A II. Vatikáni Zsinatra történő hivatkozással, a milánói dóm főoltárát sem kímélte az átalakitás. A New Liturgical Movement blogja hihetetlen képeket mutat be a történelmi főoltárról, a 70-es évek végének ideiglenes állapotairól, illetve a mai elrendezésről, melynek során a régi főoltárt elbontották, annak egy része díszletként él tovább.
A francia forradalom évfordulóján megnyitott blogomat nem a politikának, hanem a francia forradalmi pusztítás és általában a haladás nevében elpusztitott kulturkincseknek akarom szentelni. A kép azonban nem lenne teljes, ha nem mutatnám be a nyugati civilizáció és az orosz világ elpusztított kincsei mellett, mindazt a csodát, ami fennmaradt, vagy amit nagy gonddal újjáteremtettek a pusztítás után.
Oldalak
▼
2012. október 29., hétfő
2012. október 22., hétfő
A pápai liturgikus öltözékek és tárgyak a hagyományos litugiában
A hagyományos katolikus liturgia a pápai öltözetek és tárgyak páratlan gazdagságát használta.
A képen fentről lefelé:
1. balra: "mitra preciosa"- a drágaköves püspöksüveg, melyet a pápa a mise egyes szakaszaiban használt, jobbra: a tiara, vagyis triregnum - a pápai hármas korona
2. a "mantum" - a pápai palást, mely a szokásosnál jóval hosszabb és betarta a trónszék lépcsőit is, így a pápa jóval magasabbnak tűnt, mint a körülötte állók
3. balra: a pápai stóla, majd jobb felé haladva, a kazula, a római stílusú miseruha, a kazula alatt a csipkés szegélyű alba, majd egymás felett a manipulus, alatta a subcinctorium, alatta pedig a pápa arannyal hímzet szövet cipője, melyet liturgikus alkalmakkor hordott, a jobb szélén pedig, mint egy összecsavart vitorla, a falda, egy hosszú, uszály- vagy szoknya-szerű darab, amely a trónon, illetve a hordszéken ülve eltakarta a pápa lábát, s elől-hátul külön uszály hordozóknak kellett vinnie
4. balra a pápai pallium, a pápai érseki méltóságát jelképező gyapjúszövetből készült vékony szalag, vörössel hímzett keresztekkel, a középen levő tárgy felismerhetetlen, jobbra a püspöki kesztyű
5. balra a pápai dalmatika, középen a fanon, jobbra a tunika. A dalmatika a diakónusok liturgikus öltözete, a tunika pedig az aldiakónusé, melyet ők a megfelelő liturgikus színben vastagabb szövetből hímzéssel a reverenda és az alba fölött viselnek, míg a püspökök, így Róma püspöke is, a megfelelő liturgikus színben, de jóval vékonyabb selyemszövetből varrva az alba felett és a kazula alatt visel, annak jelképeként, hogy a püspök valamennyi papi rendet felvette, a fanon pedig egy rövid körgallér, arannyal és vörössel csíkozva, melyet a pápa a miseruha felette, de a pallium alatt hord.
XII. Piusz a koronázása után áldást oszt a Szent Péter bazilika erkélyéről
A pápa miseruhában, rajta a csíkos fanon, felette a pápai pallium, kezén a főpapi kesztyű, fején a pápai hármas korona. A pápa balján és jobbján két bíboros diakónus dalmatikában, illetve tunikában (e két ruhadarab látszatra nagyon hasonlít egymásra és nehezen megkülönböztethető, fejükön mitra simplex, vagyis az egyszerű püspöksüveg, fehér selyemből. A pápa jelenlétében csak egyszerű mitrát lehet viselni. A pápa mögött balra és jobbra (a jobboldali alig látszik), a hatalmas strucctollas legyező, a flabellum, amelyet VI. Pál idejében hagytak el, pedig ősi darab, már az egyiptomi fáraók mellett is lehetett ilyeneket látni.
XII. Piusz a pápai hordszéken, a sedia gestattorián
A pápa koronában, a mantumot viseli, mögötte jobbra-balra a flabellum
XXIII. János pápa a lateráni bazilikában
A lateráni Szent János bazilika a pápa püspöki székesegyháza, ahol az "igazi" pápai trón áll. A pápa fején a mitra preciosa, a drágaköves püspöksüveg, rajta a mantum, a hosszú pápai palást
Pápai nagymise XXIII. János idején
Fent: az úrfelmutatás a Szent Péter bazilika baldachinos főoltáránál.
Lent: a pápa a trónon
VI. Pál a II. Vatikáni Zsinaton
A mantum jóval magasabbnak, mintegy emberfelettinek mutatta a törékeny Montini pápát
XII. Piusz a szixtuszi kápolnábanFején a mitra aurifrigata, az aranyszövetből készült hímzés nélküli mitra,
palástja alól kilóg a falda, a pápai uszály, melyet két pap tart
palástja alól kilóg a falda, a pápai uszály, melyet két pap tart
Szent X. Piusz pápa a szixtuszi kápolna oltáránál
Miseruhája alól kilóg a falda, a pápai uszály, melyet egy karinges pap tart
2012. október 21., vasárnap
Brit királyi címerek V. - a Hannoveri ház, a Szász-Koburg-Gothai ház és a Windsor-ház
1701-ben már világos volt, hogy a Stuart ház protestáns ága örökös nélkül marad, így az akkor elfogadott Act of Settlement - a trónöröklési törvény - egyrész kizárta a Franciaországban élő katolikus Stuartokat az öröklésből, másrészt megállapította, hogy az angol és a skót trón I. Jakab legidősebb lányának leszármazóira száll. I. Jakab leánya, Erzsébet pfalzi választófejedelemné és cseh királyné (V. Frigyes pfalzi választó és az 1621-es fehérhegyi csata idején rövid időre cseh király felesége), akinek legkisebb leánya, pfalzi Zsófia (1630-1714), Ernő Ágost braunschweig-lüneburgi herceg és választó (közismertebb címén: a hannoveri választófejedelem) felesége lett, az ő legidősebb fiúk volt György Lajos braunschweig-lüneburgi herceg és választó, a későbbi I. György, Nagybritannia és Írország királya.
A hannoveri ház az ősi frank eredetű itáliai Este ház idősebb ágának, annak a Welf dinasztiának (angolosan Guelph) az ifjabbik ága volt, mely a legendás Oroszlán Henrik szász és bajor herceg (1129 – 1195) kiskorú unokája, Gyermek Ottó (kb. 1204 – 1252) útján 1235-ben megszerezte a braunschweig-lüneburgi hercegséget, és azt egészen 1866-ig, a Hannoveri Királyságnak Poroszországhoz történő csatolásáig, majd 1918-ig a braunschweigi hercegséget uralta.
1837-ben meghalt IV. Vilmos király, és a brit trón következő öccsének, Edvárd kenti hercegnek a lányára, Viktóriára szállt, mert a brit törvények elismerték a nőági öröklést, míg a hannoveri trón, melynek öröklését a középkori német (frank) száli jogi szabályozta, ami kizárta a nőági öröklést, III. György király következő fiára, Ernő Ágost cumberlandi hercegre szállt, ezáltal megszünt a több mint 100 éves brit-hannoveri perszonálunió.
I. György, II. György és III. György,
Nagybritannai és Írország királyainak és Hannoveri választók címere (1714-1801)az új dinasztia az utolsó Stuart címert használta azzal, hogy az angol-skót egyesített címer helyét a negyedik mezőben a braunschweig-lüneburgi (hannoveri) hercegek és választók címere foglalta el. A címernek még része volt a francia királyi címer, jelezve a középkor óta meglevő francia trónigényt
III. György címere 1801-1816 közötta brit uralkodó 1801-ben, a Napóleonnal kötött amiens-i békében lemondott a francia trónigényről, és ugyanabban az évben létrejött a unió Írországgal, melytől kezdve az állam hivatalos neve Nagybritannia és Írország Egyesült Királysága.
A címerből elmaradt a francia igénycímer, a pajzs első és negyedik mezőjébe az angol, másodikba a skót, a harmadikba pedig az ír címer került, míg a hannoveri választófejedelmi címer a szvpajzusban jelent meg, melyet a választófejedelmi fejdísz fed.
A címerből elmaradt a francia igénycímer, a pajzs első és negyedik mezőjébe az angol, másodikba a skót, a harmadikba pedig az ír címer került, míg a hannoveri választófejedelmi címer a szvpajzusban jelent meg, melyet a választófejedelmi fejdísz fed.
III. György, IV. György és IV. Vilmos címere1816-ban a Hannoveri Választófejedelemség királyság lett, így a szívpajzsban levő hannoveri címert királyi korona fedi. Ezt a címert használták 1837-ig, Viktória királynő trónra lépéséig
A brit uralkodó címere 1837-1952 közöttA brit-hannoveri perszonálunió megszünése (1837) után a hannoveri címer kimaradt a brit uralkodó címeréből, és ez a címer volt használatban 1952-ig, VI. György haláláig. II. Erzsébet címere is ugyanez, egy kivétellel: a korona nem az íves "ünnepi" korona, hanem a heraldikai Szent Edvárd korona
Viktória királynő halálával (1901) a brit trón legidősebb fiára, VII. Edvárdra szállt, aki apai ágon a szász Wettin-ház egyik ifjabb ágából, a szász-koburg-gothai hercegi családból származott. Az első világháború alatti németellenes hangulatban V. György király letette a dinasztia német nevét és a windsori várról Windsor ház nevet vette fel. (Ez kb. olyan, mint amikor József főherceg 1918-ban Habsburg-Lotharingiai családnevét a családi birtokról Alcsutira akarta változtatni a nevét, és amiről Jászi Oszkár annak idején lebeszélte. A hír vételekor V. György első unokatestvére, II. Vilmos császár nevetve jegyezte meg - célozva a Windsori víg nők c. Shakespeare darabra - "... akkor most szinházba megyek és megnézem a szász-koburg-gothai víg nőket ....")
Brit királyi címerek IV. - a Stuart ház: 1603-1714
A Tudor-ház utolsó uralkodója, I. Erzsébet 1603. március 24-n meghalt, örököse VI. Jakab skót király lett, I. Jakab néven. A skót Stewart ház - franciásan: Stuart - őse egy normann kulturájú, de szivében breton lovag, Walter FitzAlan volt, aki Anglián keresztül érkezett Skóciába, ahol kb. 1150-től az első örökletes High Steward of Scotland, a skót udvar háznagya, major domusa volt. 1371-ben az akkori High Stewart lett a skót király, II. Róbert néven, s onnantól a High Steward of Scotland a skót trónörökös, Rothesay hercege (Duke of Rothesay) kisérő címe lett. Ma a High Steward of Scotland a wales-i herceg, akit Skóciában mint Rothesay hercege emlegetnek. A Stewart családnevet Walter, a 3. örökletes High Stewart használta először. A Stuart névalakot Mária, a skótok királynője használta franciaországi tartózkodása idején, amikor egyrészt kiskorú skót uralkodó, másrészt először francia trónörökösné, majd rövid ideig francia királyné volt.
VI. Jakab szülei, Mária, a skótok királynője - a híres Stuart Mária - és Henry Stuart, Lord Darnley, mindketten VII. Henrik király dédunokái voltak, VIII. Henrik idősebb nővére, Margaret Tudor, IV. Jakab skót király felesége útján, így a Tudor ház utolsó uralkodójának, Erzsébetnek a halála után, a trón a Stuart házra szállt.
I. (VI.) Jakab és I. Károly (1603-1649)
Az angol-skót perszonálunió létrejöttével a király angol, illetve skót felségjogú címerei tartalmazták mindkét ország címerét, Angliában az angol koronával, pajzstartókkal és jelmondattal, Skóciában mindezek skót változataival. Jakab és fia, I. Károly (1625-1649) azonos címert használtak.
Az angol (felül) és a skót (alul) felségcímer
Commonwealth és Oliver Cromwell lordprotektorátusa
1649-ben, a polgárháborúban győztes parlament lefejeztette a királyt, I. Károlyt és az államfő -1653-tól - Oliver Cromwell lett, Lord Protector címmel. Lényegében katonai diktátorként uralkodott, egyszerre mérkőzve a monarchistákkal és a radikális protestánsokkal, a rendszer "baloldali" ellenzékével. Sajátos módon, a magát Commonwealthnek nevező államalakulat nem szakított olyan radikalizmussak a monarchia hagyományaival, mint 150 évvel később a franciák - bár a koronozási jelvényeket Cromwell is összetörette -, és ő maga is koronás címert használt.
Anglia, Skócia és Írország közössége (Commonwealth) címere (felül)
"Őfensége, Olivér, Isten és a Köztársaság kegyelméből, Anglia, Skócia és Írország lord protektora" (alul), vagyis Oliver Cromwell államfői címere
"Őfensége, Olivér, Isten és a Köztársaság kegyelméből, Anglia, Skócia és Írország lord protektora" (alul), vagyis Oliver Cromwell államfői címere
A restauráció és a "Dicsőséges forradalom" után
Cromwell 1658-ban meghalt, utódja fia lett, aki nem tudta összetartani a rendszert és a 1660-ban visszatért a franciaországi számüzetésben élő trónörökös, Károly, és öccse, Jakab yorki herceg. II. Károly "szeretnivaló gazember" volt, akinek a szigorú és unalmas protektorátus után mindent elnéztek alattvalói, a sok szerető és törvénytelen gyerek még akár imponálhatott is kortársainak. Utóda, öccse II. Jakab (Skóciában: VII. Jakab, 1685-1689) már sokkal kevésbé volt rokonszenves és szerencsés férfiú. Jakab hamar elvesztette a trónját, és a Parlament idősebbik lányát, Máriát és annak holland férjét, az Orániai házból származó Vilmos helytartót hívták meg a trónra, akit II. Mária és III. Vilmos néven társuralkodókként koronáztak meg. II. Mária 1694-ben meghalt és Vilmos egyedül maradt a trónon. Nem lévén leszármazottjuk, az angol és a skót trónok Annára (1702-1714), Jakab kisebbik lányára szálltak. Anna férje György dán herceg volt, de több mint egy tucat közös gyerekükből egyikük sem élte túl az anyát, vele kihalt a Stuart ház protestáns ága. A dinasztia katolikus ága, II. Jakab olasz feleségétől származó leszármazottai még két generációt éltek: Jakab, az idősebb trónkövetelő, majd fia, az ifjabbik, aki elvesztette a restauráció törő erők és az angolok közötti culloden-i csatát (1746). A Stuart ház utolsó férfi tagja katolikus pap volt: Henrik, yorki herceg és bíboros (1801).
A restauráció uralkodói címere
A "Dicsőséges forradalom" (1689) után
Anna királynő, az utolsó Stuart az angol és skót trónon
A restauráció uralkodói címere
II. Károly és II. Jakab apjuk és nagyapjuk uralkodói címerét használta, de nem a Tudorok koronájával, hanem a Szent Edvárd koronának nevezett koronázási koronával
A "Dicsőséges forradalom" (1689) után
II. Mária és III. Vilmos közös uralkódói címere (felül) és III. Vilmos önálló uralkodói címere (alul)
A közös címer házastársi címer is, balra (a heraldikai jobboldalon) III. Vilmos uralkodói címere a Stuart perszonálunió címere a Nassau-i oroszlánnal, az Oránia-Nassaui ház címerével a szívpajzsban (ma is ez a holland államcímer),
jobbra II. Mária címere, a Stuart perszonálunió uralkodói címere.
A jelmondat az Oránia-Nassaui ház francia jelmondata: Je maintiendrai.
jobbra II. Mária címere, a Stuart perszonálunió uralkodói címere.
A jelmondat az Oránia-Nassaui ház francia jelmondata: Je maintiendrai.
Anna királynő első címere (1702-1707) (felül) és
a második címer, melyet az angol-skót unió kimondása és
Nagybritannia létrejötte után viselt (1707-1714)Anna királynő visszatért a hagyományos Stuart uralkodói címerhez, de I. Erzsébet jelmondatát
használta (Semper eadem). Az Unió után az angol-skót államegységet az első és a negyedik mezőben megjelent osztott angol-skót címer jelzi.
(Folytatás: a Hannoveri ház uralkodói címerei)a második címer, melyet az angol-skót unió kimondása és
Nagybritannia létrejötte után viselt (1707-1714)Anna királynő visszatért a hagyományos Stuart uralkodói címerhez, de I. Erzsébet jelmondatát
használta (Semper eadem). Az Unió után az angol-skót államegységet az első és a negyedik mezőben megjelent osztott angol-skót címer jelzi.
2012. október 20., szombat
A mise lehetséges formái a hagyományos vagy tridenti liturgia szerint
A hagyományos vagy tridenti liturgiában, melyet az öt éve kiadott Summorum Pontificium c. motu proprio a katolikus liturgia rendkívüli formájának ismer el, és melynek teljességét legutóbb az 1962-ben kiadott Missale Romanum tartalmazta, a szentmise sokkal több formában létezik, mint a II. Vatikáni Zsinat után átírt, VI. Pál-féle liturgiában.
A Missa Solemnis, az ünnepi vagy nagy-mise a norma, amely a teljes liturgiát tartalmazza celebráló pappal, diakónussal (szerpap) és aldiakónussal (alszerpap), thuriferrel (a tömjén-hordozó), akolitusokkal és az egyéb asszisztenciával, akiket egy ceremónia-mesterként működő pap irányít. A mise ordináriuma – a Missale Romanumnak az a része, amely a mise állandó részeit tartalmazza – mindig ünnepi vagyis nagymisét feltételez, a pap által, egy ministránssal együtt mondott Missa lecta, az egyszerű olvasott vagyis a kis-mise ugyanannak az egyszerűsített és rövidített változata, melynek sok mozzanata csak a nagymise teljes szertartásai alapján érthetők meg.
Az ünnepi misében a fennhangon elhangzó szövegeket a celebráns énekli, kivéve az oltár lábánál elmondott lépcsőimát, míg az ordinárium kórus által énekelt részeit halkan mondja, az olvasott misében mindezeket fennhangon mondják. Az ünnepi misében használnak tömjént, míg az olvasott misében nem. Az ünnepi mise olyan nagy létszámú papságot és asszisztenciát igényel, ami korábban a nem-katolikus többségű országokban ritkán volt elérhető, napjainkban pedig a nagyvárosi főtemplomok és a székesegyházak kivételével lényegében sehol sem elérhető, ezért alakult ki a Missa cantata, az énekelt mise, mely a kettő közötti átmenet: Az énekelt mise tartalmilag olvasott mise, melyben a pap diakónus és aldiakónus nélkül, de asszisztenciával énekli a misét és tömjént is használnak, és minden olyan alkalommal lehet mondani, amikor egyébként nagymisét mondanak. A budapesti belvárosi templomban vasárnap délben tartott tridenti mise általában énekelt mise, ritkábban ünnepi nagymise.
Az ún. magán mise olyan olvasott mise, ahol nincsenek jelen a hívők, olykor még a ministráns sem.
A püspök által mondott főpapi mise általában nagymise, melynek külön ceremóniáit a Pontificale romanum tartalmazza.
A hagyományos liturgia szerinti pápai nagymise a főpapi nagymise egy különleges formája volt. A hagyományos liturgia szerinti pápai nagymisét nagyon ritkán, a mai pápai miséknél sokkal ritkábban mondták, leginkább azért, mert elképzelhetetlen méretű asszisztenciát igényelt. Pápai nagymisét ünnepeltek a pápai koronázáson, a pápa ex cathedra kijelentései alkalmával, szentté avatáskor, illetve a nagy ünnepeken, vagyis karácsonykor, húsvétkor és pünkösdkor. Ha a misét a pápa jelenlétében celebrálták, de nem a pápa maga, akkor a mise neve a Missa solemnis coram summo pontifice volt.
A hagyományos katolikus liturgiáról sok helyen lehet már olvasni, nagyon jók pl. a Wikipedia angol nyelvű szócikkei, illetve a New Liturgical Movement blog angol nyelvű cikkei, valamint a Szent Mihály Laikus Káptalan blogja is. A hagyományos liturgiáról sokfelé lehet teljes filmet találni, így pl. a youtube-n, valamint az amerikai Sancta Missa honlapon, ahol nagyon sok teljes felvétel van, főpapi, ünnepi, énekes és olvasott misékről.
A tridenti liturgia egyes formái:
Főpapi nagymise, úrfelmutatás- középen a főcelebráns püspök vagy más prelátus, balra palástban (pluvialé) a segédkező pap, jobbra a diakónus dalmatikában, a lépcső alján az aldiakónus tunikában, humerálével a vállán, tőle jobbra pedig az akolitusok, így a thurifer, aki a tömjénezőt tartja. A kék ritka liturgikus szín, egyes részegyházakban Mária-ünnepeken használatos
Olvasott vagyis kis-miseA lépcsőima
Ünnepi vagyis nagy-mise, pappal, diakónussal és aldiakónussalAz elbocsájtást - "Ite missa est" a diakónus énekli (középen), felette a celebráns pap, aki ezután áldást oszt (Benedicamus vos omnipotens Deus ...), a lépcső előtt az aldiakónus, a Missalét a ceremóniamester vagy egy akolitus tartja
A II. Vatikáni Zsinat ... a még teljes pápai liturgiával
Az ötven évvel ezelőtt megnyitott II. Vatikáni Zsinat idején volt látható utoljára teljes szépségében az a sok fényes szertartás, ami az idők folyamán a római pápa körül kialakult.
A felső képen a Szent Péter bazilika főapszisa a pápa fogadására feldíszítve: a pápai trónt a Cathedra Petri, a Szent Péter trőnja oltár előtt állították fel, az alsó képen a zsinat egyik korai ülésén a pápai tróna a főoltár előtti emelvényen áll, felette trónbaldachin, mögötte a szokásos kép a feltámadt Krisztusról.
A következő kép XXIII. János pápa egy pápai nagymiséjén az úrfelmutatást mutatja, a teljes díszben levő főoltárral és a teljes asszitenciával, ahol a segédkező pap egy bíboros püspök, a szerpap és az alszerpap pedig egy-egy diakónus bíboros.
A következő kép XXIII. János pápa egy pápai nagymiséjén az úrfelmutatást mutatja, a teljes díszben levő főoltárral és a teljes asszitenciával, ahol a segédkező pap egy bíboros püspök, a szerpap és az alszerpap pedig egy-egy diakónus bíboros.
2012. október 14., vasárnap
A múltat végképp eltörölni - képrombolás a II. Vatikáni Zsinatra hivatkozással
Az előző két bejegyzésben nem véletlenül közöltem újra egy másutt megjelent írást a hagyományos katolikus liturgiáról. A napokban van a II. Vatikáni Zsinat megnyitásának ötvenedik évfordulója, s így újra fellángoltak a zsinat jelentőségéről és főleg annak tartalmáról szóló viták. Mi a zsinat lényege, a szakítás a múlttal vagy a folytonosság? Míg a zsinat "szellemére" hivatkozók a szakítást hangsúlyozzák és a zsinatot szeretik a katolikus egyház be nem fejezett forradalmának tekinteni, a ma uralkodó pápa, XVI. Benedek a zsinatot, melynek ő is résztvevője, teológiai szakértője volt, a katolikus tanítás folytonossága keretein belül értelmezi, miként ezt a napokban folyó római püspöki szinóduson is megerősítette.
A II. Vatikáni Zsinat nem téren és időn kívül létezett, hanem az 1960-as években, az egész nyugati civilizációt megrázó "kulturális forradalom" évtizedében folyt, és a zsinat egyes határozatainak végrehajtása, főként pedig a katolikus liturgia újra-írása az évtized második felére esett: "Gondoljunk vissza a kor hangulatára, amint az öltözködésben, bútorokban, könnyűzenében, a társadalmi és érintkezési normák átalakulásában megnyilvánult, és érteni fogjuk, hogy milyen volt az a környezet, amelyben a megreformált liturgia fogant!", írta Földváry Miklós. Az új miserend hatályba lépését (1969. advent első vasárnapja) követően szabályos képrombolási hullám söpört végig a katolikus világon. A zsinat szellemére hivatkozva átépítették a liturgikus tereket, kidobálták a szobrokat, képeket, a régi miseruhákat és tárgyakat. Ekkor készültek a rettenetes "szembemiséző" oltárok, vezették be a selyemszövet helyett a csillogó műszálas miseruhákat, az aranyozott kelyhek helyett a cserépbögréket. A folyamat napjainkban sem állt meg. A délnémetországi Freiburg im Breisgau gótikus katedrálisában már XVI. Benedek pápa idején építették át a liturgikus teret, melynek során még két gótikus oltárt is elbontottak. A németországi művészeti világ modernista izlés-diktaturájára igen jellemző módon, egyetlen olyan pályamű nem érkezett, amely bármilyen mértékben tiszteletben tartotta volna a gótikus teret és annak történelmi folytonosságát.
A pusztitás a pápa saját templomát, a vatikáni Szent Péter bazilikát sem kerülte el. Szent Péter trónjának oltára Lorenzo Bernini fantasztikus alkotása a bazilika főapszisában. Két nyugati és két keleti egyházatya emeli magasba a hatalmas bronz trónt, mely egyben ereklyetartó is, Szent Péter trónját foglalja magába.
Így nézett ki egykor, az oltár menzával együtt.
Az akkori pápai szertartásmester, a modernista Piero Marini - ő volt a felelős II. János Pál rettenetes miseruháiért is - az 1980-as évek közepén egyszerűen elbontatta az oltárt ...
A kép nem sok magyarázatot igényel ....
A hagyományos (ún. tridenti) liturgia II.
Konzervatórium 2009.10.07. 08:01
Az Egyház emberi szinten már az apostoli korban is romlott volt. Amennyiben tiszta volt és makulátlan, azt isteni Jegyesének köszönhette. Isteni Jegyese pedig ugyanaz maradt egész történelme folyamán mindmáig: nem valamiféle kezdeti impulzust adott neki, amely később magára maradva elgyengülhet, hogy újra meg újra a kezdetekhez visszatérve kellene belőle erőt meríteni. Hanem vele van az idők végezetéig, így szerves, nem emberi kéz alkotta fejleményeiben, változásaiban örökké Ő munkálkodik.
Földváry Miklós István írása
Ahogyan a megreformált liturgiát tévesen nevezik a II. Vatikáni Zsinatra hivatkozva „zsinati” liturgiának, éppúgy félrevezető, ha a hagyományos római rítust tridentinek (trentóinak, trientinek) nevezzük. A megjelölés abból származik, hogy a Tridenti Zsinat után kibocsátott szertartáskönyvek címoldalán rendszerint szerepelt az „ex decreto Sacrosancti Concilii Tridentini restitutum” fölirat, hogy tudniillik az adott könyv a Tridenti Zsinat döntése nyomán lett megújítva. Az elnevezés ugyanakkor azt sugallja, hogy a Tridenti Zsinat – akárcsak a II. Vatikáni Zsinat – valamiféle liturgikus reformot hajtott végre, és ennek eredményei volnának a megfelelő könyvek. Egy ilyen megközelítésben a „tridenti” liturgia az ellenreformáció és a barokk lelkiség kifejezője lenne, amely alkalmas és célszerű volt a XVI–XVII. században, de időszerűségét vesztette a XX. századra. Ezért jogosnak tűnik, hogy a XX. század egy, a tridentihez hasonló zsinati reform révén kialakítsa a maga történelmi viszonyaihoz legjobban illeszkedő liturgiát. De a Tridenti Zsinat nem hajtott végre ilyen értelemben vett liturgikus reformot, és a „tridenti” könyvekben rögzített liturgiának egyetlen olyan vonása sincs, amelyet az ellenreformáció vagy a barokk kor viszonyai hívtak életre. Hogy ezt tárgyilagosan kimutassuk, az alábbiakban időben visszafelé haladva áttekintjük a „tridenti” forma ma érvényben lévő (1962-es) változatának viszonyát történelmi előzményeihez.
A II. Vatikáni Zsinat liturgikus meggondolásai a XIX–XX. századi liturgikus megújulási mozgalom célkitűzéseit és eszméit visszhangozták. Ezek ez eszmék és célkitűzések szinte soha nem a liturgia tartalmára, azaz szövegeire, gesztusaira vonatkoztak. Inkább kapcsolódtak a liturgia élethelyzetéhez, „kivitelezéséhez”, befogadásához. Kiemelkedtek ezek közül a nagyobb mértékű népnyelvűség és ezzel összefüggésben a hívek értőbb, szövegi és zenei szempontból is tevékeny részvétele; az ünnepélyes, nagy térben mozgó, sokszereplős szertartásrend előnyben részesítése az egyetlen pap és ministráns által végzett, olvasott misékkel szemben; a gregorián ének és a klasszikus vokálpolifónia használata az egyházi zenében; bizonyos mértékű változatosság, amely azonban nem egyéni ötletekből, hanem a római liturgia történelmi variánsainak kincstárából merít; végül némi lehetőség a szertartások egyszerűsítésére, ha a teljesebb formát a körülmények nem teszik lehetővé. Hangsúlyozzuk, hogy mindez a liturgia tulajdonképpeni tartalmának átalakítása nélkül is lehetséges lett volna. E szempontok és fölvetések jogosságát a régi rítus józan gondolkodású hívei sohasem vitatták. Paradox módon ezért kijelenthető, hogy a mozgalom és a zsinat által kezdeményezett liturgikus megújulás nem következett be: a föntebb fölsorolt változtatásokat a tényleges római rítuson nem hajtották végre, helyette egy új, a régebbivel csak jogi folytonosságban lévő liturgiát alakítottak ki, amely sok tekintetben tovább hordozta az ’50-es és ’60-as évek gyakorlatának hiányosságait.
A liturgikus mozgalom azonban már a zsinat előtt vezetett kedvezőtlen eredményekhez. Nem elsősorban a fölvetésekben volt a hiba, sokkal inkább a végrehajtás módjában. Az újkori egyháztörténelemben a liturgikus döntéshozás a pápa és a legmagasabb kúriai szerv, a Rítuskongregáció kezében maradt. Amikor a mozgalom törekvéseit fölkarolták a pápák, ez gyakran vezetett hirtelen, kizárólagos és visszafordíthatatlan intézkedésekhez. Így Boldog XXIII. János pápa 1960-ban nagyszabású naptár- és rubrikareformot hajtott végre; XII. Pius 1951–1956-ban teljesen átformálta a nagyhét szertartásrendjét; ugyanő 1945-ben – szerencsére nem kötelező jelleggel – új, erősen vitatott latin zsoltárfordítást hagyott jóvá (ezt utóbb a II. Vatikáni Zsinat is tévútnak tekintette); X. Szent Pius 1911-ben átalakította a breviárium zsoltárelosztásának évezredes rendjét és megkezdte a XXIII. János által teljessé tett, föntebb említett rubrikareformot. Ezek a lépések számos meggondolandó elemet is tartalmaztak, de két, általános hibájuk mindenképpen fölróható. Az egyik, hogy a pápai hatalom közvetlenül és rendeletileg avatkozott be a liturgia lényegét érintő kérdésekbe, így azt a hatást keltette, hogy fölötte áll az emberemlékezetet meghaladó hagyománynak. A másik, hogy az egyre sűrűsödő változtatások megrendítették a liturgia szilárdságát, meggyengítették a hívek és klerikusok azon hitét és benyomását, hogy szertartásaik időtlenek, mintegy a történelem fölött állnak. Ezzel óhatatlanul előkészítették a talajt egy, a hagyománnyal radikálisan szakító, központilag elrendelt és lebonyolított reformsorozatnak.
Mindez a XX. századig nem volt jellemző. A Tridenti Zsinat után, 1568 és 1614 között kinyomtatott liturgikus könyvek változatlanok maradtak mindvégig, egyedül újabb ünnepek bevezetése és az ünnepek rangjának olykori módosítása, a rangsor részletezése jelentett változást, valamint az, hogy VIII. Orbán pápa fölhatalmazásával egy bizottság 1630-ban a korabeli, klasszicizáló ízlésnek megfelelően fogalmazta át a római breviárium latin himnuszait.
Maguk a Tridenti Zsinat után kibocsátott könyvek is alig tértek el zsinat előtti előzményeiktől. Ez azonnal bebizonyosodik, mihelyt valaki az első „tridenti” forrásokat összeveti a XV. század második felében először kinyomtatott római könyvekkel. A szertartások szerkezete, összetétele, végzési módja változatlan, csupán némi puritanizmus fedezhető föl a zsinat után abban a tényben, hogy jelentősen csökken az ünnepek száma. Ezen kívül csak a zsolozsma príma hórájában találunk egy kisebb módosítást (a vasárnapi, egykori „hosszú príma” öt zsoltárának elosztását öt hétköznapra). Így megállapíthatjuk, hogy a „tridenti reform” nem állt másból, mint a régi római könyvek átnézéséből és javított kiadásaik megjelentetéséből.
Nem igaz az uniformizmus sokszor fölhánytorgatott vádja sem. A XVI. századi liturgikus gondolkodás valóban hajlamot mutatott az egységesítésre, de kötelezővé csak a püspöki szertartások szintjén tette, ahol az egységesedési folyamat a XIII. század óta egyébként is zajlott. A mise és a zsolozsma tekintetében csak a 200 évesnél fiatalabb rendi és egyházmegyés hagyományok voltak kötelesek föladni rítusukat, és használatba venni a római könyveket, a többiek megtarthatták ősi, tiszteletreméltó rítusváltozatukat. A rituále szertartásai pedig, mint például a körmenetek, a keresztelés, a házasságkötés vagy a halotti rítusok, a XX. századig megmaradtak egyházmegyés hatáskörben. Más kérdés –de nem a Tridenti Zsinat vagy az azt követő pápák felelőssége–, hogy a gyakorlatban szinte minden egyházmegye és szerzetesrend áttért a római kúria rítusára.
Ez a rítus korábban csupán a pápai udvar és a ferences rend saját hagyománya volt. Másutt minden egyházmegye a saját szokására hivatkozott, a liturgikus döntéseket a püspök és a székeskáptalan, szerzetesrendek esetében az általános rendgyűlés (capitulum generale) hozta. Ez a látszólag központosítatlan állapot mégis nagy hatékonysággal őrizte meg a római liturgia főbb vonásait. Éppen azért, mert nem volt mód egyetlen központból, a teljes római egyházra kiterjedően intézkedni, a liturgia tételtípusai, szöveganyaga, jellemző gesztusai bámulatos változatlanságban őrződtek meg mindenfajta központi szabályozás nélkül. Ugyanakkor a tételek elrendezésében, a gregorián dallamok használatában, a liturgikus gesztusok válogatásában és összerendezésében egyéni hagyományok jöttek létre, amelyek alkalmasan fejezték ki egyrészt a Rómához kötődő, nyugati egyházak közösségét, másrészt az adott intézmény vagy térség sajátos voltát. Ezek a rítusváltozatok az újabban sokszor hangoztatott és félreértelmezett inkulturáció természetesen kifejlődött, hiteles megnyilvánulásai voltak.
Az, hogy Európa egyházai mindnyájan Róma városának rítusát vették át, a karoling egyházszervezet műve volt. Róma tekintélye miatt valószínűleg már a VII. századi zarándokok közvetítettek római liturgikus könyveket és szokásokat az Alpokon túlra, de hivatalos, programszerű romanizációra csak Kis Pipin és Nagy Károly uralkodása alatt került sor. A cél ebben az időben a római gyakorlat teljes átvétele volt az egész birodalomban, aminek áldozatul estek a korábbi, úgynevezett regionális rítusok. Ezek nem abban az értelemben jelentettek változatokat, mint a föntebb tárgyalt, karoling kor utáni rítusok. A különbség köztük és a római gyakorlat között jelentősebb volt: viszonyuk a római hagyományhoz megközelítőleg olyan, mint a bizánci rítus viszonya az örmény, kopt, szír vagy etióp rítusokhoz. Biztosan nagy veszteség, hogy ezek, vagyis például a gallikán, a mozarab vagy a beneventán rítus nem maradhattak fönn (egyedül Milánó és környékének rítusa, az ambrozián hagyomány őrződött meg egy szűk körben), de nagy eredmény, hogy a római rítus – bizonyos mértékig gazdagodva az elnyomott regionális rítusok elemeivel és lelkületével – kidolgozott, szilárd helyzetre tett szert és több mint ezer éven át egy változataiban is egységes szokásrendet adott az európai és európai eredetű kereszténységnek.
Ez a nagyszabású egységesítési és missziós folyamat vezetett a római liturgia rendszeres írásba foglalásához a VII. századtól fogva. Tulajdonképpen ettől kezdve vannak kézzelfogható, tárgyilagos adataink a római liturgiáról, így minden más, az őskeresztény szokásokra hivatkozó spekuláció csupán töredékes információkra épít. Sajnos gyakran fordul elő mind a mai napig, hogy egyes szakértők az általános tájékozatlanságot kihasználva ilyen töredékinformációkkal igyekeznek igazolni egyes, egyébként igazolhatatlan újításokat. A VII. század viszont valóban a római liturgia nagy időszaka: nem véletlen, hogy hagyományosan az e század elejét meghatározó pápának, Nagy Szent Gergelynek tulajdonítják alapvető összeállítását. Ha ez az állítás történetileg nem is mindenben igazolható, szimbolikusan sokat elárul. Nagy Szent Gergely mint a nyugati egyházatyák közül az utolsó valóban a patrisztikus kor lezárója. A VII. századi római liturgiarendezés nem egyéb, mint az egyházatyák korának szellemiségében fogant gyakorlat összegzése és szabályozása, mintegy a patrisztikus kor érett gyümölcseinek betakarítása. Így nagy valószínűséggel következtethetünk arra, hogy mindaz, amit keleten és nyugaton a hagyományos keresztény liturgia alapjának ismerünk, még rendszerezetlen, képlékeny formában a kereszténység IV. századi fölszabadulása utáni évszázadokban keletkezett, és egy kevésbé termékeny, de hagyományteremtő korszakban vált áttekinthető, maradandó jelenséggé.
Mi sem mutatja ezt jobban, mint a hagyományos római liturgia és a különféle keleti hagyományok összevetése. Sokszor épp a legképzetlenebb, leginkább közvetlen, érzéki benyomásaikra hagyatkozó hívek állapítják meg, hogy a „tridenti” rítus a görögkeleti szertartásra emlékezteti őket. És valóban: bár a rítus szerkezete, összetétele alapvetően más, szemléletében és gesztusaiban ugyanaz az érzület, ugyanaz a misztériumos látásmód fejeződik ki. És hozzátehetjük, hogy hasonlók a tapasztalatai annak, aki a Közel-Kelet vagy Afrika keresztényeinek távolabbi és egzotikusabb, de szintén apostoli folytonosságra visszavezethető liturgiáival ismerkedik meg. A római, és a rómainak egyik változatát jelentő „tridenti” rítus egyike ezeknek. Valóban Szent Gergely liturgiája, ahogyan Bizánc Szent Vazul és Aranyszájú Szent János, Jeruzsálem Szent Jakab, Alexandria Szent Márk liturgiájának örököse.
Végül válaszolnunk kell arra a kérdésre, amely Krisztus és az apostolok liturgiájának az egyházatyák korának liturgiájához való viszonyát boncolgatja. Természetesen a bibliai kor emberei és az első, házaknál gyülekező, sokszor üldözött keresztények nem rendelkeztek olyan kidolgozott szertartásrenddel, mint amilyet az egyházatyákkal kezdődő fejlődés hagyományozott ránk. De az üldözések szüneteiben mindig is törekedtek arra, hogy fegyelemben és szépségben szolgáljanak az Úrnak, istentiszteletüket mélységes hódolat és rendezettség hassa át. Az evilági szépséggel szembeni idegenkedés hullámai ellenére az is egyre jellemzőbbé vált, hogy a megtestesülés vallása nem utasította el az anyag művészi megmunkálását és a szent szövegek dallammal való megszólaltatását, így legfőbb ihletőjévé vált az építészet, a képzőművészet, a költészet és a zene nagy teljesítményeinek. Ez a folyamat semmiképpen sem tekinthető az Egyház kezdeti állapota megromlásának. Az Egyház emberi szinten már az apostoli korban is romlott volt. Amennyiben tiszta volt és makulátlan, azt isteni Jegyesének köszönhette. Isteni Jegyese pedig ugyanaz maradt egész történelme folyamán mindmáig: nem valamiféle kezdeti impulzust adott neki, amely később magára maradva elgyengülhet, hogy újra meg újra a kezdetekhez visszatérve kellene belőle erőt meríteni. Hanem vele van az idők végezetéig, így szerves, nem emberi kéz alkotta fejleményeiben, változásaiban örökké Ő munkálkodik. Mindenekelőtt ott, ahol a neki fölékesített menyasszonnyal kiváltságos módon találkozik: a mennyei Jeruzsálemet előképező, földi liturgiában.
Földváry Miklós István írása eredetileg a Sümegi Naplóban jelent meg. Köszönjük a szerző szíves hozzájárulását újraközléséhez. Az írás egy későbbiekben kiegészülő négyrészes sorozat második része, a harmadik a rítus tartalmáról, a negyedik annak lelkületéről szól majd. A tridenti és az új rítus különbségéről bővebben itt olvashatnak: DOBSZAY László: A "tridenti" rítus és a "novus ordo" különbségeiről, in A jó harc. Tanulmányok az ősi római rítusról és a katolikus szent hagyományról. Casa Editrice La Magione - Miles Christi, Poggibonsi - Budapest 2006.
A hagyományos (ún. tridenti) liturgia I.
Konzervatórium, 2009.10.06. 08:01
Fájdalmas, hogy ma, amikor már látjuk, hogy az ember és a társadalom erkölcsi megújítására tett kísérletek kudarcot vallottak, és mindkettő megmaradt látszólag változatlanul: a bűntől megsebezve, mégis az örökkévalóság perspektívájában, amikor lakásainkat lomtalanítva eltakarítottuk a ’60-as, ’70-es évek iparművészetének szörnyszülöttjeit és ruhatárunkból is száműztük a nejloningeket és trapéznadrágokat, templomaink és a bennük folyó szertartások még mindig egy letűnt korhangulatot idéznek.
Földváry Miklós István írása
Éppen két évvel ezelőtt [FMI írása 2009-ben jelent meg a Konzervatórium blogon], 2007 júliusában XVI. Benedek pápa törvényerejű dokumentumban nyilvánította ki, hogy a római liturgia hagyományos (ún. tridenti, trienti, trentói) változata a továbbiakban – ugyanazon év szeptember 14-től – korlátozás nélkül végezhető. A Szentatya a világ püspökeinek szóló kísérőlevélben részletezte és magyarázta meg az intézkedése mögött meghúzódó okokat és szándékot. Azt is nyilvánvalóvá tette, hogy intézkedése tulajdonképpen szükségtelen: a hagyományos római liturgiát elvileg soha és senki nem tiltotta be, végzését nem korlátozta, így a rá vonatkozó tiltások és korlátozások valójában jogszerűtlenek voltak. Mivel azonban mind az egyházi hierarchia, mind a hívek körében közmegegyezésnek számított, hogy a hagyományos liturgia végzése törvénytelen, a pápák és a püspökök rendszerint engedményképpen, úgynevezett indultumokban biztosították ezt a lehetőséget. Ilyen indultumot adott ki előbb II. János Pál pápa 1984-ben (Quattuor abhinc annos), majd ezt terjesztette ki és erősítette meg 1988-ban (Ecclesia Dei). Mivel a helyzet nem javult lényegesen és az ősi gyakorlatnak elkötelezett személyek, közösségek továbbra is legföljebb megtűrve, számos akadály között működhettek, XVI. Benedek pápa motu propriója (Summorum pontificum) minden eddiginél nyilvánvalóbban juttatta kifejezésre, hogy a régi római rítus fönntartása vagy fölelevenítése nemcsak megengedett, de egyenesen kívánatos jelenség az Egyház életében. A problémák azóta sem oldódtak meg maradéktalanul, de a hagyományos liturgia végzőinek száma sok országban ugrásszerűen megnőtt. Őket és kezdeményezéseiket számos püspök, érsek és bíboros nemcsak jóindulatáról biztosította, hanem az adott közösségekkel együtt, celebránsként is közreműködött ebben a liturgikus formában. Ugyanezt tette több, magas rangú szentszéki méltóság.
Mindemellett nem szabad elhallgatnunk, hogy – részben épp liturgikus állásfoglalása, de a katolikus tanítás iránt más kérdésekben is tanúsított, megalkuvásmentes hűsége miatt – évtizedek óta példátlan hevességű támadásoknak van kitéve XVI. Benedek pápa a világsajtó, sőt egyes katolikus szervezetek, vezetők részéről. Jóllehet ezek a támadások Magyarországon kevésbé durvák és nem is olyan gyakoriak, általános a tájékozatlanság a pápa megnyilatkozásaival és intézkedéseivel kapcsolatban, különösen, ami a liturgiát illeti. A jelen írás célja, hogy legalább a hagyományos római liturgiával kapcsolatban eloszlassa ezt a tájékozatlanságot, hiszen – ha nem is olyan ütemben, mint más területeken – a régi rítus jelenléte egyre érezhetőbbé válik a magyar egyházi életben is. Különösen időszerű ez a sümegi és a Sümegre zarándokoló hívek számára, mivel Barsi Balázs, a sümegieknek kedves és liturgikus lelkiségéről, igényességéről ismert ferences atya június 14-én bemutatta ebben a formában első nyilvános szentmiséjét, amelyet a Magyar Televízió július 12-én az egész ország nyilvánossága előtt le is vetített.
A jelenleg többséginek számító, megreformált római liturgia a köztudatban a II. Vatikáni Zsinathoz kapcsolódik, sokszor kifejezetten mint „zsinati” liturgiát emlegetik. Valójában a II. Vatikáni Zsinat alatt végig az úgynevezett „tridenti” rítust végezték szerte a világon, és így magán a zsinaton is. Másrészt a zsinat maga nem bocsátott ki liturgikus könyveket. A liturgia kérdését valóban elsődlegesnek tekintette, aminek világos jele, hogy első dokumentuma a liturgikus konstitúció volt (Sacrosanctum concilium), de ez csak kevés egyértelmű változást kívánt meg, inkább a liturgikus katekézisre és lelkiségre összpontosított. A liturgia reformját a hagyománnyal összhangban, a szerves továbbfejlődés jegyében, csakis a legszükségesebb kérdésekben határozta el. Mindemellett meg kell jegyeznünk, hogy bár a II. Vatikáni Zsinat mint egyetemes zsinat a szenthagyomány megnyilvánulása, dokumentumai általában nem tételes, hit és erkölcs dolgait érintő kijelentések, így egyes gyakorlati részleteiket – értéküktől és jelentőségüktől függetlenül – nem kell és nem is szabad az isteni kinyilatkoztatás részeként fölfognunk. Mindenesetre a zsinati konstitúció végzése nyomán bízta VI. Pál pápa a reform végrehajtását egy szakmai bizottságra, amely a tényleges, megreformált liturgikus könyvek összeállításáért volt felelős.
Ez a bizottság messze túllépett hatáskörén. A liturgia ügye –a történelemben példátlan módon– egy szűk szakmai közeg kezébe került, amely a ’60-as évek mindent megújítani törekvő mámorában néhány év leforgása alatt olyan mértékű változtatásokat hajtott végre, amilyenekre régebbi korok még csak gondolni sem mertek volna. Ehhez járult később a liturgikus szövegek pontatlan vagy kifejezetten torzító népnyelvre fordítása, valamint számos olyan liturgikus divatjelenség, amelyet az illetékes szervek visszaélésként elítéltek, nem hagytak jóvá vagy legföljebb engedélyeztek, és mégis mintegy kötelezővé vált a szokásjog erejénél fogva. Mindezt mintegy az írástudók árulásaként alapozta meg egyrészt a liturgiatörténeti múlt egyes elemeire való téves vagy egyoldalú, de mindenképpen tendenciózus hivatkozás, másrészt a korszellem. Gondoljunk vissza a kor hangulatára, amint az öltözködésben, bútorokban, könnyűzenében, a társadalmi és érintkezési normák átalakulásában megnyilvánult, és érteni fogjuk, hogy milyen volt az a környezet, amelyben a megreformált liturgia fogant! Talán érthető volt a második világháború pusztítása után, a „polgári” értékrendben és főleg annak kifejezésmódjában csalódott, megcsömörlött, egy új és jobb világra váró nemzedék részéről. De fájdalmas, hogy ma, amikor már látjuk, hogy az ember és a társadalom erkölcsi megújítására tett kísérletek kudarcot vallottak, és mindkettő megmaradt látszólag változatlanul: a bűntől megsebezve, mégis az örökkévalóság perspektívájában, amikor lakásainkat lomtalanítva eltakarítottuk a ’60-as, ’70-es évek iparművészetének szörnyszülöttjeit és ruhatárunkból is száműztük a nejloningeket és trapéznadrágokat, templomaink és a bennük folyó szertartások még mindig egy letűnt korhangulatot idéznek.
E jelenségek ellen természetesen sokan tiltakoztak a katolikus hagyományt féltő egyháziak és világiak közül, olykor nem katolikusok is, akik fölismerték, hogy az ősi liturgia föladásával példátlan lelki és kulturális veszteség fogja érni nemcsak az Egyházat, de Európát és az egész művelt világot is. Az Egyház hierarchikus berendezkedése és az engedelmesség évszázadokon át kiérlelt szelleme mégis lehetővé tette, hogy a kijelölt bizottság a reformokat nagyobb ellenállás nélkül keresztülvigye. Ilyen körülmények között vált a régi liturgia vezéralakjává Marcel Lefebvre érsek, aki az általa alapított X. Szent Pius Papi Testvérülettel együtt megőrizte a rítus hagyományozásának folytonosságát és állandó kritikával illette a reformokat. Mindvégig tárgyalásokat folytatott Rómával, de idős korára bizonytalannak látta a hiteles katolikus tanítás és liturgia jövőjét, ezért a kifejezett pápai tilalom ellenére 1988-ban fölszentelt négy püspököt. Tettét nem az engedetlenség motiválta, hanem legjobb lelkiismerete. Az Egyház helyzetét oly mértékig válságosnak ítélte, hogy úgy gondolta: a lelkek java lehetővé teszi, sőt megköveteli a kánonjogilag aggályos lépést.
Tette kettős eredményhez vezetett. Egyfelől őt és híveit sokan mint engedetlen, szakadár csoportot bélyegezték meg (olykor, amint a közelmúltban botránnyá fajult Williamson-ügy is mutatta, szélsőséges politikai-ideológiai irányzatokkal hozták összefüggésbe), ezáltal a régi liturgiához való ragaszkodás szinte jóvátehetetlenül a pápai tekintély és a II. Vatikáni Zsinat elutasításának jelképévé lett. Másfelől viszont nagy számban maradtak olyan papok, szerzetesek és gyülekezetek, akik képesek voltak biztosítani, hogy a régibb hagyomány ne merüljön feledésbe. II. János Pál pápa ugyan kijelentette, hogy a törvénytelen püspökszentelés a szentelőkre (Lefebvre mellett egy brazil kollégájára) és a fölszenteltekre kiközösítést von –ezt a kiközösítést oldotta föl ez év januárjában XVI. Benedek pápa–, de egyben sietett egyértelművé tenni, hogy mindez nincs összefüggésben a liturgiával: a hagyományos szertartás az egyházi elöljárók jóváhagyásával végezhető, az elöljárókat pedig kérte a pápa, hogy nagyvonalúan adják meg ezt a jóváhagyást. Ezért vált lehetségessé, hogy létrejöjjenek a Szentszékkel teljes közösségben lévő, rendezett egyházjogi helyzetben működő közösségek. Ezek azóta is tevékenyek, a közelmúltban pedig kifejezetten megszaporodtak és kiterjesztették munkájukat. Mindazok, akik ilyen közösségek keretében vagy másként, de elkötelezettjei a hagyományos római liturgiának, nagyra értékelik Lefebvre érsek állhatatosságát, amely megalakulásuk szükséges előzménye és föltétele volt, de ragaszkodnak ahhoz, hogy a katolicizmus csak a római Szentszékkel való sértetlen egységben és az egyetemes zsinatok – köztük a teljes hagyomány összefüggésében álló II. Vatikáni Zsinat – tanítását elfogadva élhető hitelesen.
Magyarországon ilyen közösségek sokáig nem működtek. A X. Szent Pius Papi Testvérület keretei között előfordultak ugyan szentmisék és más szentség-kiszolgáltatások, de ezek megmaradtak a közösség kényes jogállásának megfelelő, izolált helyzetben. Ugyanakkor jelen volt egy határozott liturgikus megújulási mozgalom, amely szép eredményekre vezetett a liturgikus lelkiség és katekézis, az egyházi zene, a zsolozsmavégzés, a hiteles népnyelvű fordítások és a megreformált szertartások hagyományos szellemben való végzése terén. A liturgikus megújulásban iskolázott fiataloknak természetes módon keltette föl érdeklődését a tiszta forrás: a hagyományos római liturgia. Egy belőlük létrejött csoport, a Szent Mihály Laikus Káptalan, miután éveken át imádkozta az ősi esztergomi zsolozsmát, majd a 2005-ös Katolikus Ifjúsági Világtalálkozón közvetlen kapcsolatba került a régi rítust őrző fiatalok nemzetközi szervezetével, 2006 nyarán kérte Erdő Péter bíboros-prímást, hogy járuljon hozzá Budapesten a hagyományos szertartású szentmisék havonkénti végzéséhez. Így –néhány szórványos előzmény után– a hierarchia által engedélyezve Magyarországon is újjáéledt a hagyományos liturgia.
XVI. Benedek pápa motu propriójának érvénybe lépése után nem sokkal ezeket a szentmiséket immár minden vasár- és ünnepnapon módjuk lett végezni. Budapesten, a Belvárosi Nagyboldogasszony-Főplébániatemplomban azóta is ebben a rítusban mutatja be a szentmiseáldozatot Kovács Ervin Gellért premontrei atya, fölkészült asszisztencia és szkóla szolgálata mellett. Idén a régi liturgia újabb papot kapott Alácsi Ervin János tábori lelkész személyében, aki Szegeden, az alsóvárosi ferencesek templomában misézik minden vasárnap. Kisebb rendszerességgel vagy alkalomszerűen az ország más városaiban, falvaiban is vannak szentmisék, de nyilvános zsolozsma, keresztelés, bérmálás, esküvő és gyászszertartás is egyre gyakrabban történik ebben a rítusban. E folyamatba illeszkedett Barsi Balázs atya június 14-i szentmiséje, amely – reméljük – sokat segít majd abban, hogy őseink liturgiája a Szentatya szándékának megfelelően újra elterjedjen Isten dicsőségére, papjaink és a hívek lelki javára.
Földváry Miklós István írása eredetileg a Sümegi Naplóban jelent meg. Köszönjük a szerző szíves hozzájárulását újraközléséhez. Az írás egy későbbiekben kiegészülő négyrészes sorozat első része, a harmadik a rítus tartalmáról, a negyedik annak lelkületéről szól majd. A tridenti és az új rítus különbségéről bővebben itt olvashatnak: DOBSZAY László: A "tridenti" rítus és a "novus ordo" különbségeiről, in A jó harc. Tanulmányok az ősi római rítusról és a katolikus szent hagyományról. Casa Editrice La Magione - Miles Christi, Poggibonsi - Budapest 2006.
Földváry Miklós blogja: Capitulum Laicorum Sancti Michaelis Archangeli
(Folytatás következik.)