A modern történelem első igazán megosztó eseménye a francia forradalom volt, amely egyszer és mindenkorra megváltoztatta Európa arcát. Petőfi lelkes volt tőle, Madách már jóval szkeptikusabb - bár Ádám inkább lelkesülten, mint sem ébred fel álmából párizsi szín után, a második prágai szín elején. Azok számára, akik személyesen átélték a forradalmat, s nem pont egy párizsi szalonban locsogtak vagy nem egy barikádon hadonásztak, a francia forradalom maga volt a rettenet, amelynek emléke talán csak a Holokausztot túlélők emlékeihez fogható.
A forradalom előtti időkben volt egy jó szándékú, fontolva haladó reformkurzus egész Európában, ami kis szerencsével organikusan, s főleg békésen átnőhetett volna valami képviseleti rendszerbe. Hogy ez nem így történt Franciaországban, s következésképpen másutt sem, annak okait kb 1000 oldalon át boncolgatja Simon Schama brit történész a Citizens című könyvében (magyarul: Polgártársak / A francia forradalom krónikája). A véres forradalom - amely megteremtette a modern totális állam ideológiai alapjait, Rousseau nyomán, a jakobinusok feldolgozásában - egyben megteremtette a modern "reakció" ideológiai alapjait, s tényleg kb. 50 évre befagyasztotta az európai társadalmak, de különösen a politika alakulását.
A francia forradalom tapasztalata nélkül nem érthető meg a magyar történelemnek a 19. sz. első felére eső időszaka sem.
A Habsburg monarchia számára a forradalom "családi ügy", pontosabban családi tragédia volt. A kivégzett francia királyné Ferenc császár nagynénje, a király pedig így a nagybátyja volt, s hát őket a családi köteléken túl, a "szakmai közösség", a legitim uralkodók láthatatlan közössége is összetartotta. "Kedves fivérem", szólt a 18. sz. végi etikett szerint az egyik uralkodótól a másiknak írott személyes levél megszólítása, amit Napóleon szeretett volna megkapni, de talán soha nem kapott meg.
A rendszer megszemélyesítője, Metternich herceg, nem osztrák volt, hanem rajnai német (Koblenz környékéről) s fiatal emberként tanúja volt annak, ahogy a felheccelt csőcselék (a romantikus felfogásban: a "felkelt nép") megrohamozza, kirabolja és felgyújtja a kastélyokat, megöli az ő saját rokonait. Ezt is nehéz lehetett elfelejteni ...
Így a bécsi udvar, Metternich és kortársai legalább 50 éven át minden népi mozgalomban, minden jog-kiterjesztésben és különösen a szabad sajtóban, de még a legártatlanabb reformtörekvésben is, mint mondjuk Széchenyi gróf Duna-hídja, a francia forradalomhoz hasonló vérfürdő előkészületét látták, s a francia tapasztalatok miatt, talán nem is alaptalanul.
Persze ettől még az a tétel is igaz, hogy a változó társadalomhoz hozzá nem igazított politikai rendszer előbb-utóbb politikai robbanásokon keresztül frissíti magát. Az öreg Kossuth írta Turinban, hogy a franciák "önkormányzó intézmények hiányában , kénytelenek magukat a forradalom sikamlós mezejére vetni". (Metternich rendszere, pontosabban az általa fémjelzett rendszer, tényleg egy buta és elviselhetetlen rendőrállam volt. Mert hiába volt ő maga egy grandseigneur, ha a végrehajtó cseh bürokraták buták voltak és korlátoltak. Magyar szemmel ez nemzet-ellenes elnyomás volt, de Metternichnek nem volt nemzettudata, sem német, sem osztrák. Ő a császár szolgája volt, a magyarokra meg mint egy fantaszta barbár népségre tekintett, mondván, hogy a Balkán az Bécs határában kezdődik. De ez már egy hosszabb fejtegetés témája.)
A francia forradalom évfordulóján megnyitott blogomat azonban nem a politikának, hanem a francia forradalmi pusztítás és általában a haladás nevében elpusztított kultúrkincseknek akarom szentelni. S hogy ne csak a franciák kapják meg a magukét, lesz itt szó az orosz forradalom pusztításairól és az udvariasan csak a "Dissolution of the Monasteries" fordulattal illetett szabad rablásról is, amikor VIII. Henrik parancsára kifosztották az angol katolikus egyházat, a középkori Európa leggazdagabb kolostorait és székesegyházait.
A kép azonban nem lenne teljes, ha nem mutatnám be a nyugati civilizáció és az orosz világ elpusztított kincsei mellett, mindazt a csodát, ami fennmaradt, vagy amit nagy gonddal újjáteremtettek a pusztítás után.
A forradalom előtti időkben volt egy jó szándékú, fontolva haladó reformkurzus egész Európában, ami kis szerencsével organikusan, s főleg békésen átnőhetett volna valami képviseleti rendszerbe. Hogy ez nem így történt Franciaországban, s következésképpen másutt sem, annak okait kb 1000 oldalon át boncolgatja Simon Schama brit történész a Citizens című könyvében (magyarul: Polgártársak / A francia forradalom krónikája). A véres forradalom - amely megteremtette a modern totális állam ideológiai alapjait, Rousseau nyomán, a jakobinusok feldolgozásában - egyben megteremtette a modern "reakció" ideológiai alapjait, s tényleg kb. 50 évre befagyasztotta az európai társadalmak, de különösen a politika alakulását.
A francia forradalom tapasztalata nélkül nem érthető meg a magyar történelemnek a 19. sz. első felére eső időszaka sem.
A Habsburg monarchia számára a forradalom "családi ügy", pontosabban családi tragédia volt. A kivégzett francia királyné Ferenc császár nagynénje, a király pedig így a nagybátyja volt, s hát őket a családi köteléken túl, a "szakmai közösség", a legitim uralkodók láthatatlan közössége is összetartotta. "Kedves fivérem", szólt a 18. sz. végi etikett szerint az egyik uralkodótól a másiknak írott személyes levél megszólítása, amit Napóleon szeretett volna megkapni, de talán soha nem kapott meg.
A rendszer megszemélyesítője, Metternich herceg, nem osztrák volt, hanem rajnai német (Koblenz környékéről) s fiatal emberként tanúja volt annak, ahogy a felheccelt csőcselék (a romantikus felfogásban: a "felkelt nép") megrohamozza, kirabolja és felgyújtja a kastélyokat, megöli az ő saját rokonait. Ezt is nehéz lehetett elfelejteni ...
Így a bécsi udvar, Metternich és kortársai legalább 50 éven át minden népi mozgalomban, minden jog-kiterjesztésben és különösen a szabad sajtóban, de még a legártatlanabb reformtörekvésben is, mint mondjuk Széchenyi gróf Duna-hídja, a francia forradalomhoz hasonló vérfürdő előkészületét látták, s a francia tapasztalatok miatt, talán nem is alaptalanul.
Persze ettől még az a tétel is igaz, hogy a változó társadalomhoz hozzá nem igazított politikai rendszer előbb-utóbb politikai robbanásokon keresztül frissíti magát. Az öreg Kossuth írta Turinban, hogy a franciák "önkormányzó intézmények hiányában , kénytelenek magukat a forradalom sikamlós mezejére vetni". (Metternich rendszere, pontosabban az általa fémjelzett rendszer, tényleg egy buta és elviselhetetlen rendőrállam volt. Mert hiába volt ő maga egy grandseigneur, ha a végrehajtó cseh bürokraták buták voltak és korlátoltak. Magyar szemmel ez nemzet-ellenes elnyomás volt, de Metternichnek nem volt nemzettudata, sem német, sem osztrák. Ő a császár szolgája volt, a magyarokra meg mint egy fantaszta barbár népségre tekintett, mondván, hogy a Balkán az Bécs határában kezdődik. De ez már egy hosszabb fejtegetés témája.)
A francia forradalom évfordulóján megnyitott blogomat azonban nem a politikának, hanem a francia forradalmi pusztítás és általában a haladás nevében elpusztított kultúrkincseknek akarom szentelni. S hogy ne csak a franciák kapják meg a magukét, lesz itt szó az orosz forradalom pusztításairól és az udvariasan csak a "Dissolution of the Monasteries" fordulattal illetett szabad rablásról is, amikor VIII. Henrik parancsára kifosztották az angol katolikus egyházat, a középkori Európa leggazdagabb kolostorait és székesegyházait.
A kép azonban nem lenne teljes, ha nem mutatnám be a nyugati civilizáció és az orosz világ elpusztított kincsei mellett, mindazt a csodát, ami fennmaradt, vagy amit nagy gonddal újjáteremtettek a pusztítás után.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése