke

A főoltár Viollet-le-Duc rekonstrukciós rajzán
(tévesen Matutinum oltárként azonosította)
- a rekonstrukció igen nagy mértékben a Szent Egyed miséje c. festmény alapján készült

A főoltárt (‘Maistre Autel’ or ‘grand autel’) Szent Péter és Szent Pál tiszteletére szentelték. Az oltár építménye fekete és fehér márványból készült és négy fehér márvány oszlopon állt. Az oltár előlapja az az arany oltár-előlap volt, melyet Kopasz Károly császár adományozott. Suger még három arany oldalt adott hozzá, mindet drágakövek díszítették. 1500 körül már csak három lap volt meg, ezek közül egy állt az oltáron, mint oltártábla (retabulum), a többi elveszett, illetve rablás áldozata lett. A Szent Egyed miséje c. képen az arany oltár-előlap így már nem előlapként (antependium), hanem oltártáblaként szerepel, hasonlóan sok más korabeli arany oltártáblához, mint pl. a velencei Pala d’Oro, vagy a Bécs melletti klosterneuburgi templomban levő verduni oltár, míg a milánói Szent Ambrus templom arany oltártáblája mai is eredeti helyén, antependiumként funkcionál. A középkori szokásnak megfelelően, az oltárt két oldalról függönnyel lehetett eltakarni, melyet az átváltoztatás pillanataiban behúztak, majd az úrfelmutatáskor az Eucharisztiát újra láthatóvá tették. Az oltár felett állt Szent Eligiusz püspök és aranyműves hatalmas arany keresztje, melyet ugyancsak Kopasz Károly császár adományozott. Az oltár felszereléséhez tartoztak még arany gyertyatartók, egyenként 20 márka súlyúak súlyúak (egy márka 249 gr, így ezek kb. 2,5 kg-s arany gyertyatartók voltak), Kövér Lajos király ajándékai, a főoltár két oldalán pedig, egy-egy porfir oszlopon Szent Péter és Szent Pál apostolok ember nagyságú arany szobrai álltak, melyeket Pippin király (Pepin le Bref, Kis Pippin vagy Rövid Pippin, Nagy Károly apja) adományozott. 

Az arany oltártábla - a Szent Egyed miséje című kép részlete

 A velencei Pala d'Oro - a Szent Márk bazilika főoltára felett

A klosterneuburgi kolostor legnagyobb kincse, a 12. századi ú.n. Verduni oltár 

(fent: nyitva, lent: a hátsó táblák)

A milánó Sant' Ambrogio bazilika arany oltárantependiuma

Szent Eligiusz nagy keresztjének 18. század elejei képe
- akkor már az apátság kincstárában

Egy hasonló alkotás: a német-római császári jelvényekhez tartozó birodalmi ereklyetartó kereszt (Bécs, Schatzkammer)

Az arany oltártáblát és a főoltár többi felszerelési tárgyát minden bizonnyal a vallásháborúk idején pusztították el, míg Szent Eligiusz nagy keresztjét 1794-ben küldték el a pénzverdébe, beolvasztásra.

  ‘l’Escrin de Charlemagne’ Fent: 18. századi rajzon
Lent: az egyetlen túlélő részlet, a csúcsdísz, egy antik kámea

A főoltáron helyezték el ünnepnapokon azt a különleges tárgyat, melyet ugyancsak Kopasz Károly császár adományozott. Nagy Károly ereklyetartó szekrénye (a ‘l’Escrin de Charlemagne’) túlélte a hugenottákat és Felibien leltárában szerepel (rajz is van róla), ám a forradalom idején, az apátság kincseinek nagy részével együtt a pénzverdébe vitték és beolvasztották. Az ereklyetartó szekrény egy ház alakú, sokemeletes állvány volt, hegyikristállyal, gyöngyökkel és drágakövekkel díszetve – Erwin Panofsky művészettörténész Suger apát építkezéseiről írott munkájában „ragyogóan használhatatlan” tárgynak nevezi. S valóban, célja nem volt más, mint a gyönyörködtetés, a hatalom és a gazdagság bemutatása.

Részlet a Szent Egyed miséje című képről

- az arany kereszt mögötti csúcsíves fémszerkezet a Szent Lajos ereklyetartó alépítménye, a kereszt jobboldali szára alatt, hátul látszó nyitott rácsos fa ajtó a felső szentélybe vezető bejárat, balra pedig, a zöld függöny mellett látható, a kerek-frizurás pap mögött az altemplom lejárata.

Szent Lajos ereklyetartója az apátság kincstárában, 1700 körül

A Felibien könyvében található képtábla részlete - ez az ereklyetartó a sokadik, egyben utolsó is volt, mely a 16. század elején, Louis de Bourbon bíboros, apát megrendelésére készült.
A forradalom idején beolvasztották

A főoltár mögött állt egy boltíves fém-szerkezet, mely a Szent Lajos ereklyetartó koporsójának állványa volt. A festményen is jól látszanak a gótikus ívei. Rendeltetése hasonló lehetett mint Hitvalló Eduárd vagy Szent Albanus ereklyetartójának fennmaradt, kőből készült alépítményeinek. Felibien idején ez már nem állt, valószínűleg a főoltár elpusztításával együtt ez is megsemmisült. de Szent Lajos ereklyetartó szekrénye a 18. század elején még szerepelt az apátsági kincstárban.

Az altemplom eredeti bejárata az altemplom nyugati végén levő ajtón keresztül volt, mely közvetlenül a főoltár mögött nyílt a szentélybe („L”). Az altemplom nyugati fala a chevet (szentély) alatt távolabb volt, kelet felé, mint most. Jelenleg a bejárat az altemplomba annak délnyugati sarkánál nyílik, közvetlenül a Dagobert emlékmű mögött. (A chevet alatti mostani altemplomban XVI. Lajos, Marie Antoinette és más királyi személyek koporsói vannak.) A felső szentély – a chevét – az alatta levő altemplom miatt majdnem egy emelettel magasabban van, mint a főszentély. Az 1610-ben végrehajtott átépítés (újjáépítés) előtt a feljárat a szentélybe csak egy meredek falépcsőn át vezetett, amely egy fa ajtóhoz ért, ami a szentélyt nyugatról elzáró fa elválasztó rácsban volt. Az ajtó egyfajta fa előtérbe vezetett és az vezetett a tovább szentélybe. Az egész felső szentélyt láthatólag egy áttört mérműves díszű magas fa rácsozat vette körül. (A kép megfelelő részlete feljebb.)