VI. György temetése

A fenti drámai kép akkor készült, amikor a három gyászoló királynő - balra: II. Erzsébet, az új uralkodó, középe a meghalt király anyja, Mária, jobbra pedig özvegye, Erzsébet, a későbbi anyakirálynő - kikiséri VI. György koporsóját a vonathoz, amely Windsorba indult.

Jövőre, 2012. február 6-n lesz 60 éve, hogy az akkor már évek óta betegeskedő, s röviddel korábban tüdőrákkal operált VI. György király hirtelen meghalt. A királyi család akkor is - és most is - a norfolki Sandringhamban töltötte a karácsonyt, s a betegeskedő király egész februárig ott maradt. Előző nap este még semmi jele nem volt a közeledő halálnak, a királyra reggel talált rá az inasa, amikor a reggeli teát bevitte neki. Idősebbik lánya és utóda, Erzsébet afrikai hivatalos úton volt, s ott tudta meg a hírt, hogy nem egészen 26 évesen Nagybritannia és Északírország Egyesült Királysága, Ausztrália, Dél-afrika, Kanada, Pakisztán, Új Zéland és a többi ország királynője lett.

A király a II. világháborúban a nemzet egységének szimbóluma lett, alig 56 évesen bekövetkezett korai halála mélyen megrázta a háborúból éppen csak felépülő országot. (A jegyrendszert, mely az udvarra is kiterjedt, csak a következő nyáron, a koronázás alkalmával szüntették meg.)

A temetés képei és leírása (angolul).

Prága és Budapest III. - Zsigmond király Friss Palotája és a prágai Ulászló terem

"A magyar király erősebb, hatalmasabb volt, mint a cseh – már amikor a kettő nem ugyanaz a személy volt –, s talán szuverénebb volt a saját birodalmában, mint a lengyel király, így a budai udvar építkezései sokszor szolgáltak előképül a cseh vagy a lengyel király udvarának. Hiába volt a cseh főváros már a középkorban is jóval nagyobb, gazdagabb és főleg városiasabb – ha tetszik.„polgáribb” – volt, mint Buda, a közös uralkodó szívesebben tartózkodott a nagyobb szabású budai várban, mint Prágában. Az Ulászló terem, a prágai vár hatalmas gótikus terme éppúgy budai minta alapján épült, mint a krakkói király vár, a Wawel reneszánsz árkádos udvara. A Mohácsnál elesett II. Lajos magyar és cseh király özvegye, Habsburg Mária még évtizedekkel később is, brüsszeli helytartói udvarában is a budai szép napokra, s nem Prágára emlékezett."

(Prága és Budapest I. rész.)

A prágai vár talán leglátványosabb tere a hatalmas, késő gótikus hálóboltozattal fedett Ulászló-terem, építtetője II. Ulászló magyar és cseh király, a jól ismert Dobzse László, egyben a lacipecsenye névadója. Kevésbé ismert azonban a terem mintája, a budai várbeli Friss-palota kétszintes gótikus nagyterme, melynek emlékét csak leírások, 15-16. századi metszetek, valamint az ásatások során előkerült töredékes kőanyag őrzi, melynek alapján rekonstrukciós rajzok is készültek.

A Friss palota megtalált alapfalai és pinceszintjének rekonstrukciója

A palota rekonstruált keresztmetszete

(Alul a boltozatos pince-szint, felette a kéthajós - feltehetően keresztboltozatos földszinti nagyterem, középen oszlopsorral, majd pedig a fadonga boltozattal fedett, felső díszterem, Zsigmond magyar király, német-római császár fogadóterme)

A palota földszinti (felül) és emeleti (alul) nagytermének rekonstruált alaprajza

A Friss palota északi homlokzata

A prágai vár gótikus nagy terme, az Ulászló terem:

Prága és Budapest - képek II.

A magyar és akár a cseh vagy lengyel városiasodás különbsége - és sajna, a magyar városiasodás szerényebb mértéke - a kortárs ábrázolásokon ugyanúgy látszik, mint a fennmaradt középkori épületeken, s az ország közepének elpusztítása meg szinte lehetetlenné teszi az összehasonlítást.

Városképek a Civitates Orbis Terrarumból ....

Nürnberg, a gazdag birodalmi város

Poznan
(Balra az egyházi városnegyed, a nagy gótikus katedrálissal, jobbra az óváros)

Krakkó, a lengyel királyok koronázó és székvárosa
(Jobbra a Wawel, balra az óváros)


Esztergom, az egykori királyi, majd érseki város romokban
(Fent a Szent Tamás-hegy felől, lent a Duna túlsó, ma szlovákiai oldalról, az előtérben a középkori Kakat, a törökkori Párkány, szlovák nevén Sturovo)

Várad, Szent László városa
(Előtérben a vár és az 1598 után elpusztult négytornyú katedrális, a katedrális előtt Szent László bronz lovasszobra. A mai város a Körös túlsó partján épült fel.)

Városi plébániák ...

Két Mária-templom: fent a budai Mátyás-templom, lent a krakkó Mária-templom

Prága és Budapest - képek I.

Buda és Prága első ábrázolásai a Nürnbergi Krónikában
(Hartmann Schedel Liber Chronicarum, Nürnberg, 1493)

A krónika illusztrációit készítő fametsző kegyes volt: míg a középkori budai királyi vár nagyobb szabású volt jóval, mint a kortárs prágai Hrad (amit csak mi hívunk Hradzsinnak, a Hradcany a prágai vár elővárosa ...), addig a város - Buda, Pest és Óbuda szerényebb volt, mint a kortárs Prága. A Buda látképen a leghangsúlyosabb elem a királyi vár, míg Prágából a gazdag óváros szinte fel sem ismerhető. (Érdekes viszont az épülőfélben levő katedrális jelzése.)

Néhány évtized elteltével Prága a német-római császár székvárosa, s a királyi palota hatalmas reneszánsz épületcsoporttá alakul, körülötte kertekkel, nyaraló kastéllyal, míg a Duna-parti ikerfőváros az Oszmán birodalom legészakibb provinciájának egyre keletiesebb tartományi székhelye lett, egykor híres palotája napról-napra tovább pusztult.

Prága 1570 körül - a kölni kiadású "A világ városai" c. kiadvány I. kötetében
("Civitates Orbis Terrarum" , I. kötet, kiadta: Georg Braun ésFrans Hogenberg, circa 1572)

A török hódoltságban élő Pest és Buda 1610 körül
("Civitates Orbis Terrarum" , VI. kötet, kiadta: Georg Braun ésFrans Hogenberg, 1617)

Prága és Budapest II.

Prag és Praha– Ofen és Buda

Az asszimiláció és főleg az, hogy ki kit győz le és olvaszt be, bonyolult folyamat. Elsőszámú hajtóereje az állam és az államnyelv, és még akkor is, ha nincs erőszakos asszimiláció, az asszimiláció helyszíne a város. A város azonban csak akkor képes asszimilálni, ha annak nyelve egyben a többség, a várost övező vidék nyelve is. A városba költöző nemzetiségek veszítik el anyanyelvüket és hasonulnak a városi többséghez, nyelvben, kultúrában. A magyar államnyelv és a magyarosodó városok olvasztottak be 1918 előtt százezer-számra németeket, szlovákokat, s zsidókat is, elsősorban Budapesten, de másutt is a történelmi országban. Az asszimilációs folyamat így megfordult az államnyelv megváltozásával és a falusi tömegek betelepülésével a történelmi Magyarország 1918-ban elcsatolt területein, s lett az egykori Klausenburgból Kolozsvárrá magyarosodott városból Cluj, de még inkább Cluj-Napoca, Nagyváradból Oradea, s ma már a székely nagyváros, Marosvásárhely is egyre inkább Târgu Mureş. Ahogy a magyarosodás nem érte el a történelmi ország peremvidékeinek nemzetiségi falvait, a szlovákokat, románokat és ruténeket, úgy maradnak meg magyar végvárnak a székelyföldi falvak.

Prága és Budapest a városi lakosság átalakulása tekintetében párhuzamos utat jártak be a XIX. században, amely mindkét fővárosban a német polgárság visszaszorulását és a nemzeti nyelv megerősödését hozta. Prága a középkortól fogva német város volt, sokkal németebb, mint Buda vagy Pest. A középkori Buda német többségű, főleg vagyoni szempontból, a középkori Pest inkább magyar, mint német, 1686 után pedig mindkét városban jelentős méretű délkelet-európai közösségek éltek: szerbek, görögök, macedónok. Prága lakosságának alig egy harmada volt cseh a század elején, de 1900-ra a németek aránya szorult vissza alig 10-15%-ra. A város „csehesedése” lényegesen több konfliktussal járt, mint Pest-Buda elmagyarosodása. A csehek előretörésének fő forrása a cseh népi tömegek bevándorlása volt, szemben a német polgársággal és középosztállyal, míg Pest-Budán a német polgárság nem állt ellen a magyarosodásnak, sőt a virtigli német nevek is többnyire lelkes magyarokat takartak.

A pesti egyetem már rég magyar tannyelvű volt (a latin után), mire a Károly Egyetemet 1881-ben kettéválasztva, létrejött a cseh nyelvű prágai egyetem, mely csak 1920-ban vette át a német egyetemtől a nevet, és így persze a történelmet is. (A német nyelvű prágai egyetemet 1945-ben természetesen megszüntették.)

A zsidók deportálása Magyarországon a vidéken kezdődött el, s a német nemzetiség 1945. utáni kitelepítése is a falvakra korlátozódott. Így a magyar falvakban és vidéki városokban ma szinte egyáltalán nem élnek zsidók, s németek is csak nagyon kevesen. A budapesti zsidóságnak a túlnyomó többsége megúszta a Holokausztot, míg a pest-budai németek 1945-re már réges-régen felszívódtak a magyar tengerben. A sok évszázados, hatalmas prágai zsidó közösség sorsát a német megszállás pecsételte meg, amelyet a zsidó lakosság talán csak 10% élte túl. A prágai német kérdést viszont a majdnem hárommillió csehországi német kitelepítésével együtt oldotta meg a potsdami értekezlet. Így a prágai óvárost, s persze a prágai zsidónegyedet is, ma nem-zsidó csehek mutogatják a világnak, s cseh antiszemitizmusról szó sem esik, hiszen minden a németek bűne volt, akiket amúgy szinte meg sem említenek, mintha soha nem is éltek volna németek Prágában, míg a lényegesen kevésbé izgalmas pesti zsidó negyedben magyar zsidó fiatalok működtetik a Holokauszt-turizmust, s beszélnek hosszasan a magyar antiszemitizmus gyilkos bűneiről.*

A viharos huszadik század

Az 1918. év fordulópont volt a cseheknek és a magyaroknak egyaránt, s a csehek számára hatalmas sikert hozott. Nemcsak önálló cseh államiságot, hanem nyilvánvaló cseh dominancia alatt egy középhatalmat teremtett, a Csehszlovák Köztársaságot, a nyugati baloldali értelmiség kedvencét. Egy korábbi cikkemben már leírtam, a cseh nacionalizmus, sőt sovinizmus nem kisebb, mint a magyar, sőt, csak éppen sokkal ravaszabb. Nos, a „haladó értelmiség” minden csodálkozás nélkül tudomásul vette, ha Masaryk köztársasági elnök ilyeneket beszélt: „Történelmi határaink majdnem egybeesnek a nemzetiségi határokkal. Csak a cseh négyszög északi és keleti szélein található német többség az elmúlt évszázadok betelepülései következtében. Ezeknek az országidegeneknek a részére talán lehetséges egy bizonyos modus vivendi, és ha megbízható polgároknak bizonyulnak, még az is lehetséges, hogy parlamentünk […] valamilyen autonómiát biztosít részükre. Ellenkező esetben meg vagyok győződve arról, hogy ezen területek gyorsan némettelenítve lesznek.”. (1919. január 10, interjú a Le Matin részére.) Képzeljük el, ha mondjuk egy évvel később Horthy kormányzó mond Budapesten hasonlókat, nem a németekről, hanem esetleg a pesti zsidókról. Elképzelhetetlen, ugye? (Tolnay Károly – a későbbi Charles de Tolnay, Michelangelo-kutató – maga meséli el visszaemlékezéseiben: „Atyám-Anyám sohasem gondoltak volna arra, hogy elvigyenek a »dicső múlt« emlékeit a Várban megnézni velünk. Nem volt kapcsolatuk a hazai múlttal. ... Idegenként éltek ott.”)

A sikeres Csehszlovákiával szemben, a trianoni magyar állam az akkori Európa páriája lett. A konzervatívok a Kommün, a liberálisok és baloldaliak pedig a jobboldali restauráció miatt néztek rá gyanakvással. A pária sors kialakulásában nemcsak a külföld előítéletei a vesztessel szemben, meg a sok koncra éhes, majd pedig a megszerzett zsákmányt éberen őrző szomszéd játszott szerepet, hanem mi magunk is. A trianoni magyar állam a forradalom, a Kommün és az ország megcsonkítása után érthetően hangoztatta a folytonosságot a történelmi múlttal, de ezzel a vesztes háború minden bűnét az egyharmadnyi maradék ország vette magára. A trianoni Magyarországgal szemben alkalmazott megtorlás jóval súlyosabb volt, mint a háború fő felelősének tartott Német Birodalommal szembeni alkalmazott intézkedések. Közben az új Német Birodalom épp úgy, mint az Osztrák Köztársaság egy-egy elegáns mozdulattal maga mögött hagyta a birodalmi múltat, s igyekezett szűzen megjelenni a nemzetközi politikában. A győztesek, mint a csehek, a lengyelek, a románok és a szerbek pedig a győzelem fényében sütkérezhettek, s a saját új vagy megnagyobbított államuknak örvendeztek.

Az új Csehszlovák Köztársaság hivatalosan az egységes „csehszlovák” nemzet állama volt, ahol nemcsak a németek, a magyarok és a ruszinok lettek másodrangú állampolgárok, hanem a külön nemzeti identitástól lényegében megfosztott szlovákok is. Prága ebben a 20 évben egy önálló állam modern fővárosa volt, míg Budapest a kezdetben, mint a „bűnös város”, küszködött a 1918-19-es zavaros idők emlékével, meg azzal, hogy egy nagy birodalom társ-fővárosából egy kis ország vízfeje lett. Budapest a 30-as évek elejére jórészt magára talált, újra egy izgalmas metropolisz lett, hatalmas, hollywood-i méretű szórakoztató iparral, ahol a wales-i herceg barátnőjét, Mrs. Simpsont egy pesti zsidó fiatalember, egy bizonyos Markstein Józsi nevű parkett-táncos (ismertebb művésznevén Alfonzó) táncoltatta meg az Arizona mulatóban.

A második világháborút Prága gyakorlatilag pusztítás nélkül úszta meg, míg Budapest – Berlinhez, a német nagyvárosokhoz és Varsóhoz hasonlóan – ismét romhalmaz lett. A csehek nem először a történelemben, a győztes oldalon fejezték be a háborút, míg hazánk az utolsó csatlós bélyegét viselte 1956-ig, s sokszor még azóta is. Prága a kommunista hatalomátvételt és a sztálinista rendszert is valamivel jobban átvészelte, mint Budapest, mert például alig volt kitelepítés a városból. Ott is épült persze egy rettenetes Sztálin szobor, amit csak 1962-ben bontottak le. A szelíd elbánás a németekre és a magyarokra nyilvánvalóan nem vonatkozott, s a kollektív jogfosztás érvényessége a mai napig a demokratikus cseh (és szlovák) politikának is egyik sarokköve.

1989 után

Az egymással és persze Béccsel is versengő két közép-európai főváros további sorsát az ország egészének sorsa határozta meg.

A prágai bársonyos forradalom 1989. őszén örömujjongások közepette takarította el a keleti blokk egyik legostobább kommunista rendszerét, míg Budapesten nem volt forradalom, se bársonyos, se másmilyen, s a legnépszerűbb politikusok még mindig az egykori reform-kommunisták voltak. Csehország és Prága először a megtalált szabadság, majd az önálló cseh államiság eufóriájában élt, 1526 óta először egyedül, önállóan, Szent Vencel koronájának országaiban, s ráadásul most már a németek zavaró jelenléte nélkül. Budapest néma maradt az első szabad választások idején, s tömegmegmozdulásra sem a kommunisták, hanem az első szabadon választott kormány ellen került sor, 1990. őszén, aminek során az egykori demokratikus ellenzék először borult össze a volt kommunista párttal.

A bársonyos forradalom után Prága egyike lett a világ legjelentősebb turisztikai célpontjainak, a hatodik legtöbbet látogatott város, London, Párizs, Róma, Madrid és Berlin után. Budapest ilyesmiről még csak nem is álmodhat. A szomszéd fűje mindig zöldebb. Nekünk magyaroknak nyilván nagyon tetszik Prága történelmi hangulata, érintetlen gótikus és barokk belvárosa, a kézzel fogható folytonosság, a cseheknek meg talán imponál Budapest világvárosi hangulata és izgalmas a forró pesti nyár mediterrán utcaképe. A fejlődés dinamikájában, s talán a fejlődés kiegyensúlyozottságában is, az első hely mindenképpen Prágáé. Hiába van Budapesten korszakos mértékű ideig hivatalban a város első embere, s ennyi idő alatt fel lehet építeni egy világvárost, mi leginkább a közszolgáltatások romlását, a városi kormányzat és városfejlesztési elképzelések teljes hiányát, a vagyonfelélést és a mindent elöntő korrupciót érzékeljük. Nyilván Prága sem tökéletes, de talán több koncepció és kevesebb korrupció van ott, mint Pesten. Ott nincs kultúrharc sem, s a cseh baloldal is békében él a cseh történelmi múlttal, nem úgy, mint a magyar, amelyik a XX. század eleje óta szónokol és firkál a magyar történelem állandó újra kezdéséről. A csehek – vagy akár a románok – nem viszik ki saját belső vitáikat külföldre, s nem apellálnak valami felsőbb instanciához, mint a magyarok, különösen pedig a magyar baloldal tette mindig a szörnyűségesen elmaradott ország ellen, Jászitól Károlyin át egészen napjainkig. A lelki béke pedig nemcsak az egyes emberek, hanem egész nemzetek számára fontos. Az önmagával meghasonlott ember nem ura a saját életének, az önmagával meghasonlott ország nem mestere a saját jövőjének.

A magyar átmenet sikerét vagy sikertelenségét sokan, sokféle szempontból megírták. Én azt hiszem, az átmenet lehetett volna sikeresebb is, de messze menően nem olyan sikertelen a dolog, mint ahogy azt mostanában, a huszadik évforduló táján hazánkban annyira sokan látják, vagy láttatják. Ahogy Magyarország is olyan, amilyenné mi tesszük, a fővárosunk is azzá lesz, amilyenné mi alakítjuk. A fővárosi kormányzat sok mindenről tehet, de nem tehet mindenről. A változások ott kezdődnek majd, hogy MI nem szemetelünk az utcán.

2009

(A www.konzervatorium.hu lapon megjelent szöveg.)

* Utóirat 
Ezt a cikket még 2009-ben írtam, s előtte persze már többször jártam Prágában, így láttam a régi zsidónegyedet is, s élénken megmaradt bennem a középkori zsinagógák, a zsúfolt régi temető, meg a copf városháza képe, s egészében véve valami régi városnegyedre emlékeztem. 2012 tavaszán újra Prágában jártam, s előtte kicsit többet olvastam a város történetéről, s akkor jöttem rá, hogy a prágai zsidónegyed a sok cseh szemfényvesztés egyike: az egy-két középkori épület, meg a látványos temető, főleg pedig a középkori legendák sokkal történelmibbnek mutatják a mai Josefovot, mint ami. A régi prágai gettó ugyanis a XX. század elején legnagyobb részében a városrendezés áldozata lett, s a házainak túlnyomó többsége olyasféle, mint a pesti belváros XX. század elejei házai. A pesti zsidónegyed - a VII. kerület - XIX. századi házaival mai állapotában régebbi, mint a prágai és a betelepült szórakozónegyed miatt sokkal izgalmasabb is, mint a prágai zsidónegyed elegáns nagypolgári utcái.

Prága és Budapest I.

A két közép-európai főváros összehasonlítása nap, mint nap megtörténik, s az összehasonlításból hol az egyik, hol a másik főváros kerül ki „győztesen”. A különbségek éppúgy, mint a hasonlóságok a történelemből, a régmúlt és a közeli múlt történelméből erednek.

A kezdetek

A középkori cseh, lengyel és magyar államiság sorsa ezer szállal fonódott össze. Egy-két évtizedes eltéréssel indultak útjukra a saját „nemzeti” dinasztia uralkodása alatt, s közel egy időben váltotta fel a kihalt ősi uralkodóházat egy-egy „import” család. Éles verseny és közös uralkodók korszakai váltogatták egymást. Anjou-k, luxemburgiak, Jagellók és Habsburgok, svéd királyok és szász választófejedelmek követték egymást a cseh, a lengyel és a magyar trónon. A középkori Magyarország nagyobb, s voltaképpen jelentősebb ország volt, mint a cseh királyság. Magyarország előbb is lett önálló királyság (1000-ben), míg a cseh király sokáig nem szuverén herceg volt, s valamilyen formában folyamatosan a német-római birodalom része, a német Aranybullától kezdve választófejedelemségként. A korai lengyel állam 962-ben, néhány évtizedes előnnyel jött létre, de sorsa alig kétszáz év után az állami széttagoltság egy újabb kétszáz éves időszaka volt. A középkori magyar királyság területét a páratlan természetes határok, a Kárpátok hegykoszorúi tartották össze, ugyanúgy, ahogy a középkori cseh állam is minden oldalról természetes határok, a Kárpátok, az Érchegység, illetve a Szudéták láncai közötti területet foglalta el.

Áldás és átok: páratlan természeti gazdagság – szegényes városok

A külföldi utazók beszámolói szinte egybehangzóan írják le középkori Magyarországot. Hatalmas, tágas terület, páratlan gazdagságú termőfölddel, hatalmas marhagulyákkal, halban gazdag széles folyókkal, vadban dús, óriási erdőségekkel, gazdag bányákkal – és igen kevés, aránylag kis várossal. A nyugati utazóknak ugyanakkor sokszor volt idegen az itteni emberek keleties megjelenése, míg a keletről érkezők ismerős arcokat találtak a magyarok között.

Amerika felfedezése előtt, a nyugati világban forgalomban levő arany 70-80%-a származott a magyar bányákból, s ugyancsak itt voltak az akkor Európa legnagyobb ezüst és rézbányái is. A nagy, aránylag ritkán lakott ország és az élelmiszer-bőség következtében sokkal ritkább volt az éhínség a középkorban nálunk, mint a sűrűn lakott, s előnytelenebb éghajlatú Nyugat-Európában, s a Fekete Halál sem tizedelte (harmadolta) meg annyira a népességet, mint tőlünk nyugatabbra.

Az akkori Európában páratlan természeti gazdagság egyszerre volt áldás és átok. A magyar gazdaság a XIII-XIV. századtól elsősorban ásványi kincs és élelmiszer exportőrként épült be a középkori világgazdaságba, ipari termelés – még céhes keretek között is – alig volt. Gazdagság pedig már akkor sem a mezőgazdaságból vagy a nyersanyag kitermelésből származott, hanem a feldolgozóiparból és a kereskedelemből. Hiába volt a magyar gyapjú a piacvezető az akkori Európában, a gazdagság mégsem nálunk, hanem tőlünk nyugatra keletkezett. Akkoriban – a XIV. században – egy jó magyar lovat már 10 aranyért meg lehetett kapni, míg egy vég közepes minőségű cseh posztóért 7 forintot kértek, egy vég olasz posztó ára pedig 15(!) ökör árával volt egyenértékű. Ne gondoljunk semmiféle összeesküvésre, aminek a középkori magyar állam esett áldozatául. Hasonló dolog játszódott le 200-300 évvel később az ibériai félszigeten is: Amerika és India aranya hiába áramlott gyakorlatilag korlátlanul a spanyol és portugál gazdaságba, ezek az országok egyre szegényebbek lettek, míg a pénzből ipart és kereskedelmet teremtő holland és angol gazdaság pedig egyre növekedett.

Így aztán a legnagyobb magyar városok együttes jövedelme sem érte el egy közepes lombardiai város gazdagságát. A magyar viszonylatban metropolisznak számító középkori Buda, a maga tízezer lakosával hiába emelkedett ki a 6-7 ezer lakosú Pozsony, a 4-5 ezres Sopron vagy a 2-3 ezres Lőcse, Bártfa és Eperjes sorából, nemcsak a 100-150 ezres kortárs Velence, Milánó vagy Nápoly mellett törpült el, hanem az akkori Bécs, Krakkó vagy Prága is jóval nagyobb és fontosabb város volt. A középkor végi Prágának (vár, óváros, újváros, kisoldal együtt) 50-60 ezer lakosa volt, Pestnek, Budának és Óbudának együtt lehetett talán 30.000.

Buda, Krakkó és Prága

A magyar király erősebb, hatalmasabb volt, mint a cseh – már amikor a kettő nem ugyanaz a személy volt –, s talán szuverénebb volt a saját birodalmában, mint a lengyel király, így a budai udvar építkezései sokszor szolgáltak előképül a cseh vagy a lengyel király udvarának. Hiába volt a cseh főváros már a középkorban is jóval nagyobb, gazdagabb és főleg városiasabb – ha tetszik.„polgáribb” – volt, mint Buda, a közös uralkodó szívesebben tartózkodott a nagyobb szabású budai várban, mint Prágában. Az Ulászló terem, a prágai vár hatalmas gótikus terme éppúgy budai minta alapján épült, mint a krakkói király vár, a Wawel reneszánsz árkádos udvara. A Mohácsnál elesett II. Lajos magyar és cseh király özvegye, Habsburg Mária még évtizedekkel később is, brüsszeli helytartói udvarában is a budai szép napokra, s nem Prágára emlékezett. (A királyné sírját az Escorialban sem a cseh oroszlán, hanem a magyar címer díszíti!)

Ma már összehasonlítani sem tudjuk az egykori Budát és Prágát. A középkori magyar királyság szíve, a Medium Regni – a Buda-Székesfehérvár-Esztergom-Visegrád négyszög –150 évre háborús szintér, megszállt terület lett, s így a budai várról másolt cseh és a lengyel építmények megmaradtak, míg Zsigmond király hatalmas, kétszintes lovagterme – a prágai vár Ulászló termének előképe – ugyanúgy szinte nyom nélkül pusztult el, mint Hunyadi Mátyás budai reneszánsz palotája, a Wawel előképe.

A középkori Európában, a XIII. század után, már nem a királyi és császári udvarok vagy a gazdag püspökök voltak a művészetek, így az építészet és festészet legnagyobb mecénásai, hanem vagyonos és hatalmas városok. A gazdag kereskedővárosok építették fel Milánó, Firenze és Siena dómjait, halmozták el vagyonnal a velencei Szent Márk templomot, és támogatták a jellegzetesen városi szerzetesrendek, a ferencesek és a dominikánusok templomait. A magyar városok kicsinysége és vagyoni gyengesége miatt, nálunk nem épültek hatalmas gótikus székesegyházak és városi plébániák, mint Prágában, Bécsben, Krakkóban, vagy akár csehországi bányavárosban, Kutná Horában (Kuttenberg), s városi szerzetesi templomok is negyedakkorák, mint egy-egy olasz vagy akár lengyel város ferences vagy dominikánus temploma. A példa szélsőséges, de hasonlítsuk csak össze a középkori Sopron aprócska ferences templomát, a főtéri Kecske-templomot a velencei (Il Frari) vagy a firenzei (Santa Croce) ferences templommal, vagy akár a budai dominikánus templomot (lásd: Hilton szálló) a krakkói vagy épp a firenzei dominikánus templommal. A különbség nagyon sokat mondó. Hasonlóképpen beszédes a középkori Buda és a középkori Prága vagy Krakkó házainak összehasonlítása. A középkori budai házak legfeljebb egyemeletesek, két emeletes ritkán, három emeletes pedig szinte egyáltalán nem akad közöttük. Széles kapubejáratuk, ami nagyon sokszor ma is tanulmányozható a budai vár-negyedben, egyértelműen a mezőgazdasági termékek beszállítására utal, hogy a nagy szekerek elférjenek, míg Prága és Krakkó középkori házai, 3-4 emeletesek, keskeny homlokzattal, keskeny bejáratokkal a kereskedelem és ipari tevékenykedés csalhatatlan építészeti jelei.

A magyar királyi udvar

A XVI. század egész Európában a központi királyi hatalom megerősödését és így természetesen a királyi székvárosok kiemelkedő fejlődését hozta. Évszázadokra meghatározta egy város sorsát az oda költöző királyi udvar, s máig ható következménye van Budapestre és a magyar városokra egyaránt annak, hogy a magyar király 1540. óta nem székelt az országban. A királyi – és császári – udvar és az udvari főnemesség építkezései nem Budát vagy Pozsonyt ékesítették, hanem Prágát, majd Bécset. Budán nem épült késő reneszánsz vagy barokk királyi rezidencia, vagy a város szélén királyi nyári lak, mint akár Varsóban a királyi vár, vagy éppen Wilanów, vagy akár a Łazienki park kastélya. Nem díszítik a várost a főnemesség hatalmas városi palotái sem, mint Bécset, Prágát vagy Varsót, a budapesti arisztokrata paloták vagy átalakított budai polgárházak vagy a XIX. Században épült városi házak.

A fehérhegyi csata után (1621) Prága elvesztette kiemelt szerepét a Habsburg-monarchiában, de polgársága és az ott városi palotát fenntartó – immár német-cseh – arisztokrácia gazdagsága és jelentősége nem változott. Hatalmas templomok, kolostorok és paloták épültek, mint a kisoldali jezsuita templom vagy a strahovi kolostor, vagy a vár alatti Waldstein (Schiller után: Wallenstein) palota, s persze felépült egy szép barokk színház is, a Rendi színház, ahol Mozart Don Giovannijának ősbemutatója volt. A Duna-parti iker-főváros – Pest és Buda – eközben még sokáig hordozta a török megszállás jeleit, és az azt követő újjáépítés is inkább provinciális kisvárosokat teremtett, semmint nagyszabású fővárost. Német színház Pesten 1812-ben nyílt, magyar színház pedig jóval később, csak 1837-ben. Pest-Buda magyar fővárossá válása egyértelműen a reformkorban kezdődött.

Budapest

1873-ban, Pest, Buda és Óbuda egyesítésének évében a hármas-iker főváros még szinte mindenben a cseh tartományi főváros mögött kullogott. Alig negyven évvel később azonban már réges-régen nem Prága, hanem a birodalmi főváros, Bécs volt Budapest nagy vetélytársa. Budapest akkoriban Európa legdinamikusabban fejlődő városa volt. Növekedése, modernizálódása csak az egységes Német Birodalom fővárosához, Berlinhez volt fogható, s a változások mértékét sokan szívesen hasonlították Berlin helyett Amerikához. Budapesten nyílt meg az első földalatti London után, épült meg a hatalmas Duna-parti Országház és bővült sokszorosára a budai királyi vár. A város páratlan szépségű fekvését csak növelte egy igazán komoly folyó, a Duna, amelyhez képest a Temze vagy a Szajna is jelentéktelen semmiség.

Eközben Prága valóban az egyre kevésbé fontos tartományi főváros életét élte, elegáns, jó karban levő házakkal, nyilvánvaló gazdagsággal, de az egyre jobban feszülő cseh-német ellentéttől eltekintve, minden különösebb izgalom és frivolság nélkül. Épült persze Nemzeti Múzeum a Vencel téren, meg Nemzeti Szinház a Moldva partján, de a város messze nem lett olyan világvárosi hangulatú, mint az akkori Budapest. Budapest fejlődése azonban sokkal felszínesebb volt, mint az organikusan fejlődött Prága sok évszázados békében megalapozott polgári gazdagsága. A sokemeletes Andrássy-úti paloták mögötti szűk utcákban egy-két emeletes lakóházak álltak, a Nagykörút, Rákóczi út sok szempontból csak kulissza volt a mögötte levő kisvárosi házak eltakarására. Ilyen az akkori Prágában nemigen fordulhatott elő. Prága és Budapest utcáit járva, ma is érződik ez a különbség. Hiába nagyobb, érdekesebb, mondénabb Budapest, valahogy Prágában szilárdabbak az alapok, ugyanúgy, mint 600 évvel ezelőtt, s kiegyensúlyozottabb, mint Budapest. Prágában nincsenek milliárdos villák, és persze nincsenek ezrével hajléktalanok sem az utcán. A város, az utcakép, az emberek öltözködése is nyugatiasabb, polgáribb, mint Budapesten. Én magam 1987-ben jártam először Prágában, ami akkoriban nagyon szomorú város volt. De a szomorú utcákon sétáló rosszkedvű prágaiakon is polgárias ballonkabát volt, nem pedig az akkori Budapesten annyira gyakori fényes dzsogging ancúg és a nejlon anorák.

(Folytatása következik.)

(A www.konzervatorium.hu honlapon megjelent szöveg.)

Erzsébet királyné, az anyakirályné temetése

Lassan tíz éve halt meg Erzsébet királyné, az anyakirályné, az uralkodó II. Erzsébet anyja. Állami temetéséről a youtube-on 16 részben teljes felvétel van.

Az első rész: http://www.youtube.com/user/0011795#p/u/33/cEctLHKIB8Q

A régi skót arisztokrata családból származó Lady Elizabeth Bowes-Lyon 1923-ban lett Albert, yorki herceg felesége. Albert 1936 decemberében, bátyja VIII. Edvárd lemondása után VI. György néven lett király, s alig 56 évesen, 1952. februárjában meghalt. Erzsébet ötven évig volt özvegy, s életének 102. évében, 2002 márciusában halt meg.

Alsóbogát, a nagykastély

A bogáti nagykastély lakóinak életéről ma már csak az Inkey László leszármazottainak tulajdonában levő fényképek tanúskodnak, melyeket elektronikus formában a kastély mai tulajdonosa és helyreállításának megálmodója bocsájtott a szerkesztő rendelkezésére.

Alsóbogát, 1944 előtt ...

Alsóbogát kastélyai és a szocialista vívmányok

Már több mint 20 éve nem halljuk a "szocialista vívmányok" jelzős szerkezetet, de az én generációm tagjai, s főleg a nálunk idősebbek bizony sokszor hallották, hogy ugyan szükségesek változások, de a szocialista vívmányokat feltétlenül meg kell őrízni. Hogy mik is voltak a szocialista vívmányok, arról a vélemények már erősen megoszlottak. Ebben a bejegyzésben a szocialista vívmányokat egy sajátos szemüvegen keresztül, a somogy-megyei Alsóbogát kastélyainak sorsán át mutatom be.

A Zichy-Inkey kastély, a nagykastély (fent) és
a Festetics-Vrancsics kastély, a kiskastély (lent)

Alsóbogát - az egykor Edde községhez tartozó Bogátpuszta - Kaposvártól északra, 17 km-re található, Somogyjádtól 4 km-re. Egykor a Festetics, majd Zichy, utóbb beházasodás révén az Inkey család birtoka volt. A faluban két kastély is van: a 19. sz. elején épült klasszicista stílusú, emeletes Zichy-Inkey kastély és a falu tulsó végén a pár évtizeddel korábbi Festetics-Vrancsics kastély, a "kiskastély". A Zichy-Inkey kastély hatalmas, több mint 13 hektáros ősparkban áll, de a kiskastély környezetét a földosztás utáni évek elpusztították. A kiskastély évtizedeken át a helyi tsz. libanevelő telepe volt. A kiskastély mai tulajdonosa, Nagyházi Csaba műgyűjtő és műkereskedő a helyreállítás során több szignált Dorffmeister-freskót is talált a vakolatok alatt ...

Nos, a szocialista vívmányok egyike egészen biztosan a Dorffmeister-freskók alatti libahízlalás volt.

Inkey László, bogát utolsó ura

A nagykastély utolsó tulajdonosának, Inkey Lászlónak egyik unokája volt Thassy Jenő író, újságíró, az Amerika Hangja rádió magyar adásának sok évtizeden át aktív szerkesztője. Thassy 2008 tavaszán, 88 éves korában halt meg. Gyerek és ifjúkoráról, így a bogáti életről visszaemlékezéseinek első kötetében, a Veszélyes vidék című nagyszerű könyvben számolt be.

Cikk a Regnum-portálon

A királyságban gondolkodó Regnum portálon megjelent egy a szerkesztővel közös írásunk: http://regnumportal.hu/node/613.

A svéd király koronázása

A középkori svéd királyokat az uppsalai dómban koronázták meg. A koronázás helyszíne a 16. századtól, I. (Vasa) Gusztáv idejétől volt a stockholmi dóm, a Storkyrkan. A koronázást a reformáció után is, a már evangélikus uppsalai érsek végezte. A svéd királyok koronáját német aranyművesek XIV. Erik számára készítették a 16. század második felében. Az utolsó megkoronázott svéd király a Bernadotte-házból való II. Oszkár. Legidősebb fia és örököse, V. Gusztáv (1907-1950) lemondott a koronázásról, s azt követően a parlament (Riksdag) megnyitásakor, illetve a trónralépéskor a király egyenruhában a trón előtt állt, a királyi palástot a trónra vetve, a koronát egy asztalkán a trón mellett állították ki. (XVI. Károly Gusztáv király eskütételéről a képet az előző bejegyzésben lehet látni.)

Svédországban a baloldali Olof Palme által irányított szociáldemokrata kormánytöbbség 1974-ben új alkotmányt fogadott el, mely király összes alkotmányos jogát megvonta, s nem is királyként, hanem egyszerűen államfőként emlegeti.. Egyedülálló módon, a kormányalakítási megbízást sem az államfő - a király -, hanem a parlament elnöke adja. A király svéd állampolgárnak nem adományozhatja a régi svéd lovagrendeket sem, akkoriban szűnt meg a parlament ünnepélyes megnyitása is és számolták fel a svéd monarchia körüli "varázslat" utolsó elemeit is.

A svéd király és a királyi hercegek teljes díszben utoljára 1905-ben, a Riksdag megnyitásán jelentek meg a stockholmi királyi palota országgyűlési termében (Rikssalen). 1907 és 1974 között a Riksdag megynyitásán, melyre a Rikssalenben került sor, még megjelent a királyi korona, legközelebb pedig a király esküvőjén, a katedrális főoltárának két oldalán tették ki a király és a királyné koronáját. A páratlan szépségű svéd királyi jelvényeket 1974 óta a stockholmi királyi palota kincstárában (Skattkammer) őrzik.

Korona, jogar, alma és a királyi kulcs

XIV. Erik koronája
(fent) mostani állapotában, rekonstruálva a 16. századi eredeti formát, és
(lent) a 20. század elején, amikor még a svéd király még viselte a koronáját

 Lujza Ulrika királyné koronája (1751)
a porosz születésű Lujza Ulrika királyné (1720-1782) Adolf Frigyes király felesége volt, a korona a francia királyné koronájának mintájára készült Stockholmban


A trónörökös koronája
- a későbbi X, Károly Gusztáv, mint kijelölt trőnörökös számára készült nagynénje, Krisztina koronázására, korábbi királynéi koronák felhasználásával. A fekete zománcozott buzakévét, a Vasa ház jelvényét III: Gusztáv koronázásakor adták hozzá 

Hercegi korona
- a 18. században készült, a trónörökös koronájának mintájára

Svédországban csak az uralkodó fia vagy lánya, illetve annak házastársa visel hercegi címet

Krisztina királynő (1632-1654) ezüst trónja
- a királyi palota országgyűlési termében áll

II. Oszkár,
az utolsó megkoronázott svéd király

A svéd parlament ünnepélyes megnyitása 1897-ben

II. Oszkár király megnyitja a svéd országgyűlés, a Riksdag ülését
(1905-ben, a norvég önállóság elismerése alkalmából).
Az utolsó alkalom, amikor a svéd király és a királyi hercegek koronával, teljes díszben jelentek meg