Múltba néző

Brit királyi címerek II. - a Plantagenet (Anjou) házbeli angol királyok címerei

2012-01-28T06:36:00.000-08:00

Ebben a sorozatban az angol, skót, majd brit uralkodók és a királyi hitvesek címereit azokkal a nagyszerű grafikákkal illusztrálom, melyek az angol nyelvű Wikipedia megfelelő szócikkeinél találhatók. (Az összefoglaló képgyűjtemény pedig a Wikipédia commons rovatában van.)

Az Egyesült Királyság legnagyobb és legfontosabb alkotó országa Anglia. Az angol királyi címer alkotja az Egyesült Királyság uralkodói és állami címerének első és negyedik mezőjét. Az uralkodói és nemesi címerek minden régi európai országban a 12. sz.-ban alakultak ki, az angol királyi címer három arany oroszlányja normann és franciaországi Anjou példák nyomán is akkor alakul ki. Hivatalos leírása: "Gules three lions passant gardant in pale Or armed and langued Azure", vagyis vörös mezőben három balra lépő, kékkel felfegyverzett és kék nyelvű arany oroszlán.

Az első királyi címert I. Richárd vagyis Oroszlánszívű Richárd király (1157-1199, király: 1189-1199) használta 1195-ben készült pecsétjén, mely Hódító Vilmos feltételezett címerén alapult. A címerpajzs a korai szokásoknak megfelelően dőlt, ahogy a pajzsot viselő lovas vitéz a bal alkarjára felfűzve azt hordhatta. A címer felett zárt sisak, azon pedig a heraldikai kalap, a chapeau, egy hermelinnel bélelt bársonysüveg, amely alól a királyi palást, mint címertakaró omlik a pajzsra. A sisakdísz (angolul crest) a chapeau-n álló, nyílt koronás szembe néző arany oroszlán.

Az angol királyi címer III. Edvárd (1327-1377) idején, 1340-ben a francia koronára bejelentett angol igányre tekintettel, kiegészült a francia királyok liliomos címerének akkor változatával, majd 1348-ban a frissen megalapított Térdszalagrend (The Most Noble Order of the Garter) szalagjával, melynek jelmondata: Honi soit qui mal y pense - átkozott legyen, aki rosszra gondol. (Bár a Térdszalagrend szalagja ténylegesen csak VIII. Henrik óta övezi az angol királyi címert.)

III. Edvárd fia, Edvárd wales-i herceg, a híres Fekete Herceg, még a király életében meghalt, így Edvárdot kiskorú unokája, a Fekete Herceg fia, II. Richárd követte a trónon (1377-1399). Nagyatyja címerét kiegészített a szentté avatott szász király, Hitvalló Edvárd feltételezett címerével (balra, a címerpajzs jobboldalán), valamint két koronás fehér szarvassal, mint pajzstartókkal.

A Plantagenet ház fő ágának utolsó királya II. Richárd volt, aki gyengekező, befolyásolható uralkodónak bizonyult. Helyett nagybátyjai, illetve ambiciózus unokatestvérei uralkodtak, akik 1399-ben megbuktatták a királyt, s a trónra unokatestvére, János lancaster-i herceg fia, Henrik képett, IV. Henrik néven (1399-1413), akit alig 14 éves uralkodás után fia, a legendás hadvezér és agincourt-i győző, V. Henrik (1413-1422) követett. A két Henrik ugyanazt a címert használta, amelyen először jelenik meg az angol oroszlán, mint egyik pajzstartó. A másik pajzstartó a bibliai eredetű vadkecske vagy heraldikai antilop, a yale, amely a címereken arany szarvakat hord (amelyeket a legenda szerint forgatni is tud) és tüzet okád. A Henrikek címerén a pajzs már nem dőlt, hanem egyenesen áll.

V. Henrik nagyon fiatalon meghalt, a trónörökös alig egy éves, helyette megint csak a félelmetes nagybácsik és unokatestvérek uralkodnak. VI. Henrik (1422-1471) nemcsak kisgyerek volt, hanem szellemileg is valamennyire korlátozott, a világos időszakokat elborult évek követték. Henrik nemcsak igény szerint volt francia király, hanem meg is koronázták, ezt tükrözi, hogy címere egyesíti az akkor már csak három liliomos francia királyi címert a megfelelően módosított angol királyi címerrel. Henrik mindkét pajzstartója a vadkecske.

Az angol 15. század a rózsák háborújának időszaka is. VI. Henriket megbuktatják, házi őrizetben tartják, majd egy rövid visszatérést követően meg is gyilkolják. Az angol trónt a Plantagenet ház fehér rózsát használó yorki ágának tagja foglalja el, IV. Edvárd néven (1471-1483). Edvárd király címerét fehér oroszlánok tartják, s a pajzs alatti mezőn a vörös rózsa helyett a fehér jelenik meg.

IV. Edvárd halála után a trón jogszerint kiskorú fiát V. Edvárdot illeti meg, akit öccsével együtt a Towerba zárnak és ott hamarosan mindkét kamaszfiú meghal. Az új király IV. Edvárd öccse, Richárd, Gloucester hercege lesz, III. Richárd néven (1483-1485). III. Richárd, Shakespeare azonos című drámájának alakja csak két évet ül az angol trónon, a bosworth mezei csatában legyőzi a lancester-i ággal rokonságban álló Henry Tudor, richmond grófja, aki VII. Henrik néven lesz a Tudor dinasztia megalapítója. Ezzel a Rózsák háborúja néven ismert sok viharos évtized lezárul.

Richárd király címerét két fehér vadkan tartja, s a chapeau-n először jelenik meg a királyi korona.

VI. György - a vonakodó király

2012-01-23T12:40:00.000-08:00

Nagyszerű BBC dokumentum film elérhető a youtube-n, négy részben.

Az első rész: http://www.youtube.com/watch?v=xhs3dJ7YyKM, a folytatások pedig a film-listán mellette megtalálhatóak!

Brit királyi címerek I.

2012-01-07T08:09:00.000-08:00

A brit királyi címer

A királyi címernek a kormány által használt változata

A brit állam hivatalos neve 1921, az ír függetlenség és az Ír Szabadállam megalapítása óta Nagybritannia és Észak-írország Egyesült Királyság (The United Kingdom of Great Britain and Northern Ireland), az ír függetlenség előtt Nagybritannia és Írország Egyesült Királyság (The United Kingdom of Great Britain and Ireland).

Az Egyesült Királyság (United Kingdom) 1800-ben jött létre, amikor az Unió-törvény (Act of Union) megszüntette az önálló, Nagybritanniával elvileg csak perszonál unióban álló Ír Királyságot (Kingdom of Ireland) és dublin ír parlament (amelynek felsőházában és alsóházában - a katolikusok jogfosztottsága miatt - csak az angol-ír protestáns elit ült) egyesült a westminsteri brit parlamenttel. Nagybritannia maga is egy unió eredménye: az 1603 óta perszonál unióban levő Anglia és Skócia 1707-ben egyesült, mint Nagybritannia, vele együtt megszünt az önálló skót parlament is, míg az egykori önálló Velszi Hercegség (Principality of Wales) formálisan 1535-ben olvadt bele Angliába.

A brit uralkodó címere és a brit kormány által használt címer némileg különbözik, de mindkettő lényegében azonos azzal, amit Viktória királynő kezdett használni 1837-ben, amikor megszünt a brit-hannoveri perszonál-unió.

A királyi címer négyelt pajzsában balra fent és jobbra lent (címertanilag jobbra fent és balra lent, mert a címerpajzsot úgy kell nézni, mintha valaki egy pajzsot tartana maga előtt) Anglia címere: vörös mezőben három balra lépő leopárd (oroszlán), jobbra fent arany mezőben a skótok vörös oroszlánja, balra lent pedig az írek legendás államalapító királyának, Brian Boru-nak az arany hárfája, ezüst húrokkal. A pajzstartók a koronás angol oroszlán és a skótok koronás egyszarvúja. A királyi címeren az uralkodót megillető arany sisakon az angol királyi korona, a pajzs körül a Térdszalagrend szalagja - maga a térdszalag -, alatt az angol királyi jelmondat: Dieu et Mon Droit (Istén és jogom) - franciául.

Az uralkodó és a kormány Skócia vonatkozásában más címert használ: a skót címer van kettőzve, a pajzstartók helyet cseréltek és a skót egyszarvú a skót koronát viseli, a címerpajzs körül nem a Térdszalagrend szalagja, hanem a legrégibb skót lovagrend, a Bogáncsrend lánca és jelvénye, alul pedig a skót királyok jelmondata.

VI. György temetése

2011-10-17T11:13:00.000-07:00

A fenti drámai kép akkor készült, amikor a három gyászoló királynő - balra: II. Erzsébet, az új uralkodó, középe a meghalt király anyja, Mária, jobbra pedig özvegye, Erzsébet, a későbbi anyakirálynő - kikiséri VI. György koporsóját a vonathoz, amely Windsorba indult.

Jövőre, 2012. február 6-n lesz 60 éve, hogy az akkor már évek óta betegeskedő, s röviddel korábban tüdőrákkal operált VI. György király hirtelen meghalt. A királyi család akkor is - és most is - a norfolki Sandringhamban töltötte a karácsonyt, s a betegeskedő király egész februárig ott maradt. Előző nap este még semmi jele nem volt a közeledő halálnak, a királyra reggel talált rá az inasa, amikor a reggeli teát bevitte neki. Idősebbik lánya és utóda, Erzsébet afrikai hivatalos úton volt, s ott tudta meg a hírt, hogy nem egészen 26 évesen Nagybritannia és Északírország Egyesült Királysága, Ausztrália, Dél-afrika, Kanada, Pakisztán, Új Zéland és a többi ország királynője lett.

A király a II. világháborúban a nemzet egységének szimbóluma lett, alig 56 évesen bekövetkezett korai halála mélyen megrázta a háborúból éppen csak felépülő országot. (A jegyrendszert, mely az udvarra is kiterjedt, csak a következő nyáron, a koronázás alkalmával szüntették meg.)

A temetés képei és leírása (angolul).

Budapest és Prága III.

2011-09-29T14:06:00.000-07:00

"A magyar király erősebb, hatalmasabb volt, mint a cseh – már amikor a kettő nem ugyanaz a személy volt –, s talán szuverénebb volt a saját birodalmában, mint a lengyel király, így a budai udvar építkezései sokszor szolgáltak előképül a cseh vagy a lengyel király udvarának. Hiába volt a cseh főváros már a középkorban is jóval nagyobb, gazdagabb és főleg városiasabb – ha tetszik.„polgáribb” – volt, mint Buda, a közös uralkodó szívesebben tartózkodott a nagyobb szabású budai várban, mint Prágában. Az Ulászló terem, a prágai vár hatalmas gótikus terme éppúgy budai minta alapján épült, mint a krakkói király vár, a Wawel reneszánsz árkádos udvara. A Mohácsnál elesett II. Lajos magyar és cseh király özvegye, Habsburg Mária még évtizedekkel később is, brüsszeli helytartói udvarában is a budai szép napokra, s nem Prágára emlékezett."

(Prága és Budapest I. rész.)

A prágai vár talán leglátványosabb tere a hatalmas, késő gótikus hálóboltozattal fedett Ulászló-terem, építtetője II. Ulászló magyar és cseh király, a jól ismert Dobzse László, egyben a lacipecsenye névadója. Kevésbé ismert azonban a terem mintája, a budai várbeli Friss-palota kétszinte gótikus nagyterme. Emlékét leírások, 15-16. századi metszetek, valamint az ásatások során előkerült töredékes kőanyag őrzi, melynek alapján rekonstrukciós rajzok is készültek.

A Friss palota megtalált alapfalai és pinceszintjének rekonstrukciója

A palota rekonstruált keresztmetszete

(Alul a boltozatos pince-szint, felette a kéthajós - feltehetően keresztboltozatos földszinti nagyterem, középen oszlopsorral, majd pedig a fadonga boltozattal fedett, felső díszterem, Zsigmond magyar király, német-római császár fogadóterme)

A palota földszinti (felül) és emeleti (alul) nagytermének rekonstruált alaprajza

A Friss palota északi homlokzata

Prága és Budapest - képek II.

2011-09-27T13:33:00.000-07:00

A magyar és akár a cseh vagy lengyel városiasodás különbsége - és sajna, a magyar városiasodás szerényebb mértéke - a kortárs ábrázolásokon ugyanúgy látszik, mint a fennmaradt középkori épületeken, s az ország közepének elpusztítása meg szinte lehetetlenné teszi az összehasonlítást.

Városképek a Civitates Orbis Terrarumból ....

Nürnberg, a gazdag birodalmi város

Poznan
(Balra az egyházi városnegyed, a nagy gótikus katedrálissal, jobbra az óváros)

Krakkó, a lengyel királyok koronázó és székvárosa
(Jobbra a Wawel, balra az óváros)

Esztergom, az egykori királyi, majd érseki város romokban
(Fent a Szent Tamás-hegy felől, lent a Duna túlsó, ma szlovákiai oldalról, az előtérben a középkori Kakat, a törökkori Párkány, szlovák nevén Sturovo)

Várad, Szent László városa
(Előtérben a vár és az 1598 után elpusztult négytornyú katedrális, a katedrális előtt Szent László bronz lovasszobra. A mai város a Körös túlsó partján épült fel.)

Városi plébániák ...

Két Mária-templom: fent a budai Mátyás-templom, lent a krakkó Mária-templom

Prága és Budapest - képek I.

2011-09-27T12:19:00.000-07:00

Buda és Prága első ábrázolásai a Nürnbergi Krónikában
(Hartmann Schedel Liber Chronicarum, Nürnberg, 1493)

A krónika illusztrációit készítő fametsző kegyes volt: míg a középkori budai királyi vár nagyobb szabású volt jóval, mint a kortárs prágai Hrad (amit csak mi hívunk Hradzsinnak, a Hradcany a prágai vár elővárosa ...), addig a város - Buda, Pest és Óbuda szerényebb volt, mint a kortárs Prága. A Buda látképen a leghangsúlyosabb elem a királyi vár, míg Prágából a gazdag óváros szinte fel sem ismerhető. (Érdekes viszont az épülőfélben levő katedrális jelzése.)

Néhány évtized elteltével Prága a német-római császár székvárosa, s a királyi palota hatalmas reneszánsz épületcsoporttá alakul, körülötte kertekkel, nyaraló kastéllyal, míg a Duna-parti ikerfőváros az Oszmán birodalom legészakibb provinciájának egyre keletiesebb tartományi székhelye lett, egykor híres palotája napról-napra tovább pusztult.

Prága 1570 körül - a kölni kiadású "A világ városai" c. kiadvány I. kötetében
("Civitates Orbis Terrarum" , I. kötet, kiadta: Georg Braun ésFrans Hogenberg, circa 1572)

A török hódoltságban élő Pest és Buda 1610 körül
("Civitates Orbis Terrarum" , VI. kötet, kiadta: Georg Braun ésFrans Hogenberg, 1617)

Prága és Budapest II.

2011-09-27T12:03:00.000-07:00

Prag és Praha– Ofen és Buda

Az asszimiláció és főleg az, hogy ki kit győz le és olvaszt be, bonyolult folyamat. Elsőszámú hajtóereje az állam és az államnyelv, és még akkor is, ha nincs erőszakos asszimiláció, az asszimiláció helyszíne a város. A város azonban csak akkor képes asszimilálni, ha annak nyelve egyben a többség, a várost övező vidék nyelve is. A városba költöző nemzetiségek veszítik el anyanyelvüket és hasonulnak a városi többséghez, nyelvben, kultúrában. A magyar államnyelv és a magyarosodó városok olvasztottak be 1918 előtt százezer-számra németeket, szlovákokat, s zsidókat is, elsősorban Budapesten, de másutt is a történelmi országban. Az asszimilációs folyamat így megfordult az államnyelv megváltozásával és a falusi tömegek betelepülésével a történelmi Magyarország 1918-ban elcsatolt területein, s lett az egykori Klausenburgból Kolozsvárrá magyarosodott városból Cluj, de még inkább Cluj-Napoca, Nagyváradból Oradea, s ma már a székely nagyváros, Marosvásárhely is egyre inkább Târgu Mureş. Ahogy a magyarosodás nem érte el a történelmi ország peremvidékeinek nemzetiségi falvait, a szlovákokat, románokat és ruténeket, úgy maradnak meg magyar végvárnak a székelyföldi falvak.

Prága és Budapest a városi lakosság átalakulása tekintetében párhuzamos utat jártak be a XIX. században, amely mindkét fővárosban a német polgárság visszaszorulását és a nemzeti nyelv megerősödését hozta. Prága a középkortól fogva német város volt, sokkal németebb, mint Buda vagy Pest. A középkori Buda német többségű, főleg vagyoni szempontból, a középkori Pest inkább magyar, mint német, 1686 után pedig mindkét városban jelentős méretű délkelet-európai közösségek éltek: szerbek, görögök, macedónok. Prága lakosságának alig egy harmada volt cseh a század elején, de 1900-ra a németek aránya szorult vissza alig 10-15%-ra. A város „csehesedése” lényegesen több konfliktussal járt, mint Pest-Buda elmagyarosodása. A csehek előretörésének fő forrása a cseh népi tömegek bevándorlása volt, szemben a német polgársággal és középosztállyal, míg Pest-Budán a német polgárság nem állt ellen a magyarosodásnak, sőt a virtigli német nevek is többnyire lelkes magyarokat takartak.

A pesti egyetem már rég magyar tannyelvű volt (a latin után), mire a Károly Egyetemet 1881-ben kettéválasztva, létrejött a cseh nyelvű prágai egyetem, mely csak 1920-ban vette át a német egyetemtől a nevet, és így persze a történelmet is. (A német nyelvű prágai egyetemet 1945-ben természetesen megszüntették.)

A zsidók deportálása Magyarországon a vidéken kezdődött el, s a német nemzetiség 1945. utáni kitelepítése is a falvakra korlátozódott. Így a magyar falvakban és vidéki városokban ma szinte egyáltalán nem élnek zsidók, s németek is csak nagyon kevesen. A budapesti zsidóságnak a túlnyomó többsége megúszta a Holokausztot, míg a pest-budai németek 1945-re már réges-régen felszívódtak a magyar tengerben. A sok évszázados, hatalmas prágai zsidó közösség sorsát a német megszállás pecsételte meg, amelyet a zsidó lakosság talán csak 10% élte túl. A prágai német kérdést viszont a majdnem hárommillió csehországi német kitelepítésével együtt oldotta meg a potsdami értekezlet. Így a prágai óvárost, s persze a prágai zsidónegyedet is, ma nem-zsidó csehek mutogatják a világnak, s cseh antiszemitizmusról szó sem esik, hiszen minden a németek bűne volt, akiket amúgy szinte meg sem említenek, mintha soha nem is éltek volna németek Prágában, míg a lényegesen kevésbé izgalmas pesti zsidó negyedben magyar zsidó fiatalok működtetik a Holokauszt-turizmust, s beszélnek hosszasan a magyar antiszemitizmus gyilkos bűneiről.

A viharos huszadik század

Az 1918. év fordulópont volt a cseheknek és a magyaroknak egyaránt, s a csehek számára hatalmas sikert hozott. Nemcsak önálló cseh államiságot, hanem nyilvánvaló cseh dominancia alatt egy középhatalmat teremtett, a Csehszlovák Köztársaságot, a nyugati baloldali értelmiség kedvencét. Egy korábbi cikkemben már leírtam, a cseh nacionalizmus, sőt sovinizmus nem kisebb, mint a magyar, sőt, csak éppen sokkal ravaszabb. Nos, a „haladó értelmiség” minden csodálkozás nélkül tudomásul vette, ha Masaryk köztársasági elnök ilyeneket beszélt: „Történelmi határaink majdnem egybeesnek a nemzetiségi határokkal. Csak a cseh négyszög északi és keleti szélein található német többség az elmúlt évszázadok betelepülései következtében. Ezeknek az országidegeneknek a részére talán lehetséges egy bizonyos modus vivendi, és ha megbízható polgároknak bizonyulnak, még az is lehetséges, hogy parlamentünk […] valamilyen autonómiát biztosít részükre. Ellenkező esetben meg vagyok győződve arról, hogy ezen területek gyorsan némettelenítve lesznek.”. (1919. január 10, interjú a Le Matin részére.) Képzeljük el, ha mondjuk egy évvel később Horthy kormányzó mond Budapesten hasonlókat, nem a németekről, hanem esetleg a pesti zsidókról. Elképzelhetetlen, ugye? (Tolnay Károly – a későbbi Charles de Tolnay, Michelangelo-kutató – maga meséli el visszaemlékezéseiben: „Atyám-Anyám sohasem gondoltak volna arra, hogy elvigyenek a »dicső múlt« emlékeit a Várban megnézni velünk. Nem volt kapcsolatuk a hazai múlttal. ... Idegenként éltek ott.”)

A sikeres Csehszlovákiával szemben, a trianoni magyar állam az akkori Európa páriája lett. A konzervatívok a Kommün, a liberálisok és baloldaliak pedig a jobboldali restauráció miatt néztek rá gyanakvással. A pária sors kialakulásában nemcsak a külföld előítéletei a vesztessel szemben, meg a sok koncra éhes, majd pedig a megszerzett zsákmányt éberen őrző szomszéd játszott szerepet, hanem mi magunk is. A trianoni magyar állam a forradalom, a Kommün és az ország megcsonkítása után érthetően hangoztatta a folytonosságot a történelmi múlttal, de ezzel a vesztes háború minden bűnét az egyharmadnyi maradék ország vette magára. A trianoni Magyarországgal szemben alkalmazott megtorlás jóval súlyosabb volt, mint a háború fő felelősének tartott Német Birodalommal szembeni alkalmazott intézkedések. Közben az új Német Birodalom épp úgy, mint az Osztrák Köztársaság egy-egy elegáns mozdulattal maga mögött hagyta a birodalmi múltat, s igyekezett szűzen megjelenni a nemzetközi politikában. A győztesek, mint a csehek, a lengyelek, a románok és a szerbek pedig a győzelem fényében sütkérezhettek, s a saját új vagy megnagyobbított államuknak örvendeztek.

Az új Csehszlovák Köztársaság hivatalosan az egységes „csehszlovák” nemzet állama volt, ahol nemcsak a németek, a magyarok és a ruszinok lettek másodrangú állampolgárok, hanem a külön nemzeti identitástól lényegében megfosztott szlovákok is. Prága ebben a 20 évben egy önálló állam modern fővárosa volt, míg Budapest a kezdetben, mint a „bűnös város”, küszködött a 1918-19-es zavaros idők emlékével, meg azzal, hogy egy nagy birodalom társ-fővárosából egy kis ország vízfeje lett. Budapest a 30-as évek elejére jórészt magára talált, újra egy izgalmas metropolisz lett, hatalmas, hollywood-i méretű szórakoztató iparral, ahol a wales-i herceg barátnőjét, Mrs. Simpsont egy pesti zsidó fiatalember, egy bizonyos Markstein Józsi nevű parkett-táncos (ismertebb művésznevén Alfonzó) táncoltatta meg az Arizona mulatóban.

A második világháborút Prága gyakorlatilag pusztítás nélkül úszta meg, míg Budapest – Berlinhez, a német nagyvárosokhoz és Varsóhoz hasonlóan – ismét romhalmaz lett. A csehek nem először a történelemben, a győztes oldalon fejezték be a háborút, míg hazánk az utolsó csatlós bélyegét viselte 1956-ig, s sokszor még azóta is. Prága a kommunista hatalomátvételt és a sztálinista rendszert is valamivel jobban átvészelte, mint Budapest, mert például alig volt kitelepítés a városból. Ott is épült persze egy rettenetes Sztálin szobor, amit csak 1962-ben bontottak le. A szelíd elbánás a németekre és a magyarokra nyilvánvalóan nem vonatkozott, s a kollektív jogfosztás érvényessége a mai napig a demokratikus cseh (és szlovák) politikának is egyik sarokköve.

1989 után

Az egymással és persze Béccsel is versengő két közép-európai főváros további sorsát az ország egészének sorsa határozta meg.

A prágai bársonyos forradalom 1989. őszén örömujjongások közepette takarította el a keleti blokk egyik legostobább kommunista rendszerét, míg Budapesten nem volt forradalom, se bársonyos, se másmilyen, s a legnépszerűbb politikusok még mindig az egykori reform-kommunisták voltak. Csehország és Prága először a megtalált szabadság, majd az önálló cseh államiság eufóriájában élt, 1526 óta először egyedül, önállóan, Szent Vencel koronájának országaiban, s ráadásul most már a németek zavaró jelenléte nélkül. Budapest néma maradt az első szabad választások idején, s tömegmegmozdulásra sem a kommunisták, hanem az első szabadon választott kormány ellen került sor, 1990. őszén, aminek során az egykori demokratikus ellenzék először borult össze a volt kommunista párttal.

A bársonyos forradalom után Prága egyike lett a világ legjelentősebb turisztikai célpontjainak, a hatodik legtöbbet látogatott város, London, Párizs, Róma, Madrid és Berlin után. Budapest ilyesmiről még csak nem is álmodhat. A szomszéd fűje mindig zöldebb. Nekünk magyaroknak nyilván nagyon tetszik Prága történelmi hangulata, érintetlen gótikus és barokk belvárosa, a kézzel fogható folytonosság, a cseheknek meg talán imponál Budapest világvárosi hangulata és izgalmas a forró pesti nyár mediterrán utcaképe. A fejlődés dinamikájában, s talán a fejlődés kiegyensúlyozottságában is, az első hely mindenképpen Prágáé. Hiába van Budapesten korszakos mértékű ideig hivatalban a város első embere, s ennyi idő alatt fel lehet építeni egy világvárost, mi leginkább a közszolgáltatások romlását, a városi kormányzat és városfejlesztési elképzelések teljes hiányát, a vagyonfelélést és a mindent elöntő korrupciót érzékeljük. Nyilván Prága sem tökéletes, de talán több koncepció és kevesebb korrupció van ott, mint Pesten. Ott nincs kultúrharc sem, s a cseh baloldal is békében él a cseh történelmi múlttal, nem úgy, mint a magyar, amelyik a XX. század eleje óta szónokol és firkál a magyar történelem állandó újra kezdéséről. A csehek – vagy akár a románok – nem viszik ki saját belső vitáikat külföldre, s nem apellálnak valami felsőbb instanciához, mint a magyarok, különösen pedig a magyar baloldal tette mindig a szörnyűségesen elmaradott ország ellen, Jászitól Károlyin át egészen napjainkig. A lelki béke pedig nemcsak az egyes emberek, hanem egész nemzetek számára fontos. Az önmagával meghasonlott ember nem ura a saját életének, az önmagával meghasonlott ország nem mestere a saját jövőjének.

A magyar átmenet sikerét vagy sikertelenségét sokan, sokféle szempontból megírták. Én azt hiszem, az átmenet lehetett volna sikeresebb is, de messze menően nem olyan sikertelen a dolog, mint ahogy azt mostanában, a 20-ik évforduló táján hazánkban annyira sokan látják, vagy láttatják. Ahogy Magyarország is olyan, amilyenné mi tesszük, a fővárosunk is azzá lesz, amilyenné mi alakítjuk. A fővárosi kormányzat sok mindenről tehet, de nem tehet mindenről. A változások ott kezdődnek majd, hogy MI nem szemetelünk az utcán.

2009

(A www.konzervatorium.hu lapon megjelent szöveg.)

Prága és Budapest I.

2011-09-27T11:56:00.000-07:00

A két közép-európai főváros összehasonlítása nap, mint nap megtörténik, s az összehasonlításból hol az egyik, hol a másik főváros kerül ki „győztesen”. A különbségek éppúgy, mint a hasonlóságok a történelemből, a régmúlt és a közeli múlt történelméből erednek.

A kezdetek

A középkori cseh, lengyel és magyar államiság sorsa ezer szállal fonódott össze. Egy-két évtizedes eltéréssel indultak útjukra a saját „nemzeti” dinasztia uralkodása alatt, s közel egy időben váltotta fel a kihalt ősi uralkodóházat egy-egy „import” család. Éles verseny és közös uralkodók korszakai váltogatták egymást. Anjou-k, luxemburgiak, Jagellók és Habsburgok, svéd királyok és szász választófejedelmek követték egymást a cseh, a lengyel és a magyar trónon. A középkori Magyarország nagyobb, s voltaképpen jelentősebb ország volt, mint a cseh királyság. Magyarország előbb is lett önálló királyság (1000-ben), míg a cseh király sokáig nem szuverén herceg volt, s valamilyen formában folyamatosan a német-római birodalom része, a német Aranybullától kezdve választófejedelemségként. A korai lengyel állam 962-ben, néhány évtizedes előnnyel jött létre, de sorsa alig kétszáz év után az állami széttagoltság egy újabb kétszáz éves időszaka volt. A középkori magyar királyság területét a páratlan természetes határok, a Kárpátok hegykoszorúi tartották össze, ugyanúgy, ahogy a középkori cseh állam is minden oldalról természetes határok, a Kárpátok, az Érchegység, illetve a Szudéták láncai közötti területet foglalta el.

Áldás és átok: páratlan természeti gazdagság – szegényes városok

A külföldi utazók beszámolói szinte egybehangzóan írják le középkori Magyarországot. Hatalmas, tágas terület, páratlan gazdagságú termőfölddel, hatalmas marhagulyákkal, halban gazdag széles folyókkal, vadban dús, óriási erdőségekkel, gazdag bányákkal – és igen kevés, aránylag kis várossal. A nyugati utazóknak ugyanakkor sokszor volt idegen az itteni emberek keleties megjelenése, míg a keletről érkezők ismerős arcokat találtak a magyarok között.

Amerika felfedezése előtt, a nyugati világban forgalomban levő arany 70-80%-a származott a magyar bányákból, s ugyancsak itt voltak az akkor Európa legnagyobb ezüst és rézbányái is. A nagy, aránylag ritkán lakott ország és az élelmiszer-bőség következtében sokkal ritkább volt az éhínség a középkorban nálunk, mint a sűrűn lakott, s előnytelenebb éghajlatú Nyugat-Európában, s a Fekete Halál sem tizedelte (harmadolta) meg annyira a népességet, mint tőlünk nyugatabbra.

Az akkori Európában páratlan természeti gazdagság egyszerre volt áldás és átok. A magyar gazdaság a XIII-XIV. századtól elsősorban ásványi kincs és élelmiszer exportőrként épült be a középkori világgazdaságba, ipari termelés – még céhes keretek között is – alig volt. Gazdagság pedig már akkor sem a mezőgazdaságból vagy a nyersanyag kitermelésből származott, hanem a feldolgozóiparból és a kereskedelemből. Hiába volt a magyar gyapjú a piacvezető az akkori Európában, a gazdagság mégsem nálunk, hanem tőlünk nyugatra keletkezett. Akkoriban – a XIV. században – egy jó magyar lovat már 10 aranyért meg lehetett kapni, míg egy vég közepes minőségű cseh posztóért 7 forintot kértek, egy vég olasz posztó ára pedig 15(!) ökör árával volt egyenértékű. Ne gondoljunk semmiféle összeesküvésre, aminek a középkori magyar állam esett áldozatául. Hasonló dolog játszódott le 200-300 évvel később az ibériai félszigeten is: Amerika és India aranya hiába áramlott gyakorlatilag korlátlanul a spanyol és portugál gazdaságba, ezek az országok egyre szegényebbek lettek, míg a pénzből ipart és kereskedelmet teremtő holland és angol gazdaság pedig egyre növekedett.

Így aztán a legnagyobb magyar városok együttes jövedelme sem érte el egy közepes lombardiai város gazdagságát. A magyar viszonylatban metropolisznak számító középkori Buda, a maga tízezer lakosával hiába emelkedett ki a 6-7 ezer lakosú Pozsony, a 4-5 ezres Sopron vagy a 2-3 ezres Lőcse, Bártfa és Eperjes sorából, nemcsak a 100-150 ezres kortárs Velence, Milánó vagy Nápoly mellett törpült el, hanem az akkori Bécs, Krakkó vagy Prága is jóval nagyobb és fontosabb város volt. A középkor végi Prágának (vár, óváros, újváros, kisoldal együtt) 50-60 ezer lakosa volt, Pestnek, Budának és Óbudának együtt lehetett talán 30.000.

Buda, Krakkó és Prága

A magyar király erősebb, hatalmasabb volt, mint a cseh – már amikor a kettő nem ugyanaz a személy volt –, s talán szuverénebb volt a saját birodalmában, mint a lengyel király, így a budai udvar építkezései sokszor szolgáltak előképül a cseh vagy a lengyel király udvarának. Hiába volt a cseh főváros már a középkorban is jóval nagyobb, gazdagabb és főleg városiasabb – ha tetszik.„polgáribb” – volt, mint Buda, a közös uralkodó szívesebben tartózkodott a nagyobb szabású budai várban, mint Prágában. Az Ulászló terem, a prágai vár hatalmas gótikus terme éppúgy budai minta alapján épült, mint a krakkói király vár, a Wawel reneszánsz árkádos udvara. A Mohácsnál elesett II. Lajos magyar és cseh király özvegye, Habsburg Mária még évtizedekkel később is, brüsszeli helytartói udvarában is a budai szép napokra, s nem Prágára emlékezett. (A királyné sírját az Escorialban sem a cseh oroszlán, hanem a magyar címer díszíti!)

Ma már összehasonlítani sem tudjuk az egykori Budát és Prágát. A középkori magyar királyság szíve, a Medium Regni – a Buda-Székesfehérvár-Esztergom-Visegrád négyszög –150 évre háborús szintér, megszállt terület lett, s így a budai várról másolt cseh és a lengyel építmények megmaradtak, míg Zsigmond király hatalmas, kétszintes lovagterme – a prágai vár Ulászló termének előképe – ugyanúgy szinte nyom nélkül pusztult el, mint Hunyadi Mátyás budai reneszánsz palotája, a Wawel előképe.

A középkori Európában, a XIII. század után, már nem a királyi és császári udvarok vagy a gazdag püspökök voltak a művészetek, így az építészet és festészet legnagyobb mecénásai, hanem vagyonos és hatalmas városok. A gazdag kereskedővárosok építették fel Milánó, Firenze és Siena dómjait, halmozták el vagyonnal a velencei Szent Márk templomot, és támogatták a jellegzetesen városi szerzetesrendek, a ferencesek és a dominikánusok templomait. A magyar városok kicsinysége és vagyoni gyengesége miatt, nálunk nem épültek hatalmas gótikus székesegyházak és városi plébániák, mint Prágában, Bécsben, Krakkóban, vagy akár csehországi bányavárosban, Kutná Horában (Kuttenberg), s városi szerzetesi templomok is negyedakkorák, mint egy-egy olasz vagy akár lengyel város ferences vagy dominikánus temploma. A példa szélsőséges, de hasonlítsuk csak össze a középkori Sopron aprócska ferences templomát, a főtéri Kecske-templomot a velencei (Il Frari) vagy a firenzei (Santa Croce) ferences templommal, vagy akár a budai dominikánus templomot (lásd: Hilton szálló) a krakkói vagy épp a firenzei dominikánus templommal. A különbség nagyon sokat mondó. Hasonlóképpen beszédes a középkori Buda és a középkori Prága vagy Krakkó házainak összehasonlítása. A középkori budai házak legfeljebb egyemeletesek, két emeletes ritkán, három emeletes pedig szinte egyáltalán nem akad közöttük. Széles kapubejáratuk, ami nagyon sokszor ma is tanulmányozható a budai vár-negyedben, egyértelműen a mezőgazdasági termékek beszállítására utal, hogy a nagy szekerek elférjenek, míg Prága és Krakkó középkori házai, 3-4 emeletesek, keskeny homlokzattal, keskeny bejáratokkal a kereskedelem és ipari tevékenykedés csalhatatlan építészeti jelei.

A magyar királyi udvar

A XVI. század egész Európában a központi királyi hatalom megerősödését és így természetesen a királyi székvárosok kiemelkedő fejlődését hozta. Évszázadokra meghatározta egy város sorsát az oda költöző királyi udvar, s máig ható következménye van Budapestre és a magyar városokra egyaránt annak, hogy a magyar király 1540. óta nem székelt az országban. A királyi – és császári – udvar és az udvari főnemesség építkezései nem Budát vagy Pozsonyt ékesítették, hanem Prágát, majd Bécset. Budán nem épült késő reneszánsz vagy barokk királyi rezidencia, vagy a város szélén királyi nyári lak, mint akár Varsóban a királyi vár, vagy éppen Wilanów, vagy akár a Łazienki park kastélya. Nem díszítik a várost a főnemesség hatalmas városi palotái sem, mint Bécset, Prágát vagy Varsót, a budapesti arisztokrata paloták vagy átalakított budai polgárházak vagy a XIX. Században épült városi házak.

A fehérhegyi csata után (1621) Prága elvesztette kiemelt szerepét a Habsburg-monarchiában, de polgársága és az ott városi palotát fenntartó – immár német-cseh – arisztokrácia gazdagsága és jelentősége nem változott. Hatalmas templomok, kolostorok és paloták épültek, mint a kisoldali jezsuita templom vagy a strahovi kolostor, vagy a vár alatti Waldstein (Schiller után: Wallenstein) palota, s persze felépült egy szép barokk színház is, a Rendi színház, ahol Mozart Don Giovannijának ősbemutatója volt. A Duna-parti iker-főváros – Pest és Buda – eközben még sokáig hordozta a török megszállás jeleit, és az azt követő újjáépítés is inkább provinciális kisvárosokat teremtett, semmint nagyszabású fővárost. Német színház Pesten 1812-ben nyílt, magyar színház pedig jóval később, csak 1837-ben. Pest-Buda magyar fővárossá válása egyértelműen a reformkorban kezdődött.

Budapest

1873-ban, Pest, Buda és Óbuda egyesítésének évében a hármas-iker főváros még szinte mindenben a cseh tartományi főváros mögött kullogott. Alig negyven évvel később azonban már réges-régen nem Prága, hanem a birodalmi főváros, Bécs volt Budapest nagy vetélytársa. Budapest akkoriban Európa legdinamikusabban fejlődő városa volt. Növekedése, modernizálódása csak az egységes Német Birodalom fővárosához, Berlinhez volt fogható, s a változások mértékét sokan szívesen hasonlították Berlin helyett Amerikához. Budapesten nyílt meg az első földalatti London után, épült meg a hatalmas Duna-parti Országház és bővült sokszorosára a budai királyi vár. A város páratlan szépségű fekvését csak növelte egy igazán komoly folyó, a Duna, amelyhez képest a Temze vagy a Szajna is jelentéktelen semmiség.

Eközben Prága valóban az egyre kevésbé fontos tartományi főváros életét élte, elegáns, jó karban levő házakkal, nyilvánvaló gazdagsággal, de az egyre jobban feszülő cseh-német ellentéttől eltekintve, minden különösebb izgalom és frivolság nélkül. Épült persze Nemzeti Múzeum a Vencel téren, meg Nemzeti Szinház a Moldva partján, de a város messze nem lett olyan világvárosi hangulatú, mint az akkori Budapest. Budapest fejlődése azonban sokkal felszínesebb volt, mint az organikusan fejlődött Prága sok évszázados békében megalapozott polgári gazdagsága. A sokemeletes Andrássy-úti paloták mögötti szűk utcákban egy-két emeletes lakóházak álltak, a Nagykörút, Rákóczi út sok szempontból csak kulissza volt a mögötte levő kisvárosi házak eltakarására. Ilyen az akkori Prágában nemigen fordulhatott elő. Prága és Budapest utcáit járva, ma is érződik ez a különbség. Hiába nagyobb, érdekesebb, mondénabb Budapest, valahogy Prágában szilárdabbak az alapok, ugyanúgy, mint 600 évvel ezelőtt, s kiegyensúlyozottabb, mint Budapest. Prágában nincsenek milliárdos villák, és persze nincsenek ezrével hajléktalanok sem az utcán. A város, az utcakép, az emberek öltözködése is nyugatiasabb, polgáribb, mint Budapesten. Én magam 1987-ben jártam először Prágában, ami akkoriban nagyon szomorú város volt. De a szomorú utcákon sétáló rosszkedvű prágaiakon is polgárias ballonkabát volt, nem pedig az akkori Budapesten annyira gyakori fényes dzsogging ancúg és a nejlon anorák.

(Folytatása következik.)

(A www.konzervatorium.hu honlapon megjelent szöveg.)

Erzsébet királyné, az anyakirályné temetése

2011-09-02T08:55:00.000-07:00

Lassan tíz éve halt meg Erzsébet királyné, az anyakirályné, az uralkodó II. Erzsébet anyja. Állami temetéséről a youtube-on 16 részben teljes felvétel van.

Az első rész: http://www.youtube.com/user/0011795#p/u/33/cEctLHKIB8Q

A régi skót arisztokrata családból származó Lady Elizabeth Bowes-Lyon 1923-ban lett Albert, yorki herceg felesége. Albert 1936 decemberében, bátyja VIII. Edvárd lemondása után VI. György néven lett király, s alig 56 évesen, 1952. februárjában meghalt. Erzsébet ötven évig volt özvegy, s életének 102. évében, 2002 márciusában halt meg.

Alsóbogát, a nagykastély

2011-08-09T11:40:00.000-07:00

A bogáti nagykastély lakóinak életéről ma már csak az Inkey László leszármazottainak tulajdonában levő fényképek tanúskodnak, melyeket elektronikus formában a kastély mai tulajdonosa és helyreállításának megálmodója bocsájtott a szerkesztő rendelkezésére.

Alsóbogát, 1944 előtt ...

Alsóbogát kastélyai és a szocialista vívmányok

2011-08-09T11:13:00.000-07:00

Már több mint 20 éve nem halljuk a "szocialista vívmányok" jelzős szerkezetet, de az én generációm, s főleg a nálunk idősebbek bizony sokszor hallotta, hogy ugyan szükségesek változások, de a szocialista vívmányokat feltétlenül meg kell őrízni. Hogy mik is voltak a szocialista vívmányok, arról a vélemények már erősen megoszlottak. Ebben a bejegyzésben a szocialista vívmányokat egy sajátos szemüvegen keresztül, a somogy-megyei Alsóbogát kastélyainak sorsán át mutatom be.

A Zichy-Inkey kastély, a nagykastély (fent) és
a Festetics-Vrancsics kastély, a kiskastély (lent)

Alsóbogát - az egykor Edde községhez tartozó Bogátpuszta - Kaposvártól északra, 17 km-re található, Somogyjádtól 4 km-re. Egykor a Festetics, majd Zichy, utóbb beházasodás révén az Inkey család birtoka volt. A faluban két kastély is van: a 19. sz. elején épült klasszicista stílusú, emeletes Zichy-Inkey kastély és a falu tulsó végén a pár évtizeddel korábbi Festetics-Vrancsics kastély, a "kiskastély". A Zichy-Inkey kastély hatalmas, több mint 13 hektáros ősparkban áll, de a kiskastély környezetét a földosztás utáni évek elpusztították. (A kiskastély amúgy évtizedeken át a helyi tsz. libanevelő telepe volt. A kiskastély mai tulajdonosa, Nagyházi Csaba műgyűjtő és műkereskedő a helyreállítás során több szignált Dorffmeister-freskót is talált a vakolatok alatt ...

Nos, a szocialista vívmányok egyike egészen biztosan a Dorffmeister-freskók alatt hízlalt libák voltak.

Inkey László, bogát utolsó ura

A nagykastély utolsó tulajdonosának, Inkey Lászlónak egyik unokája volt Thassy Jenő író, újságíró, az Amerika Hangja rádió magyar adásának sok évtizeden át aktív szerkesztője. Thassy 2008 tavaszán, 88 éves korában halt meg. Gyerek és ifjúkoráról, így a bogáti életről visszaemlékezéseinek első kötetében, a Veszélyes vidék című nagyszerű könyvben számolt be.

Cikk a Regnum-portálon

2011-01-22T11:13:00.000-08:00

A királyságban gondolkodó Regnum portálon megjelent egy a szerkesztővel közös írásunk: http://regnumportal.hu/node/613.

A svéd király koronázása

2011-01-14T06:37:00.001-08:00

A középkori svéd királyokat az uppsalai dómban koronázták meg. A koronázás helyszíne a 16. századtól, I. (Vasa) Gusztáv idejétől volt a stockholmi dóm, a Storkyrkan. A koronázást a reformáció után is, a már evangélikus uppsalai érsek végezte. A svéd királyok koronáját német aranyművesek XIV. Erik számára készítették a 16. század második felében. Az utolsó megkoronázott svéd király a Bernadotte-házból való II. Oszkár. Legidősebb fia és örököse, V. Gusztáv (1907-1950) lemondott a koronázásról, s azt követően a parlament (Riksdag) megnyitásakor, illetve a trónralépéskor a király egyenruhában a trón előtt állt, a királyi palástot a trónra vetve, a koronát egy asztalkán a trón mellett állították ki. (XVI. Károly Gusztáv király eskütételéről a képet az előző bejegyzésben lehet látni.)

Svédországban a szociáldemokrata többség 1973-ban új alkotmányt fogadott el, mely király összes alkotmányos jogát megvonta, s nem is királyként, hanem egyszerűen államfőként emlegeti.. Egyedülálló módon, a kormányalakítási megbízást sem az államfő - a király -, hanem a parlament elnöke adja, s akkoriban szűnt meg a parlament ünnepélyes megnyitása is.

A svéd király és a királyi hercegek teljes díszben utoljára 1905-ben, a Riksdag megnyitásán jelentek meg a stockholmi királyi palota országgyűlési termében (Rikssalen). A páratlan szépségű svéd királyi jelvényeket 1974 óta a stockholmi királyi palota kincstárában őrzik.

Korona, jogar, alma és a királyi kulcs

XIV. Erik koronája

A trónörökös koronája

II. Oszkár, az utolsó megkoronázott svéd király

A svéd parlament ünnepélyes megnyitása 1897-ben

II. Oszkár király megnyitja a svéd országgyűlés, a Riksdag ülését
(1905-ben, a norvég önállóság elismerése alkalmából).
Az utolsó alkalom, amikor a svéd király és a királyi hercegek koronával, teljes díszben jelentek meg

Királyok és királynők koronázás nélkül ...

2010-12-04T13:16:00.000-08:00

XVI. Károly Gusztáv svéd király trónra lépése
a stockholmi Királyi Palota országgyűlési termében, 1973-ban

I. János Károly spanyol király trónbeszéde, 1975.-ben

Beatrix holland királynő eskütétele, 1980-ban az amszterdami Új Templomban

II. Albert belga király eskűtétele, 1993-ban

Az aacheni dóm

2010-11-27T14:41:00.000-08:00

Az aacheni dóm 1900 körül, egy korabeli képes levelezőlapon
Balra, a kupolás barokk épület a magyar kápolna

Aachen (franciául: Aix-la-Chapelle, latinul: Aquisgranum, hollandul: Aken) város Németország nyugati szélén. A várost a rómaiak alapították Aquae Granni néven (Grannus kelta isten fürdője), mai nevét az ógermán Ahha (víz) szóból kapta. A középkorban a Karoling Birodalom székvárosa, Nagy Károly kedvelt tartózkodási helye volt. Koronázóváros, 936 és 1531 között 32 német uralkodót koronáztak itt királlyá. A Német-római Birodalom idején 11 zsinatot és 17 birodalmi gyűlést tartottak a városban. Ma jelentős közlekedési csomópont, kereskedelmi, ipari és gyógyfürdőközpont, katolikus püspöki székhely.

A város nevezetessége az általa adományozott Nagy Károly-díj is, melyet minden évben az európai egység megteremtésében kiemelkedő szerepet játszó személynek ítélnek oda.

A dóm alaprajza (balra alul),
keresztmetszete a Karoling-kori állapotnak megfelelően (fent és jobbra lent), a gótikus kórus hozzáépítése előtt

Az aacheni dóm - ma püspöki székesegyház - eredetileg Nagy Károly palotájának kápolnája volt, melyet metzi Odó püspök 805-ben a ravennai és római centrális templomok (a San Vitale, a Santo Stefano és a Santa Constanza) inspirációjára épített. Nagy Károly egykori palotakápolnájához a 14-15. században gótikus szentélyt toldottak. A dóm magyar kápolnáját Nagy Lajos király építtette s szerelte fel 1367-ben. A kápolna barokk stílusban átépítve ma is létezik, s a dóm kincstárában több szép magyar vonatkozású kincs található.

A dóm mai állapotában

Balra a magyar kápolna barokk kupolája, mögötte a neogótikus stílusban megmagasított torony, középen a barokkos kupolával fedett Karoling-kori palotakápolna, jobbra a gótikus kórus és az ugyancsak gótikus mellékkápolnák

A Karoling-kori nyolcszögletű palotakápolna, vagyis az oktogon.
A háttérben a gótikus kórus ragyog, a mennyezetről belógó hatalmas bronz csillár Barbarossa Frigyes császár ajándéka

Nagy Károly trónusa az emeleti galérián, az egykori főoltárral szemben.
Hasonló trónus lehetett a székesfehérvári királyi bazilikában is.

Az 1970-es években kialakított új oltártér
a Karoling palotakápolna eredeti földszinti "nép"-oltárának helyén

A hatalmas késő román stílusú bronzcsillár 12 tornya a mennyei Jeruzsálem 12 tornyát idézi

A késő gótikus kórus ragyog a szines üvegablakokon át besütő napfényben.
Jól látszik a dóm négy fontos kincse: jobbra elől a Mária ereklytartó (Marienschrein), balra hátul a Nagy Károly ereklytartó (Karlsschrein), előtte a sas alakú gótikus felolvasó pult, fent pedig a Mária képe, a "Napba öltözött asszony"

Az új "szembemiséző" oltár dísze egy román stílusú oltárelőlap (antipendium).
Mögötte a Mária-ereklytartó.

A Mária-ereklyetartó (lent)

A 14. század közepétől alakult ki az a szokás, hogy az aacheni nagy zarándoklatokat csak 7 évenként tartják, és ekkor július 10. és 24. között az ún. 4 nagy ereklyét (Szűz Mária köpenye, Jézus csecsemőkori pólyája, a kendő, amelyen Keresztelő Szent János levágott feje nyugodott, valamint az a kendő , mely a keresztfán függő Jézus ágyékát fedte) a búcsú előtti és utáni 7-7 napon a dóm toronygalériájában nyilvánosan bemutatták. Év közben ezeket az ereklyéket a 13. században készült Mária-ereklytartóban őrzik.

Nagy Károly 81-ben halt meg, s a palotakápolnában, ma már ismeretlen helyen temették el. A legenda szerint, III. Ottó császár felnyittatta a sírt, s a birodalom-alapító testét trónon ülve, épen találta meg, épp csak az orra hiányzott, amit arannyal pótoltak. Jó kétszáz évvel később, Barbarossza Frigyes megkisérelte szentté avattatni Nagy Károlyt, a pápaság nem ismerte el a szentté avatást. Mindenesetre, Nagy Károly sírját újra felnyitották, s maradványait abban az ereklyetartóban helyezték el, ami ma a dóm gótikus kórusának központjában van.

A Károly-ereklyetartó (Karlsschrein)

Németországban a háborús pusztitások ellenére, hihetlen műkincsek maradtak fent a birodalom korai évszázadaiból, amelyeknek francia és angol megfelelőit a forradalom és a reformáció mind elpusztították.

A dóm szószékét Szent II. Henrik császár, Szent István magyar király sógora ajándékozta

A "Napba öltözött asszony" a Jelenések könyvének egyik legerőteljesebb kijelentése, ami számtalan fantasztikus alkotásra ihlette a művészeket

A dóm kincseiről további képek itt találhatók: http://commons.wikimedia.org/wiki/Aachen_Cathedral.

A dóm német nyelvú honlapja: http://www.aachendom.de/index206-0.aspx

A toulouse-i jakobinus konvent és Aquinoi Szent Tamás

2010-11-21T13:08:00.000-08:00

A jakobinusok konventjét, mely Toulouse központjában van, 1215-ben alapította Dominique de Guzmán, a későbbi Szent Domonkos, a prédikátor testvérek rendjének (Ordo Predicatorum) első férfi-kolostaraként, hogy a katar eretnekeknek az igazi evangéliumot prédikálják. A prédikátor testvérek rendjét, vagyis a dominikánusokat Franciaországban jakobinusoknak nevezik a rend egykori legnagyobb, párizsi rendháza után, mely a Rue de St Jacques-ban állt. A párizsi jakobinus konventben gyűltek össze a francia forradalom radikálisai, s kölcsönözte az egykori dominikánus rendház nevét a kérlelhetlen értelmiségi politikának.

A toulouse-i templom a rend talán legszebb temploma. 80 m hosszú, 20 m széles, s 22 m magas két hajóját oszlopsor választja el. Kizárólag téglából épült, s a languedoc-i gótika kiemelkedő alkotása.

Aquinoi Szent Tamás ereklyéit 1369 óta tisztelték a templomban, melyet 1385-ben az ő nevére szenteltek. Amikor a dominikánusok a forradalom alatt, 1791-ben elhagyták a templomot, az ereklyéket a Saint Sernin-ba vitték át, ahonnan csak 1974-ben, halálának 500. évfordulóján kerültek vissza. Az Angyali Doktor ereklyetartója ma a főoltárban van elhelyezve.

Koronák a müncheni Residenz kincstárában

2010-11-15T12:56:00.000-08:00

A müncheni Residenz 1385 óta a bajor hercegek, majd választófejedelmek, végül pedig királyok városi palotája volt. A Residenz az egyik legnagyobb európai fejedelmi palota, s kincstárában páratlan műalkotások találhatók, így többek között három középkori királynői, illetve uralkodói korona, valamint a bajor királyok és királynék 19. századi koronái.

Luxemburgi Szent Kunigunda (975-1040) Szent II. Henrik német-római császár felesége volt, II. Henrik császár pedig Gizella magyar királyné fivére. Kunigunda császárné egyszerű abroncskoronája a 19. században, Bambergből, a császári pár temetkezési városából került a Residenz kincstárába.

Kunigunda császárné koronája (11. sz.)

"II. Henrik császár koronája"

A Henrik-korona 13. századi remekmű. A kora és méretei alapján nyilvánvalóan nem a szentté avatott császár saját koronája, hanem inkább az ereklyetartó koronája lehetett.

Az angol vagy pfalzi korona (14. sz.)

Az angol vagy pfalzi korona a 14. sz. végén Angliában készült, s III. Eduárd vagy II. Richárd felesége, Csehországi Anna tulajdonában állhatott. Leánya, Blanka hercegnő 1402-ben III. Lajos pfalzi választó felesége lett, s a koronát hozományként hozta, a pfalzi kincsekkel Heidelbergbe, s 1782-ben a pfalzi Wittelsbachok kincseivel együtt került a müncheni Residenz kincstárába. Mivel a középkori angol monarchia koronázási jelvényeit a polgárháború alatt elpusztították, ma ez a varázslatosan szép hercegnői vagy épp királynéi korona a legrégibb fennmaradt angol korona.

Bajorország 1805-ben, Napóleon kegyelméből lett választófejedelemségből királyság (Königreich Bayern).

A bajor királyi jelvények (1806)

A bajor királyi jelvények 1806-ban, Párizsban készültek. Középen a királyi, jobbra a királyné koronája, balra pedig a királyi országalma (Reichsapfel vagy globus cruciger). A kard és a jogar a képen nem látszanak. A szép empire stílusú királyi jelvényeket azonban sohasem használták: sem I. Miksa József királyt, sem pedig utódait nem koronázták meg, bár a királyi jelvények többször megjelentek a király trónfoglalási ünnepségén.

FALANSZTER - a rombolás évszázadai

2010-11-07T09:46:00.000-08:00

Hihetetlen jó blog a kommunizmus, nácizmus és egyéb őrületek építészeti rémálmairól:

http://falanszter.blog.hu/

Remek cikkek, képek a tervezett, de soha meg nem valósult moszkvai felhőharcolókról, a Szovjetek Palotájáról, valamint a berlini Népcsarnokról!

A párizsi Cité királyi palotája és nagyterme

2010-10-31T09:51:00.000-07:00

A Conciergerie a Szajna partján

La Conciergerie – az egykori párizsi királyi palota és börtön, az Île de la Cité, a Cité szigete nyugati oldalán, a Notre Dame székesegyház közelében van. Ma az Igazságügyi Palota néven ismert, s ma is bírósági célokra épületkomplexum része. A francia forradalom alatt rabok százait innen vitték kivégzésre, a guillotine alá.

Párizs a 16. század végén
(Braun-Hogenberg, Civitates Orbis Terrarum)

Az Île de la Cité már a rómaiak alatt, a késői antikvitás idején is lakott volt. Később a sziget nyugati részét a meroving királyok palotája foglalta el, amely a 10-14. században a középkori francia királyok székhelye volt. IX. Lajos (Szent Lajos) és IV. Fülöp (Szép Fülöp) ideján jelentősen kibővítették a meroving palotát. IX. Lajos építtette a lenyűgöző Sainte-Chapelle-t a kereszteshadjáratból hazahozott töviskorona számára, míg IV. Fülöp a folyóparti tornyos homlokzatot és a nagytermet.

A Cité királyi palotája Berry herceg hórás könyvéből
(Jobboldalt a Sainte-Chapelle, tőle balra,
a kerek torony után a Grande-salle kettős tetőszerkezete)

A “Grande-Salle”, a nagyterem egyike volt az akkori legnagybb európai királyi teremnek, melynek alsó emelete, a négyhajós, kőboltozatú terem, a “La salle des gens” ma is áll, 64 m hosszú, 27,5 m széles és 8,5 m magas. Az alsó termet a palota 2.000 fős személyzetének étkeztetését szolgálta, míg a kéthajós, fadonga boltozatos felső terem pedig a királyi ünnepségek célját szolgálta. A korai Valois királyok tovább építették a palotát, de V. Károly 1358-ban a Szajna túloldalára, a középkori városfalon kívülre épült Louvre-ba költözött. A szigeten levő palota a továbbiakban a királyi közigazgatás és bíráskodás céljait szolgálta. A palota felső nagytermét még a forradalom előtt elbontották, amikor a mai barokk-klasszicista épületek megépültek.

Fent: La salle de gens, a fennmaradt alsó terem, lent: Grande-salle, az egykori nagyterem

Egy fennmaradt kéthajós nagyterem: a blois-i kastély nagyterme

A nagyterem

2010-10-31T09:40:00.000-07:00

Barley Hall, York, rekonstruált 15. századi nagyterem

A mai nyugati világban, bár vannak jelentős vagyoni különbségek, az emberek között kicsi vagy szinte nincs is a társadalmi státusban különbség. A mai nyugati emberek így státusban igen „közel” élnek egymáshoz, még akkor is, ha mindenkinek megvan a saját privát szférája, lakása, háza, s azon belül szinte minden családtagnak külön szobája. A középkorban a helyzet pont fordított volt: az emberek egymástól ma már elképzelhetetlen státusbeli távolságban, de egymással ma már ugyancsak elképzelhetetlen fizikai közelségben éltek. Még a királyi várakban, palotákban is csak igen kevés külön szoba volt, s az szinte sohasem fordult elő, hogy valaki csak egymaga használt volna egy szobát. Még a király hálószobájában is sokan nyüzsögtek: miután a király és a királyné visszavonult a súlyos kárpitokkal elzárt mennyezetes ágyba, a legközelebbi belső cselédek – maguk is nemes hölgyek és urak – is a királyi hálószobában tértek nyugovóra, az ágy előtt vagy mellette, többnyire a hideg kőpadlóra vetett szalmára és bőrökre, míg a testőrző katonák a bejárati ajtó előtt feküdtek.

A királyi és persze a főpapi-főnemesi udvarok életének legnagyobb része a nagyteremben zajlott. Itt étkezett együtt a király vagy a nemes úr, a családjával, a vendégekkel és a szolgák egy részével. A terem egyik végében állt egy emelvényen a fő asztal, ahol a király vagy a nemes úr közvetlen családjával, esetleg előkelő vendégekkel együtt étkezett, míg a terem túlsó végében volt az énekes-karzat, alatta pedig a konyhába vezető átjáró. A nagy királyi palotákban a nagyterem sokszor kétszintes építmény volt, alsó része kőboltozattal, felső része többnyire ácsolt faszerkezettel vagy fadongával fedve. A háznép ilyenkor a felső teremben gyűlt össze, míg az alsó terem volt a katonai és egyéb kíséret szállása.

A nagyterem fűtése sokáig egy egyszerű nyílt tűzhely volt a terem közepén, ahonnan a füst hosszas gomolygás után a tetőszerkezetbe épített füstelvezető tornyon át távozott. Később, már a 14-15- században épültek hatalmas kandallók a termek fűtésére, de egy sokszor 50-60 méter hosszú, 15-20 méter széles és ugyanolyan magas termet télen egyszerűen lehetetlen volt kifűteni. Így a téli időszakban az udvar is inkább a jobban fűthető, kisebb emeleti helyiségekben élt.

Az 1700-as évek végére a nagyterem már elvesztette jelentőségét. A központi királyi hatalom megerősödése következtében a kisebb nemesek már nem álltak valamelyik nagyúr szolgálatába, hogy így elnyerjék a védelmét. Ahogy a társadalmi szakadék növekedett az úr és szolga között, úgy kevesebb ok lett arra, hogy együtt étkezzenek, így a szolgák eltűntek a nagyteremből. Sőt, több helyen a szolgák nem használhatták ugyanazt a lépcsőt, mint az uraság. (Ez a budapesti régi bérházakban is így van, ezek a körfolyósó végén található egykori cselédlépcsők.)

A szerencsésebb sorsú nyugat-európia országokban számtalan uralkodói, főpapi és főnemes vagy akár nemesi rezidencia nagyterme maradt fent, s még többről vannak használható ábrázolások, míg kelet-európában sokkal kevesebb, hazánkban – a mai államterületen – pedig egy sem maradt épségben, de jó pár ilyen teremből maradtak jelentős részletek, s azoknak alapján jól rekonstruálható milyen termek is állhattak a magyar királyok és főpapok palotáiban és váraiban.

Antik tárgyak és múltidéző kirándulások

2010-10-05T01:18:00.000-07:00

A hétköznapi múltba néző blog: http://multmento.blog.hu/

II. Erzsébet koronázása

2010-06-08T13:05:00.000-07:00

A jelenleg uralkodó II. Erzsébet koronázása 1953. június 2-n volt a londoni Westminster Apátságban, ahol 1066 óta valamennyi angol királyt megkoronáztak. Ez volt az első olyan koronázási szertartás, amelyet a televízió egyenes adásban közvetített, s könnyen lehet, hogy az utolsó olyan koronázás, amelyet a 9-10. században kialakult és azóta Angliában lényegében folyamatosan alkalmazott ordó szerint ünnepeltek meg. Állítólag a következő koronázási szertartásra lényeges egyszerűsítéseket terveznek, sőt Károly herceg már "interfaith" - vagyis felekezetközi -, tehát nem keresztény liturgia szerinti beiktatásról is beszél.

A BBC videón, szerkesztve kiadta a koronázási szertartás felvételét, melynek narrátora Laurence Olivier volt, s amelyet lényegében teljes egészében - 7 részletben - feltettek a youtube-ra.

A linkek ezekhez az egész bizonyosan történelmi felvételekhez:

I. rész. http://www.youtube.com/watch?v=LxuYJ1Udm5E&feature=related

II. rész: http://www.youtube.com/watch?v=ORMN48SdQJE&feature=related

III. rész: http://www.youtube.com/watch?v=ZwzOHVx8LV8&feature=related

IV. rész: http://www.youtube.com/watch?v=cBQ3E_Yss6E&feature=related

V. rész: http://www.youtube.com/watch?v=Vbg8R-88nvM&feature=related

VI. rész: http://www.youtube.com/watch?v=X8hDPGPV-k0&feature=related

VII. rész: http://www.youtube.com/watch?v=4HAXgmeXglk&feature=related

A budai királyi palota - 2010-ben

2010-02-09T08:39:00.001-08:00

A budai királyi palota újkori és legújabbkori állapotát, építési szakaszait, a háború és újjáépítés előtti belsőket, illetve a romokat bemutató sorozaton zárásaként, most közzéteszek két rajzot (képet). Az elsőt én csináltam, s a palota 1904-re elkészült legújabbkori teljes kíépítésének állapotát mutatja, a Szent György-téri főbejárat, illetve a díszemelet ('piano nobile') szintjén, illetve a mai - 20-21. század fordulója - állapotot, légifelvételen, megközelítőleg ugyanabból a nézetből, mint ahogy az alaprajz is ábrázol. Ebbe az alaprajzba, illetve légifelvételbe rajzoltam bele az egyes főbb építési időszakokat.

Az alaprajz és a légifelvétel tüzetesebb szemrevételezése után világossá válik pár jelentős különbség:

1. Az újjápítés során megszüntették a Szent György térről nyíló főbejáratot (az alaprajz és a kép bal széle), mely a kocsiáthajtón keresztül előbb a ruhatár terembe, majd egy előcsarnokon át a nagy táncterembe vezetett. Az alaprajzon jól látszik, hogy a legészakibb épületszakasz keskenyebb volt, mint annak az udvar déli oldalán levő tükörképe, mert a díszzudvart nyugatról (az alaprajz és a kép alsó része) a királyi istálló hatalmas tömbje határolta. A királyi istállót 1954-55 körül lebontották, s a legészakibb szárnyat mintegy egyharmadával kibővítették, s az épületszárny főbejáratát a Szent György térről a díszudvarra helyezték át. Az épületszárnyban először a Munkásmozgalmi Múzeum (igazi Kádár-korszakbeli magyar abszurd), majd a Ludwig Múzeum volt, ma pedig a Nemzeti Galéria kiállítóterei vannak.

2. Jelentősen átépült a díszudvarra nyíló középső épületszárny is, illetve maga a díszudvar. (A képen narancs színnel jelölt tömb jobboldala.) Megszűnt az északi szárny kocsilehajtója, s a teljesen átépült a nagy táncterem tömbje, egy változatos, késő ekletikus oszlopsor helyett, egy visszafogott olaszos barokk oszlopsor épült.

3. Beépült a kupola mögötti udvar - ma ez a Nemzeti Galéria fő-lépcsőháza -, illetve a III. Károly- féle épületszárny udvara - ma ez a Budapesti Történeti Múzeum belső udvara -, valamint a kriszinavárosi épületszárny - az Országos Széchényi Könyvtár épületének - két belső udvara.

"A múltat végképp eltörölni ...."

Az újjáépítésnek nevezett átépítés és pusztítás mértékét a következő két kép drámai erővel mutatja. Az elsőt az OSZK honlapjéról szedtem le, s a könyvtár épületének keresztmetszetét ábrázolja. Nem hiszem, hogy bármiféle kommentárt igényelne ...

A második képet én magam csináltam: egymás mellé vágtam a palota 1904-es állapotát mutató alaprajzból a legdélibb épületszárny alaprajzát és a Czagány-féle könyvből a ma "E" épületnek nevezett épületszárny 1960-as években végrehajtott átépítésének tervrajzát. Ez sem igényel különösebb magyarázatot ...

A budai király palota építési periódusai - alapjrajzon

2010-02-09T05:27:00.000-08:00

Az előbbi bejegyzésben már közölt földszinti alaprajzon most bejelöltem a palota építési periódusait.

A palota építése III. Károly idején, a déli palota-négyszöggel kezdődött (az alaprajz jobbszélén, barnával keretezve). A 18. századi palota kiépítése Mária Terézia idején történt (az alaprajzon felül, balra, s 1777 után épült meg a várkápolna mellett az ovális Szent Jobb-kápolna, melyet 1900 körül bontottak le (az építési szakasz kékkel , a kápolna a középső épületszárny udvarán oválissal jelölve).

A 19-20. század fordulóján lezajlott bővítás első tervezője Ybl Miklós volt, az ő tervei alapján készült el a krisztinavárosi szárny, s jött létre az Oroszlános udvar (zölddel keretezve). A milleniumi ünnepségekre készülve épült meg a régi trónterem kibővítése (az udvar dunai oldalán, pirossal jelölve), majd a dunai homlokzat kibővítése észak felé, illetve az épület középvonalát hangsúlyossá tevő kupola és előtte a Habsburg-lépcső (pirossal), valamennyi Hauszmann Alajos tervei szerint.

A budai királyi palota alaprajzai

2010-02-09T04:23:00.001-08:00

Bangha Ernő, "A magyar királyi testőrség 1920-1944" c. könyve (Európa Könyvkiadó, Budapest 1990) közli a palota összes szintjének alaprajzát.

1. A palota földszintje, vagyis a dunai terasz, illetve az Oroszlános udvar szintje

2. A krisztinavárosi szárny két alagsori szintje
(A számozások magyarázata a fenti képen)

3. A főemelet - vagyis a Szent György téri bejárat, illetve az emeleti dísztermek szintje - alaprajza

4. A II. emelet alaprajza

(Az emeletre benyúlik a kétszintes dísztermek és a háromszintes várkápolna felső része)

5. A III. emelet
(A palotának csak a dunai homlokzat középső két szakasza, illetve a nyugati - krisztinavárosi - szárny középső része volt háromemeletes.)

A budai királyi palota a háború után ....

2010-01-24T06:56:00.000-08:00

Képek Czagány István könyvéből ...

A háborúban súlyosan, de nem végzetesen megsérült palota újjáépítésére az első tervek 1949-ben készültek. Kotsis Iván és Janáky István neves modernista építészek a palota legdélibb és legészakibb szárnyának megkisebbítésével, a mozgalmas tetőidomok helyett részben lapostetővel, a sokat vitatott kupola helyén egy az egykori csillagvizsgáló tornyot utánzó felépítménnyel. Akkor már folyamatban volt a középkori maradványok feltárása, s a helyreállítási terv azoknak a bemutatásával is számolt.

Az ostrom alatt megsérült a Dunára néző teraszról a Habsburg terembe vezető neobarokk díszlépcső, a Habsburg-lépcső is. De messzemenően nem annyira, hogy annak 1963 körül történt lebontása indokolt lett volna. A lépcsőt díszítő két bronzalak - Csongor és Tünde - ma is megvan, s egy-egy gyatrán kinéző talapzaton áll, a palota homlokzata előtt.

A kupola alatti Habsburg-terem is megsérült, a mennyezet egy része is beomlott, bár a nagyobbik része még láthatóan ép, de még 15 évvel az ostrom után is sértetlenül álltak benne Sennyey Károly márványszobrai és egy hatalmas hangverseny-zongora. Ennek ellenére, 1960 után elbontották ...

A palota legdélibb épületszárnya - ahol ma a Budapesti Történeti Múzem található - volt a hatalmas épülettömb legrégibb része, még III. Károly király idején, a 18. sz. elején épült. Földszintjének boltozatos terei átvészelték az ostromot, de a 60-as évekban azok is a bontócsákány áldozatai lettek.

A kibelezett palotaszárnyban ma nagy, egybenyitható kiállítóterek vannak, s semmi nem emlékeztet az egykori térszerkezetre.

A királyi palota épületéhez hasonlóan, a királyi istállók is súlyosan megsérültek, s a maradványokat már az 1950-es évek közepén elbontották.

A budavári Szent György tér 1945 előtt

2010-01-24T05:39:00.000-08:00

Képek Czagány István könyvéből ...

A budai Szent György tér a középkorban a Szent Zsigmond tér nevet viselte, a téren alapfalaiban bemutatott Szent Zsigmond prépostsági templomról. A középkori Szent György tér a mai Dísz tér (eredeti német nevén: Paradeplatz) helyén volt, s az ottani Szent György templomról vette nevét. Az újkori Szent György tér középén 1850-es évek elejétől 1897-ig az egyik fő budapesti botránykő állt, a budát védő Hentzi tábornok neogótikus emlékműve. Akkor átvitték a hüvösvölgyi úti hadapródiskola udvarára, ahol Budapest ostromo idején pusztult el végleg. Ma már csak hatszögleti talapzata emlékeztet rá.

A térre nézett a Sándor grófok és a Teleki grófok budai palotája. Míg az előbbi ma is áll, s a köztársasági elnök hivatala, az utóbbit a Teleki palotából átalakított az alcsúti Habsburg főhercegek, József nádor leszármazottai budai székhelyévé átépített palotát 1965 után lebontották. A Teleki palota melletti apró copf házakat már 1900 körül eltüntették, s helyére került a Habsburg palota díszkertje, míg a Honvédelmi Minisztérium romjait az 1960-70-es években bontották el, s ma már csak a Honvédvezérkar dísztéri épületének alsó két szintje áll.

A budavári Szent György tér 1890 előtt, Ybl Miklós rajzán. Előtérben a királyi istállók épülete, tőle balra a Teleki palota, mögötte a HM, majd a Várszinház, majd jobbra a Sándor palota ma is álló épülete

A királyi istállók neobarokk stílusban átépített épülete (fent és lent). A fenti képen a háttérban az egykori Teleki palota, immár Habsburg főhercegi palotává átépítve

A királyi udvar istállóihoz fedett lovarda is tartozott, melyet neobarokk stílusban Hauszmann tervezett meg (lent, a felső kép). Előtte állt Vastagh György nagyszerű Lófékező c. szobra, mely ma a felső palotaudvaron áll. Az istállók és a palota között állt az udvari őrség épülete (lent, alsó kép).

A királyi lovarda hatásos fatetőzetét Thék Endre műhelye készítette

A budai vár - képek az újkori királyi palota múltjából III:

2010-01-23T13:13:00.000-08:00

Képek Czagány István, A budavári palota című könyvéből (Budapest, 1966)

A palota krisztinavárosi szárnya - a mai megjelölés szerint, az Országos Széchényi Könyvtárnak helyet adó F épület - már Ybl Miklós tervei szerint megépült, de belső terei inkább Hauszmann ízlését tükrözték. Eredeti célja a nagyszámú Habsburg főherceg, illetve az uralkodói vendégek elszállásolása volt a remélt nagy udvari ünnepségek idején. 1920 után Horthy kormányzó rezidenciája, a kormányzói kabinetiroda, s annak munkatársainak szolgálati lakásai foglalták el a hatalmas, a várfalakat áttörő épületet.

A díszlépcsőház (fent) helyén ma az OSZK főlépcsőháza áll, hasonló arányokkal, de díszeitől teljesen megfosztva, fehér gipszkarton falakkal, vörös márvány padlóburkolattal.

A Dunára néző Habsburg terem mellett, a krisztinavárosi szárny első emeletén a Szent István terem (fent) és a Mátyás-terem (lent) volt hivatva megjeleníteni a magyar történelem folyamatosságát.

A palota egyik emeleti folyósóján a kandallódísz Andrássy Gyula mellszobra volt (lent), míg a másik hasonló folyosón Deák Ferencé, mindkettő Zala György alkotása.

A budai vár - képek az újkori királyi palota múltjából II.

2010-01-22T14:10:00.000-08:00

Képek Czagány István, A budavári palota című könyvéből (Budapest, 1966)

A palota belső terei

A Habsburg-terem volt az épület dunai-frontjának legközepén, a kupola alatt. A két emelet belmagasságú terem Dunára néző oldalán három ajtó vezetett a teraszra, onnan pedig a Habsburg-lépcső a várkertbe. Mennyezetfreskója Lotz Károly munkája, a Habsburg-ház dicsőségét hirdette. A márvány mellszobrok a palotai építőit, III. Károlyt, Mária Teréziát, Ferenc Józsefet és nejét, Erzsébet királynét ábrázolták, Sennyey Károly szobrászművész alkotásai.

A Mária Terézia-korabeli palota diszterme - a trónterem - az u-alakú belső díszudvarra nézett, mely ma az Oroszlános udvar. Eredeti barokk alakját 1892-ig őrizte, ekkor átépítették, s bővítésként egy folyósót építettek elé. Az első kép 1892 előtt készült, s az átépítés előtti állapotot mutatja, a második pedig az 1930-as években, s már az átépített változatot mutatja. Ma a palotának ez az egyetlen történeti terem, amely a mai napig fennáll, igaz jelentősen lecsupaszítva.

Az Ybl-Hauszmann-féle bővítés új dísztermet - az ún. nagy tánctermet - adta hozzá a palotához, mely az első díszudvar - a Mátyás-kutas udvar - dunai oldalán volt, a trónteremmel egy vonalban. Az első kép a nagy tánctermet is magába foglaló épületszárnyat mutatja, míg a második a nagy táncterem belsejét. A termet nemcsak táncmulatságokra, hanem díszlakomára is használták, így pl. itt tartották Eugenio Pacelli bíboros államtitkár, a később XII. Piusz pápa tiszteletére a díszvacsorát 1938-ban.

Őszintén szólva, sem a terem belseje, sem a külső megjelenése nem illett a palota eredeti visszafogott olasz-barokk stílusához, s túlságosan a 19. sz. végének bompasztikus eklektikus izlését tükrözte. Ma már semmi sincs belőle, helyén egy a vele párhuzamos trónterem arányainak megfelelő, lecsupaszított hatalmas tér van, a Nemzeti Galéria egyik kiállítótere, sok apró bronzszoborral, amely elvész a térben.

A Szent Zsigmondnak szentelt palotakápolna a kibővített épület középső szakaszában, az egyik eredeti 18. sz. belső tér volt, melyet Hauszmann valamennyire, de nem túl jelentősen, átépített. A kápolna az ostromot aránylag jól megúszta, a 60-as éveket azonban már nem élte túl, s 1960-ban lebontották. Ma már csak az altemploma van meg, benne a Habsburg nádorok és családtagjaik szarkofágjaival.

A császári-királyi lakosztályok

A 19-20. sz. fordulóján kialakított eklektikus terek mellett, a palota egészen 1944-45-ig őrizte a 18. századi palota osztrák barokk és rokokó belső tereit, aranyozott fehér falburkolatokkal és vörös falkárpitokkal.

A budai vár - képek az újkori királyi palota múltjából I.

2010-01-12T08:45:00.000-08:00

Képek Czagány István, A budavári palota című könyvéből (Budapest, 1966)

A budai királyi palota Mária Terézia-kori épülete - a mai palota kb. déli fele -, a gödöllői Grassalkovich-kastélyra emlékeztető két manzard-kupolával (a felső a dunai homlokzat, az alsó az udvari, vagyis a mai Oroszlános udvar Duna-felőli oldala)

A királyi palota egyetemmé átalakítva. A nagyszombati egyetem 1777-ben Budára költözött, s a szinte sose használt királyi rezidenciát egyetemi célokra átalakították. Az udvari homlokzat közepén még megvan a barokk manzard-kupola, de a Dunára néző homlokzaton már elbontották, s a helyére épült az egyetem csilalgvizsgáló tornya, az egri Spekula ikertestvére. A baloldali négyszög udvarán látszik a Szent Jobb-képolna magas hagymakupolája

A királyi palota az 1850-es években (fent) és az 1890-es években (lent). A Buda ostroma (1849) idején kiégett palotát az 1850-es években helyreállították, s az 1840-es évelben megépült középső harmadik emeletre romantikus manzard-kupola került. Ez az állapot az 1890-es évekig fennállt, amikor megkezdődött a palota kibővítése, először Ybl Miklós, majd Hauszmann Alajos terve szerint. Ybl még csak a krisztinavárosi-szárny megépítésében gondolkozott, a palota dunai homlokzatának megkettőzése és a kupola megépítése Hauszmann ötlete volt. Az alsó képen a krisztinavárosi szárny már nagyjából kész van, megépült a mozgalmas barokk tetőszerkezet, de az északi szárny megépítéséhez még nem fogtak hozzá.

A királyi palota az 1857-1892 közötti időszakban. Az udvaron (fenti alsó kép), jobbra lent látszik annak a kocsifelhajtó alagútnak a kőkorlátja, amely a Buzogány-torony melletti "Ferdinánd-kapu"-tól indult, s megteremtette a Tabán és a vár közvetlen kapcsolatát. A lenti kép bal alsó sarkában ugyanez a kőkorlát látszik.

Az "Oroszlános kapu" építése, a kapu-ív boltozása előtt (lent). Balra a krisztinavárosi szárny, jobbra az egykori várkápolnát magába foglaló, mai középső épületszárny.

A közel háromszorosára bővített budai királyi palota dunai homlokzatának leghangsúlyosabb eleme a neobarokk kupola (fent), s a kupola alatti "Habsburg-terem" előtti portikuszból a kertbe vezető elegáns lépcső, a Habsburg lépcső volt (lent). A palota előtt ma is álló Savoyai Jenő szobor barokkos megjelenése és a palota mozgalmas barokk homlokzata teljes művészi egységet alkotott.

A várkápolna kapuja a belső várudvarra, népszerű nevén az Oroszlánus udvarra nyílott.

Az Oroszlános udvar északi oldala a várkápolna kapujával (balra, felette kereszt), illetve az egyik díszlépcsőhez vezető kocsiáthajtós kapuval (jobbra, felette, vas és üveg esőtető). Az épületszárny felett állt a Hauszmann-féle neobarokk kupola, amely nem igazi épület elem, inkább csak egy mozgalmas tetőmotívum volt, tetején a Szent Korona aranyozott bronz másával.

A Párizs melletti királyi Szent Dénes apátság - a királysírok elpusztítása 1793-ban

2009-10-14T12:16:00.000-07:00

Az emberiség történelme a kezdetektől fogva az esztelen pusztítás történelme, de a „haladás" nevében igazolt gyilkosság és rombolás a francia forradalom öröksége.

A francia forradalmi nemzetgyűlés, a Konvent 1793. július 31-i ülésén határozatot hozott arról, hogy a Párizs melletti Saint-Denis bencés apátságban levő királysírokat, mint a feudalizmus és az elnyomás szimbólumait, el kell pusztítani. A múlt eltörlésének e halálos táncát a Konvent megbízásából egy kiugrott bencés szerzetes, Dom Poirier vezényelte. Először a halottakat exhumálták, majd a holttesteket mésszel leöntött közös sírokba dobálták. Megkezdték a síremlékek elpusztítását is, bár azok jó részét sikerült azon a címen megmenteni, hogy mégiscsak nemzeti műalkotások.

A francia monarchia már akkor is jóval több, mint ezer éves volt, így a múlt eltörléséhez az első királyi temetés után jó 1100 évvel fogtak hozzá. A szervezett halottgyalázás első áldozatai között volt - még augusztusban - Kis Pipin, Nagy Károly apja, és egy pár 13-14. századi király és királyné. A „nagyüzemi" méretű pusztítás október 12-25. között zajlott le, kezdve a Bourbon királyokkal, s szisztematikusan végezve mindenkivel. A gótikus művészet atyját, Suger apátot, október 22-én vetették ki sírjából.

A javaslat előterjesztője egy nagyszájú fiatalember, Bertrand Barère de Vieuzac, Hautes-Pyrénées megye konventbeli képviselője s a Közüdvi Bizottság (Comité de salut public - amit tévesen „közjóléti" bizottságnak is fordítanak) tagja volt. Javaslata konzekvens folytatása volt addigi működésének. Ő volt a királyt elítélő ülések elnöke és a király kihallgatója, aki a Hegypárt többi tagjával együtt a király haladéktalan és fellebbezés lehetősége nélküli kivégzésére szavazott. Beszédét azzal zárta, hogy „a szabadság fája csak akkor virul, ha a tirannusok vérével öntözik".

Barére dél-franciaországi nemesi családból származott, apja és ő maga ügyvéd, a bátyja pap. Forradalmi hevületében nemcsak a terror egyik fő mozgatója, hanem a katolikus államvallás helyébe tervezett haza-vallás ('la religion de la patrie') egyik kidolgozója volt. Egyik hittétele szerint, „életed első éveiben a nevelést a Köztársaság a szüleidre bízza, de mihelyt az intelligenciád elég fejlett, büszkén követeli jogait feletted. A köztársaságért születtél, s nem a családok büszkeségére vagy zsarnokságának elviselésére".

Az elvhű fiatalember hamarosan Robespierre ellen fordult, s így a terror bukását rövid börtönbüntetéssel megúszta, majd szökése után, már a Direktórium idején újra képviselő, az 500-ak tanácsának tagjává választották. Később Napóleon titkosügynökeként leveleket hozott és vitt, majd hol börtönbe, hol emigrációba vonult. Bár a király halálára szavazott, a restauráció utáni megtorlást is megúszta, s két királyt is szolgálva, 1841-ben, szülővárosában halt meg. A forradalom idején Edmund Burke „a guillotine Anakreonjának" nevezte, Desmoulins meg csak egyszerűen a „háromarcú Janusnak".

Ma már alig tudja valaki, ki volt ez az ember, pedig ifjú éveinek vérszomjas retorikája és cselekedetei, a múlttal való leszámolás követelése egy, a mai napig divatos értelmiségi attitűd előképei. A francia forradalom előkészítői és ideológusai vetették el a Lenin és Sztálin, Mao és Pol Pot összes borzalmas cselekedetének sárkányfogait.

Az emberiség történelme a kezdetektől fogva az emberek és javak esztelen pusztításának történelme, de a „haladás" nevében igazolt gyilkosság és rombolás a francia forradalom öröksége.

(A cikk eredetileg: "A múltat végképp eltörölni - a francia forradalom 220. évfordulójára" címmel jelent meg a Konzervatórium c. honlapon.)

A Párizs-melletti királyi Szent Dénes apátság építéstörténete - 5. rész

2009-10-04T14:09:00.000-07:00

8. A vallásháborúktól a forradalomig

Medici Mária királyné megkoronázása a Saint-Denis-ben 1610. május 13-n

A hugenották pusztításai után az apátsági templom újjáépítése 1610-ben, IV. Henrik feleségének, Medici Mária királynénak a koronázására készült el. Új főoltár épült és új oltára lett a szent mártíroknak is, de egyik sem az eredeti helyén, hanem az eredeti középkori elrendezéshez képest keletre. Az új elrendezést mutatja Dom Michel Félibien, „Histoire de L'Abbaye Royale de Saint-Denys en France” (A királyi Szent Dénes apátság története) című, 1705(?)-ben megjelent könyvében található alaprajz. A könyv forrásértéke felbecsülhetetlen, hiszen a templomnak és kincstárának a forradalom előtti legteljesebb leltárát őrizte meg számunkra.

Az apátság 1690 táján, egykorú metszeten (fent) és a 18. század közepén, rekonstrukciós modellen (lent)

XIV. Lajos 1691-ben megszüntette a Szent Dénes apátja címet, s az apáti jövedelmeket a saint-cyr-i Maison Saint-Louis leánynevelő intézetnek adományozta, az apátság papjait pedig a párizsi püspöknek rendelték alá. Az apátságtól északra fekvő plébánia-templomok nagy része hívek híján romba dőlt, s lebontották őket. Hasonlóan járt a soha be nem fejezett Valois mauzóleum is, melyet 1719-be lebontottak, s a királyi síremléket a bazilikában helyezték el.

A bazilika és a Valois-mauzóleum alaprajza Félibien könyvéből

II. Henrik és Medici Katalin síremlékét 1719-ben a lebontott Valois-mauzóleumból a bazilikába helyezték át. A síremléken felül a királyi pár díszöltezetes alakjai láthatók (fent), alul - a mulandóságot jelképezve - viszont a halott király és királyné igencsak naturalista szobrai vannak (lent)

9. Szent Dénes királyi apátságának vége - a francia forradalom

A forradalom idején a templom kincstárát kirabolták, a templom berendezését elpusztították és Szent Dénes apátsága közel 1200 év után megszűnt egyházi intézményként létezni. A királyi sírokat 1793-ban pusztították el, s ebben az évben a város nevét is Saint-Denis helyett Franciade-ra változtatták.

Az apátság elpusztított kincstárának két vitrinje még érintetlenül - Félibien könyvéből (fent és lent)

II. vagy Kopasz Károly frank király és római császár, Nagy Károly unokája és Szent Dénes királyi apátsága egyik nagy jótevőjének bronz síremléke egykor az apátság kórusában állott. A sírt a forradalom alatt felnyitották és a többi királyi maradvánnyal együtt közös sírba vetették, a már akkor is közel ezeréves bronz síremléket pedig beolvasztották

A Bourbon királyok sem kerülték el sorsukat: IV. Henrik és XIV. Lajos földi maradványait ugyancsak közös sírba vetették, csak síremlékük maradt fenn

A közös sírban megtalált csontokat a bazilika altemplomában helyezték el. A restauráció utáni királysírok az altemplomban (fent), illetve a lefejezett XVI. Lajos és Mária Antónia királyné síremléke a bazilikában (lent)

10. A forradalom után ....

Napóleon visszaadta a templomot az egyháznak, s a császári dinasztia sírboltját tervezte ott kialakítani. A használaton kívül álló monostor-épületekbe 1806-ban a „Maison d'éducation de la Légion d'honneur” költözött.

A forradalom alatt súlyosan megrongált templom helyreállítására 1846-ban, Eugène Viollet-le-Duc (1814-1879) kapott megbízást, aki egyben a vezelay-i apátság, a párizsi Notre Dame, Amiens és Reims restauráló építésze volt. Építészeti munkái mellett két analitikus szótárt is készített, egyet az építészetről, egyet pedig a középkori bútorokról. A restaurációs munka alapvetően sikeres volt, de a templom 86 méter magas északi tornyát vissza kellett bontani, annyira megrongálódott.

Szent Dénes egykori királyi apátsága ma nemzeti műemlék, s a Világörökség része, amely nemcsak az emberi alkotásnak, hanem legalább annyira a pusztításnak és az értelmetlen rongálásnak is az emlékműve.

Források: http://www.saint-denis.culture.fr/en/index.html

A Párizs-melletti királyi Szent Dénes apátság építéstörténete - 4. rész

2009-10-01T14:15:00.000-07:00

7. Az apátság a vallásháborúk idején, a 16. század végén

Az apátság a 16. század végén
- még állnak a középkori kolostor-épületek, az apátsági templom mellett balra a befejezetlen, s utóbb lebontott Valois mauzóleum

A Százéves háború idején, 1410-1436 között Saint-Denis városa folyamatos támadásokat szenvedett a burgundiaktól, az Armagnac-pártiaktól és az angoloktól. A város stratégiai ponton helyezkedett el, mivel az északról Párizsba vezető utakat ellenőrizte, az apátság, annak temploma, s főleg pedig kincstára – a középkori nyugat egyik leggazdagabb kincstára – a királyság életében elfoglalt stratégiai jelentősége mellett a rablóknak és fosztogatóknak is kedvelt célpontja volt. A háborús dúlás következtében a város lakossága a harmadára, tizezerről háromezerre csökkent. (A francia és a magyar városiasodás különbségét jól mutatja, hogy a középkori Magyarország legnagyobb városa a 15. század végén érte el a tízezres nagyságot, ami 50-100 évvel korábban egy aránylag kicsi, de fontos francia város mérete volt!)

A Valois-Angoulême ház a Capet ház egyik mellékágának volt a fiatalabb ága, mely I. Ferenccel lépett a francia trónra. A király 1529-ben Louis de Bourbon bíborost nevezte ki kommendáns apátnak, aki anélkül élvezte az apáti jövedelmet, hogy maga szerzetes pap lett volna. Az új apát a királyi család tagja volt, s újabb építkezésekkel akarta növelni az apátság fényét, így 1530-ban új lakóépületek emelésébe fogtak. II. Henrik király özvegye, Medici Katalin 1572-ben pedig – itáliai reneszánsz stílusban – egy centrális alaprajzú mauzóleum építésére adott utasítást, amit a Valois dinasztia tagjainak szántak temetkezési helyül.

A soha be nem fejezett Valois-mauzóleum tervei

A Saint-Denis a vallásháborúk előtt

Az apátsági templom főoltára
- a Szent Egyes miséje című 15. század végi flamand vagy
északfrancia festményen.
Az oltártábla Kopasz Károly császár ajándéka a 9. századból,
felette Szent Eligiusz arany-keresztje

A főoltár, ahogy Viollet-le-Duc a 19. században elképzelte

Szent Dénes ereklye-oltára, Viollet-le-Duc rekontstrukciós rajzán

A vallásháború kora újabb pusztításokat okozott: 1567-ben hugenották foglalták el az apátságot, s a szerzetesek Párizsba menekültek. A protestáns eretnekek sok kárt okoztak a templomban és a környező épületekben. Az Ágoston-rendi kanonokok Szent Pál templomát lényegében elpusztították, s a környező többi templom – a Sainte-Geneviève, a Saint-Michel-du-Degré és a Saint-Barthélemy – is nagy károkat szenvedett. A legnagyobb károkat azonban maga az apátsági templom szenvedte: elpusztították a kórust, a szentélyrekesztővel és a Szentháromság oltárra együtt, a főoltárt és a szent mártírok oltárát is. A templom új berendezése – immár késő reneszánsz-korai barokk stílusban – 1610-re, Medici Mária királyné megkoronázásra készült el. Az a berendezés már többé-kevésbé változatlanul fennmaradt a forradalomig.

A Valois királyok síremlékei

I. Ferenc és családjának síremléke

A befejezetlen Valois-mauzóleum a 18. században

II. Henrik és Medici Katalin síremléke - eredetileg a Valois-mauzóleumban

A Valois-mauzóleum helye ma - nyírott cserjékkel megjelenítve, az apátsági templom északi oldalán

A budai vár évszázadai. II. Az ostrom után - képek

2009-09-23T12:46:00.001-07:00

A királyi vár 1945 előtt és napjainkban

Az 1950-es években feltárt "lovagterem" az ásatások idején (fent) és helyreállítva (lent)

Az első díszudvar, a Mátyás-kúttal és a nagy bálterem külső homlokzatával 1945 előtt (fent) és az 1950-60-as években átépített díszudvar, az egykor a királyi lovarda ma már elbontott épülete előtt állt "Lófékező" c. szoborral (lent)

Államfői rezidencia a szomszédban: a pozsonyi Grassalkovich palota, ma a Szlovál Köztársaság elnökének hivatala és rezidenciája

A budai Szent György téren egykor álló Teleki-palota (később átépítve József főherceg palotája), 1870 körül (számítógépes rekonstrukció)

Budapest II. ker., Művész utca 6. - a hivatalos miniszterelnöki rezidencia 1991 és 98 között. Ma jelentősen átépítve, Szili Katalin rezidenciája

A budai vár évszázadai. II. Az ostrom után

2009-09-15T13:40:00.000-07:00

„A múltat végképp eltörölni …” – az ostrom és ami utána következett

Budapest ostroma 1944-45 fordulóján nagyon jelentősen megrongálta a budai vár-negyedet, s persze a királyi várat is, de messze nem annyira, amit az épület teljes átépítése és kibelezése sejtet. Természetesen elpusztult szinte a teljes tetőszerkezet, a felső emelet, az ablakok jó része, a kupola legalább fele, s persze a két emelet magas dísztermek mennyezetének nagy része. De semmi esetre sem pusztult el minden: egy jóval 1945 után készült képen hatalmas hangverseny-zongora áll a beomlott tetejű Habsburg teremben. A berendezés jó részét persze először a németek, majd a maradékot az oroszok hordták el, de épp egy pár évvel ezelőtti kiállításon derült ki, hogy még az eredeti berendezési tárgyakból is jóval több maradt meg, mint amit akár a jól értesült érdeklődők tudhattak. (A budai vár felújításához 2.) (Heti Válasz: A kövek mögött)

Érthető módon, a háborút követő újjáépítés során nem a királyi vár került az első helyre. Voltaképpen ez elég természetes is, először a lakóházakat és a legfontosabb középületeket kellett tető alá hozni. Ekkor költöztek a budai vár-negyed teljesen elpusztult kormányzati épületeiből a pesti oldal jobban megmaradt hivatali és banképületeibe a minisztériumok is. (1945 előtt a budai várban volt a Külügy-, a Belügy-, a Pénzügy- és a Honvédelmi Minisztérium, s persze a Sándor palotában a miniszterelnökség, a kormányfő lakása és kabinet-irodája.)

A baloldal kedvenc témája a múlt és a jövő harca. Ez a harc sose dúlt élesebben, mint az 1945 utáni években. A budai királyi várat még csak alaposan kibelezték, de az egykori porosz királyság szimbólumait, a berlini várkastélyt, a potsdami városi palotát, sőt még a königsbergi várat is felrobbantották, s helyükre többnyire hihetetlenül otromba épületeket emeltek. (Ami Königsbergből Kalinyingrádot csinált.) Ehhez képest Budapest még egész jól járt. A lengyelek persze mások voltak, még a lengyel kommunisták is. A varsói királyi várat a felkelés után, 1944-ben a németek szisztematikusan felrobbantották, így egész a hetvenes évek elejéig csak az alapozást jelölték az aszfalton betoncsíkokkal. (A varsói vár 1910-ben, 1939. előtt; a romok 1945-ben, s az újjáépített vár napjainkban.) „Hiába, a lengyel az egy nemzet, a magyar az nép, a …. – s itt egy délkelet-európai nép megjelölése következett – meg csak egy foglalkozás”, mondogatta AJ.

A budai királyi vár sorsa már csak a kommunista hatalom-átvétel, vagyis 1948 után kezdte a politikát foglalkoztatni. A középkori maradványok nagy szerencséjére, s az újkori épületek pechjére, a régészek és a középkoros építészek – Gerevich László, feltáró régész és Gerő László tervező építész – erősek, koncepciózusak, s főleg bátrak voltak. Meg a középkori magyar történelem mégiscsak kevesebb politikai aktualitást hordozott magával, mint az akkori nagyon is friss közelmúlt. Nem árt tudni, hogy az 1945 előtt múlttal történő radikális, a szimbólumokra is kiterjedő leszámolásnak aránylag széles, s messze a kommunistákon is túlmutató támogatottsága volt az országban- pl. Bibó István és a baloldali értelmiség egésze. Túl látványosan omlott össze az ország 1944-ben, s túl nyilvánvalóan mondott csődöt az uralkodó elit ahhoz, hogy bárkinek eszébe jusson a múlt árnyain merengeni. Ennek nagyon sok, szinte felmérhetetlenül sok kulturális jószág esett áldozatául. Hogy mást ne mondjak, gyakorlatilag minden vidéki kastély és kúria, azok szinte teljes berendezése, az évszázados műgyűjtemények és a kastélyokban őrzött családi levéltárak szinte teljes egésze.

Az újkori, s különösen a XX. század elején befejezett, tehát alig 40 éves királyi várnak – ami fiatalabb volt akkor, mint én most – így alig volt barátja. Hasznosításával kapcsolatban mindenféle vad ötlet felmerült. Az első ötlet volt a magyar Kreml létrehozása, ahol együtt tanyázhattak volna a kommunista párt, valamint az állam és a kormányzat központi szervei és tisztviselői. Szerencsére, Sztálin 1953-ban meghalt, s budapesti helytartói már nem mertek nekifogni a nagy tervnek. Így maradt az épületek kulturális célú hasznosítása. Az ötvenes évek, majd pedig a hatvanas évek elején egymást követő tervvariánsok készültek, mire eljutottak addig a variációig, amelyet nagyjából ma is ismerünk. Legtovább az új kupola megtervezése tartott. Sokáig az esztergomi, illetve egri bazilika kupoláját utánzó klasszicista variáció tartotta magát, majd végül is lehorgonyoztak az olasz – római barokk – kupola megoldásokat utánzó mostani variáns mellett. (Ami, mint mondtam, kívülről nem is a legrosszabb. Sőt.)

Az újjáépítés és átépítés vezető tervezői az akkori időszak valóban nagynevű, modernista építészei, Kotsis Iván és Janáky István voltak. A királyi vár belső tereinek sorsa valamikor az 1950-es évek végén pecsételődött meg. Ekkor születhetett döntés arról, hogy a történelmi tereket elbontják, s helyükre – ahogy az idő tájt fogalmaztak – „modern, funkcionalista” – terek kerülnek. A helyreállítás legfurcsább része az volt, hogy az épület külső kialakítása során elég szabadon kezelték a neobarokk stílust, s soha nem volt épületrészeket emeltek, stíluselemeket használtak, addig a belső terekben a még helyreállítható elemeket is lebontották. A háborút követő helyreállítások során – különösen persze Németországban, az 50-60-as években – gyakorta állították helyre a történelmi épületek külső falait, miközben idegen testként, teljesen modern épületbelsőket alakítottak ki. Így jártak templomok, várak, kastélyok, de még régi lakóházak is, amelyeket azután sokszor az 1980-as években kellett immár másodszor, az eredetieknek inkább megfelelő alakban helyre állítani. A budai várban azonban elbontottak és építettek valami újat, barokk stílusban. Így például annak az udvarnak, ahol a Mátyás kút van, minden oldala az 1960-as években tervezett neobarokk mű. Nem mondom, hogy rosszabb, mint az eredeti, de mégis csak hamisítvány.

A helyreállítás mikéntjének, főleg pedig a még megmenthető épületrészek és berendezési tárgyak elpusztítását már az 1960-as évek második felében sok kritika érte, de akkor már késő volt. Czagány István a budavári palotáról és a Szent György-téri épületekről írott könyvben, már 1967-ben szóvá tette a dolgot.

Czagány figyelmeztetése a jövőre nézve is eredménytelen maradt. Az 1960-as évek közepén még állt a tér másik oldalán, a Sándor-palotával szemben a Teleki grófok egykori klasszicista palotája, amelyet a XX. század elején az alcsúti Habsburg főhercegek számára igen otromba, s nagyzoló eklektikus stílusban átépítettek. Czagány még azt tervezte, hogy a romok alól kihámozzák mindazt, ami a szép arányú klasszicista palotából megmaradt, s helyre állítják, így a másik oldalról is lezárják a teret, hogy az megőrizze eredeti intim hangulatát. A terv azonban papíron maradt csak, s a Teleki palota osztozott a vele szomszédos királyi istálló épületének és a többi kisegítő épületnek a sorsában, lebontották, s a helyén ma a romkert egy része van.

Az állam méltósága

Az állam tekintélyét, a társadalmat összetartó hagyományok erejét mindig és mindenhol hatalmas és díszes épületek, a hagyomány által kialakított szertartások jelenítették meg. Helyénvaló ezért, ha a magyar állam legfontosabb közjogi méltóságai és a legfőbb állami intézmények méltó, ezeréves államiságunkat és a hatalmát rajtuk keresztül gyakorló, szabad nemzet méltóságát kifejező épületekben kapnak elhelyezést. A Sándor-palota tervezett helyreállításával kapcsolatos, 1992-93 körül, az akkori kormány politikai, s főleg értelmiségei ellenfelei, a Kádár- korszak legrosszabb reflexeire apellálva, ezt a "pöffeszkedés jelének" nevezték, mondván, hogy a miniszterelnök majd onnan fogja sanyargatni a népet. („Hol leszek már, mire elkészült a Sándor-palota,” jegyezte meg rezignáltan a halálos beteg kormányfő.)

A törvényhozás, az államfő és a kormány központi hivatalait szinte minden országban külön-külön helyezik el, ezzel is kifejezve a hatalmi ágak elkülönülését. Nagy szerencse, hogy az Országház jelentősebb sérülések nélkül megúszta Budapest ostromát, s így az Országgyűlés otthona maradhatott. A budai várban levő kormányzati épületek nagy része az ostrom alatt elpusztult vagy használhatatlanná vált, ezért az újjászerveződő magyar állam intézményei a pesti oldal aránylag jobb állapotban megmaradt épületeibe, irodaházakba, banképületekbe és olykor lakóházakba költöztek be. Tildy Zoltán, az újonnan megválasztott köztársasági elnök, az Esterházy (ma Puskin) utcai volt Festetics palotában lakott, és hivatala is ott volt, míg a miniszterelnökség rögtön az Országházban alakította ki hivatali helyiségeit. Az Országgyűlés, az államfő és a kormányfő "társbérlete" az Országház épületében nem annyira az 1950-es évek budapesti lakásviszonyait, hanem az akkori és 1989-ig érvényesülő államfelfogást tükrözte.

A népi demokrácia hosszú négy évtizedében a politika tényleges irányítói nagyon ritkán jelentek meg az emberek előtt. Kádár János személyiségéből következően pedig az állami reprezentáció a minimálisan szükségesre szorítkozott. Így nem épült vagy épült újjá államfői rezidencia – Losonczi a szomszédunkban, egy modern villában lakott –, s nem készült rendes kormányzati vendégház sem. Az állami rendezvények mind az Országházban voltak, a külföldi állami vendégeket pedig a Béla király úton, a nagy parkban levő szálló épületben helyezték el. A helyzet a rendszerváltozás után sem változott, így 1993-ban a Béla király úti vendégszállóban lakott II. Erzsébet királynő és kísérete is. Az épület minden elképzelhető szint alatti. Mint valami rettenetes, 80-as évek elejei szakszervezeti üdülő, barna faburkolattal, sötét üvegekkel, nagy sárga üveg csillárokkal és hatalmas modern bőrfotelekkel berendezve fogadta a windsori várból érkező brit uralkodót. Egy ilyen szép városban, egy ilyen régi európai országban.

A brit uralkodó látogatása óta már 18 év telt el. A köztársasági elnök hivatala már nyolcadik éve a Sándor-palotában van, de az elnöki rezidencia kérdése még mindig megoldatlan. A miniszterelnök és kabinetirodája még mindig az Országházban vannak, s az utolsó három baloldali kormányfő pedig inkább a saját villájában maradt, s nem költözött be a Béla király úti kormányzati lakótelepre.

Egyszer talán majd kicserélik a budai királyi palota stílustalan nagytáblás ablakait az épülethez jobban illőkre, de többi, az újkori történeti terek akár egy részének a helyreállítása teljesen esélytelennek tűnik az országot súlytó, s tartósnak ígérkező gazdasági válság idején.

Antall György

(A cikk eredetije a Konzervatorium honlapon jelent meg 2009. szeptember 15.-n.)

A Párizs-melletti királyi Szent Dénes apátság építéstörténete - 3. rész

2009-09-13T07:11:00.000-07:00

6. A gótikus apátság a 13-14. században

Suger apátsági temploma befejezetlen maradt, s a karoling-kori főhajó, akkoriban már négyszáz évesnél is régebbi, ugyancsak omladozni kezdett. Így az akkori apát, Eudes Clément du Mez hozzáfogott az újjáépítéshez. Lebontották a karoling-kori főhajót és a kereszthajót, valamint a Suger apát által emeltetett körüljárós szentély emeleti részeit, s egységes terv szerint, a korszak érett gótikus stílusában megépült a főhajó és a két mellékhajó, a kereszthajó, mindkét végén hatalmas rózsaablakkal, valamint a körüljárós szentély emeleti ablaksora, s a teljes boltozat. A Suger-féle épületből a nyugati tornyok, meg a körüljárós szentély emelt alsó szintje maradt meg. Az északi toronyra magas gótikus toronysisak épült. A templommal egy időben a monostori épületek is újjáépültek, s az apátsági temetőben is új templomokat emeltek.

Az apátsági templom a 19. századi helyreállítás előtt, még két toronnyal ...
A magasabbik, északi torony olyan rossz állapotba került a 19. század közepére,
hogy le kellett bontani.

A templom alaprajza a Suger-féle, be nem fejezett korai gótikus átépítés feltételezett tervei szerint, amikor csak a sötéten jelzett részek készültek el (fent), s a a 13. századi érett gótikus átépítés után (lent)

A gótikus apátsági templom kórusa és szentélye, Viollet-le-Duc rekonstrukciós rajza szerint
(A rekonstrukció több ponton hiányos: hiányzik több síremlék a kórusból, hiányzik a Szentháromság vagy kórus-oltár, mögötte Szent Lajos és több király síremlékével.)

Oltár és ereklyetartó a szentélykörüljáró egyik kápolnájában, Viollet-le-Duc rekonstrukciós rajza szerint

Az érett gótikus főhajó pillérsora a 13. századból (fent), s a főhajó nyugat felé (lent)

A gótikus szentély üvegablakai belülről (fent) és kívülről (lent)

A fények játéka (fent és lent)

A szentély - az alsó árkádsor Suger apát építkézeséseiből származik, a háttérben a 19. században rekonstruélt ereklye-oltár, Szent Dénes, Szent Rusztikusz és Szent Eleutheriusz ereklyéivel

A királyi pantheon

A szentélynégyezet felülről, két oldalán a királysírokkal

A 13. századi átépítés idején uralkodó IX. Lajos király, a későbbi Szent Lajos parancsára tizenhat új egészalakos síremlék készült, egy meroving, hét karoling és nyolc Capet-házbeli királynak és királynéiknak, amelyet a főhajó és a kereszthajók találkozásánál, a szentélynégyezetben helyeztek el, szimbolikus csoportokba rendezve, ezzel is megjelenítve a dinasztikus folytonosságot. Ezek a síremlékek alakjai az ideális király és királyné portréját jelenítik meg, s nem az évszázadokkal korábban élt valós személyek valós arcvonásait. A IX. Lajos utáni királysírok azonban már mind portrészerűen mutatják az uralkodót és hitvesét.

Kis Pipin (pontosabban: Pepin le Bref, vagyis Rövid Pipin) és Berta királyné, Nagy Károly szülei

Királyi síremlékek

V. Károly és Jeanne de Bourbon síremléke már az uralkodópár valós arcvonásait örökíti meg

A Párizs-melletti királyi Szent Dénes apátság építéstörténete - 2. rész

2009-09-12T13:56:00.000-07:00

5. Az apátság Suger apát építkezései nyomán

Az apátság a 12. század végén
(a kéttornyú nyugati homlokzat, s az újonnan épített körüljárós szentély között még áll a karoling templom nagy része)

Az apátság hatalmas vagyona és biztos állandó jövedelmei új építkezéseket tett lehetővé. Az új apát, Suger (kb. 1081-1151, apát: 1122-től), aki elődeihez hasonlóan a király bizalmasa volt, két irányban is kibővíttette az apátsági templomot. Nyugat felé, a karoling-kori hajó elé hatalmas bejárati csarnok épült, két toronnyal, míg kelet felé, a kereszthajótól nyugatra, új körüljárós szentély épült, sugárirányú kápolnákkal. Az apát azt is tervezte, hogy a karoling-kori főhajó mellé két-két mellékhajót építtet, de azokra az építkezésekre már nem került sor. Az apátsági templomban elkészült Szent Dénes, Szent Rusztikusz és Szent Eleutheriusz mártírok síremléke és oltára, valamint új főoltár, Szent Péter és Pál apostoloknak szentelve, valamint egy új kórusoltár, a Szentháromság tiszteletére.

Suger apát a bazilika egyik üvegablakán

Suger apát a monostor-épületeket is kibővíttette új vendégházzal és a fényes kerengőre emelet, galériát húzott. A bazilikától északra, a temetőben ebben az időben két plébániatemplom épült, Szent Mihály és Keresztelő Szent János tiszteletére. Ugyanekkor az ágostonrendi kanonokok is kibővítették templomukat, a Szent Pál templomot.

Suger apát építkezéseinek jelentősége felmérhetetlen, de végül is egyszerűen megfogalmazható: akkor és ott, a 12. század második felében, megszületett a gótika. Hatalmas építkezéseiről ő maga számolt be, „Liber de Rebus in Administratione sua Gestis, Libellus Alter de Consecratione Ecclesiae Sancti Dionysii” című művében, melyet az 1940-es években Erwin Panofsky művészettörténész dolgozott fel egy kritikai kiadásban.

Az új, gótikus szentély alaprajza

A gótika a Saint-Denis-ből indult világhódító útjára

A Párizs-melletti királyi Szent Dénes apátság építéstörténete - 1. rész

2009-09-12T12:56:00.000-07:00

Az apátsági templom alaprajza az építési periódusokkal
(középen, sötéttel a karoling temlom, attól jobbra és balra a Suger-féle szentély és a nyugati toronypár)

1. A 6. század eleje

Dénes párizs legendás első püspöke volt, akit a római keresztény-üldözések idején, 250 körül a mai Montmartre dombon ('a mártír hegye') szenvedett mártirhalált. A legenda szerint lefejezése után felvette a saját fejét, és onnan egészen a mai Saint-Denisig gyalogolt, saját levágott fejével az ölében.

Szent Dénes késő gótikus szobra a Cluny múzeumban

A Saint-Denis bazilika helyén már a 3. században keresztény temető volt, s ez lett Szent Dénes püspök és mártír, és társai, Rusztikusz és Eleutheriusz sírhelye is. A mai bazilika altemploma alatti „régészeti kriptában” egy nagy gödör van, mely a feltétezések szerint Szent Dénes eredeti sírja. A mártírok sírja hamarosan zarándokhellyé vált, s fölé előbb kis templomot, majd 460-480 között egy kilenc méter széles és húsz méter hosszú bazilikát emeltek. Saint-Denis az 5. század végén, a frankok megérkezésekor divatos temetkezőhely lett.

Az apátság helye a 6. században

2. A meroving bazilika

A meroving bazilika az eredeti templom kibővítése útján épült meg, legalább két szakaszban, s a végső állapotában közel 60 méter hosszú volt. Az első bővítés idején megépült részében találták meg 1959-ben Arnegunde frank királyné érintetlen sírját, a kőszarkofágban nagyszerű temetési tárgyakkal. A bazilikától északra elhelyezkedő nemesi temetőben (nekropolisz) több ezer sír lehetett, ezekből az ásatások során mintegy kétszázat találtak meg.

A temető szélén legalább három templom épült, a Szent Bertalan a Szent Péter és a Szent Pál templom, melyeket fedett folyosók kötöttek össze. A falakkal körülvett terület nemcsak temető volt, hanem a bazilika asylum jogára tekintettel, az üldözöttek menedéke is. A templomokat papok közössége szolgálta ki, amely Dagobert királytól (629-639) többféle kiváltságot kapott. A szerzetesek mindig Dagobert királyt tartották legnagyobb jótevőjüknek, s amikor Szent Dénest választották a királyság védőszentjének, a király saját aranyművese, Eloy (Szent Eligiusz), noyon-i püspök kapott megbízást a szent síremlékének elkészítésére. Dagobert döntése, hogy a bazilikába temetkezik adta meg Saint-Denisnek a királyi temetkezőhely (nekropolisz) státuszt. A bazilika szerzetesei a környező épületekben laktak.

A meroving bazilika és környezete

I. Dagobert síremléka a bazilikában

A Saint-Denis politikai jelentősége tovább növekedett az az első karolingok idejé. Martel Károly temetése 741-ben a királyi sírba tételek újabb sorát nyitotta meg, s 754-ben Kis Pipint, a frankok királyát a bazilikában koronázta meg II. István pápa.

Martel Károly síremléke, készült IX. Lajos megrendelésére

3. A karoling-kor: a királyi apátság a 9. század elején

Az arisztokrata származású Fulrad (kb. 710-784) 749-50 táján lett Saint-Denis apátja, aki Kis Pipin frank király belső bizalmasa és udvari káplánja volt. Apáti működése idején épült meg, 769-775 között a karoling apátsági templom, melynek oszlopos hajói kereszthajóra nyíltak, azt pedig félköríves apszis követte. Az épület nyugati végén hatalmas kapu-épület emelkedett, melyet Nagy Károly építtetett, feltehetően apja, Kis Pipin sírja fölé, akit a karoling bazilika nyugati bejárata elé temettek el 768-ban.

A karoling-kori apátság (9. század)

A monostorban a kortárs leírások szerint dormitorium, refektórium, egy fűtött szoba (talán hőkamra), konyha, fürdők, pékség, pince és műhelyek voltak találhatók. A kolostor bejáratánál ispotály (hospicium) fogadta a szegényeket és betegeket. A bazilika melletti nekropolisz pedig az apátság temetkezési helye lett.

832-ben Hulduin apát kápolnát épített a félköríves szentélyhez, s az apát kivánságára minden nap és minden éjjel nyolc szerzetes mondott misét.

A karoling uralkodók fantasztikus kincsekkel látták el a templomot és a monostort. Kopasz Károly császár, Nagy Károly unokája vagyont érő arany oltártáblát adományozott a bazilika főoltárához.

Kopasz Károly arany oltártáblája, felette Szent Eligiusz aranykeresztje
(részlet a Szent Egyes miséje című táblaképről, National Gallery, London)

4. A Castellum, a megerősített apátság a 11. században

Az erődített apátság a 11. században

A Párizs-melletti királyi Szent Dénes apátság

2009-09-12T08:31:00.000-07:00

Az egykori apátsági templom 2005-ben

Saint-Denis ma Párizs egyik külvárosa, ahol már 20-25 éve leginkább színes bevándorlók laknak egykor a francia munkásoknak épített hatalmas lakótelepeken. Ami egykor a Francia Kommunista Párt egyik fő erőssége volt, ma leginkább a Párizs-Dakar rallye másik végére, az afrikai nagyvárosra emlékeztet. Saint-Denis egykor egy Párizs-környéki kisváros volt, benne az egyik leggazdagabb bencés apátssággal, ahol a francia korona legfontosabb kincseit őrízték, s ahol Franciaország királyai megtértek őseikhez. A templomot és az apátságot a történelem során sokszor kirabolták, de a legnagyobb pusztítást természetesen itt is a Forradalom végezte, amely a rendi életet is megszüntette az apátság falai között. Az egykori apátsági templom ma saint-denis-i püspök székesegyháza, nemzeti műemlék, az egykori kolostorban pedig Napóleon óta a Becsületrend lovagjai leányainak nevelőintézete (Maison d'Éducation de la Légion d'Honneur de Saint-Denis) működik.

A város története

A mai Saint-Denis helyén a 2. században egy Catolacus nevű gall-római falu állt. Szent Dénes, Párizs első püspöke és Franciaország későbbi védőszentje, 250 körül a mai Montmartre-n szenvedett mártírhalált, s Catolacus temetőjében temették el. Sírja rövidesen zarándokhely lett. Szent Genovéva (Sainte Geneviève) 475 körül kis zarándok-kápolnát emeltetett Szent Dénes sírja fölé, s I. Dagobert frank király (kb. 603 – 639. január 19.) ezt a kápolnát építtette át királyi monostorrá. Az új monostor sok kiváltságot kapott, így függetlenséget Párizs püspökétőúl, a vásártartás jogát, de a legfőbb kiváltság az volt, hogy királyi temetkezőhely lett: Dagobert után szinte valamennyi utóda ide temetkezett, egészen XVIII. Lajosig.

Szent Dénes apátsága a középkor folyamán folyamatosan nőtt, s a 12. században, ambiciózus és tehetséges apátja, Suger munkálkodása folytán pedig a gótika szülőhelye lett.

A város és az apátság sokat szenvedett a Százéves háborúban, amikor a város 10.000 lakosából alig 3.000 maradt, az armagnac-párti seregek és az angolok pedig a bazilika sok kincsét elpusztították. A francia vallásháborúk idején, 1567. november 10-n a Saint-Denis-i csatát a város közelében vívták a katolikusok és a protestánsok. Bár a katolikusok győztek, a katolikus seregek vezére, Anne de Montmorency herceg is elesett a csatában. 1590-ben a város megadta magát az új Bourbon királynak, IV. Henriknek, aki 1593-ban az apátsági templomban katolizált. A Bourbon királyok alatt a város tovább növekedett, XV. Lajos felújíttatta az apátsági épületeket, manufakturás ipart telepített a városban.

Az apátság 1690-ben

A Forradalom alatt a város nevét is elvették, s 1793 és 1803 között Franciade volt a neve. A forradalmi pusztítást az apátság sem kerülhette el: a berendezést összetörték, a királysírokat kirabolták és a királyok és királynék maradványait közös sírba vetették, az apátsági kincstár legnagyobb részét pedig, köztük a francia királyok koronázási jelvényeit is, összetörték és beolvasztották.

A mai Saint-Denis: a francia nemzeti stadion

A város a 19. században iparosodott, s a nagyüzemek mellé munkáskolóniák települtek. A nyugat-európai ipar válsága, majd átalakulása nehezen érintette a várost és lakosságát, s az elmúlt 20 évben a francia munkásosztály-béli lakosság jórészt bevándorlókra cserélődött ki.

A Rudolf-korona - II. Rudolf házi koronája (Hauskrone), avagy az osztrák császári korona

2009-09-11T14:22:00.000-07:00

A Szent Római Birodalom birodalmi jelvényei ("Die Reichsklenodien") őrzési helye Nürnberg volt, ahonnan csak a koronázás alkalmából adták ki azokat, ezért az uralkodók „magánkoronát“ készíttettek, melyet hivatalos alkalmakkor, például a Birodalmi Gyűlésen viseltek.

Az Osztrák Császárság kikiáltásakor, 1804-ben a Rudolf koronát, II. Rudolf császár magánkoronáját nyilvánított az osztrák császári koronának. Az osztrák-magyar kiegyezés után, 1918-19-ig pedig az volt a ciszlajtániai birodalom-rész, az Ausztriai császár ('Kaiser von Österreich') koronája.

Az Osztrák Császárság jelvényei: korona, a jogar és az országalma a bécsi Schatzkammerben

II. Rudolf magánkoronája 1602-ben, Prágában készült, s Jan Vermeyen, kora legjobb aranyművesének munkája, akit ezért Antwerpenből hívtak el. Három részből áll: a korona abroncsból, az ívből és egy mitrából, vagyis a „mitrakoronák“ típusába tartozik, amelyek egy püspöksüvegre emlékeztetnek.

A Rudolf-korona

A korona mitra-részének domborművei II. Rudolf császár életének fontos eseményeit ábrázolják:

Balra elől: Rudolf, az Imperátor, a törökök felett győztes császár

Jobbra elöl: a császári koronázás

Balra hátul: felvágtat a koronázási dombra Pozsonyban, a magyar koronázáson

Jobbra hátul: bevonulás a prágai cseh királyi koronázásra

Az országalma, készülte 1612-ben

A koronához tartozik még egy jogar és egy országalma is, melyeket 1612-ben Rudolf öccse és utóda, I. Mátyás császár (magyar királyként, Hunyadi Mátyás után sorrendben II. Mátyás) megrendelésére készítettek, s Andreas Ochsenbrück művei. Kivitelezésükben a koronára emlékeztetnek, s különösen a jellegzetes email-munkát másolták. A jogar különlegessége, hogy a nyelét egy narvál-agyarból készítették, melyet a legendás „egyszarvú“ szarvával azonosítottak. A császári magánkoronához tartozó korábbi jogar és alma, mely I. Ferdinánd császár megrendelésére, 1532-1554 között készültek, a 17. század elején, az új jogar és országalma elkészülése után, a cseh királyi koronázási jelvények részévé vált, míg az eredeti gótikus jogar és országalma pedig az ausztriai főhercegi jelvény-együtteshez került.

A Rudolf koronát viselte I. Ferenc német-római császár 1764-ben, Frankfurtban, legidősebb fia, II. József római királlyá történt megkoronázásakor. Erre az alkalomra elkészítették a teljes császári ornátus másolatát is, s míg a frissen megkoronázott trónörökös az eredeti darabokat viselte a koronázáson, apja, a császár, az újonnan készült másolatokat.

II. József koronázási lakomája a frankfurti Römer Császártermében
A fő asztalnál balra I. Ferenc császár a Rudolf-koronát, jobbra II. József megkoronázott római király pedig az I. Ottó császár-féle Birodalmi koronát viseli

Conques

2009-09-06T09:11:00.000-07:00

Conques csendes kisváros, lakosságának számát (1999: 309) tekintve pedig aprócska falu a Pireneusok északi oldalán, Dél-Franciaországban, Aveyron megyében, az egykori Languedoc tartományban. A középkoban forgalmas zarándokhely volt, akiket a compostelai Szent Jakab zarándokúton, Sainte Foy ("Szent Fidesz", vagyis a Szent Hit), egy a késői római időkben mártírhalált halt fiatal lány ereklyéi vonzottak ide.

Conques utcáin megállt az idő

Az apátsági templom főhajója

A szent ereklyék fölé a 12. században háromhajós bazilikát emeltek, megjelenésében utánozva a zarándokok végső céljának, Santiago de Compostela hatalmas székesegyházának alakját. Az egykori apátsági templom számtalan fantasztikus faragvánnyal dicsekedhet, a legnagyszerűbb mégis az Utolsó Ítéletet ábrázoló dombormű a templom főbejárata felett.

Az Utolsó Ítélet a templom főkapuja felett

(A nagy felbontású kép pedig itt érhető el.)

Az apátság legfőbb kincse a védőszent Sancta Fides arany ereklyetartója volt. Az ereklyetartót először angers-i Bernát „Szent Fidesz csodái” című könyve írta le, 1010-ben (!). A figura magja tiszafa, melyet aranylemezek borítanak, s az aranylemezből domborított fején korona van. Az arc nyilvánvalóan nem egy leány arca, hanem férfié. Egyes vélekedések szerint valamelyik késői római császár arca, míg Thomas Hoving, a new-yorki Metropolitan Múzeum egykori igazgatója Nagy Károly portréját vélte felfedezni a férfi arcban.

Sainte Foy ereklyetartó szobra
- ez tényleg nem egy fiatal lány, hanem leginkább valami keleti isten-király ...

Nekünk magyaroknak egy nem kevésbé fantasztikus elmélet következtében lehet érdekes a darab. A Nagy Károly életéről szóló krónikák feljegyeznek egy sikeres hadjáratot a kárpát-medencei avarok ellen, melynek során – 795-796 táján – elfoglaltak egy kagáni földvárat, s az ott talált kincseket 15 szekérrel szállították a frankok fővárosába, Aachenbe. Az bizonyos, hogy az avaroknak, vagy akár a hunoknak és a szkítáknak fantasztikus aranykincsei voltak – elég csak az Ermitázs aranykincseire, vagy a magyar földön előkerült avar fejedelmi kincsleletekre gondolni. Az is elég nyilvánvaló, hogy az aranytárgyak igen sokszor mentek át mindenféle átalakításon, és nem egy keleti vagy népvándorláskori arany ötvösmunka kötött ki valamelyik európai székesegyházi kincstárban.

A Szent Fidesz ereklyetartóval kapcsolatos egyik magyarázat Csomor Lajos ötvösművész "Magyarország Szent Koronája” című kötetében fogalmazódik meg. E szerint a szobor nem nyugat-európai műalkotás, hanem a kárpát-medencei avar kagáni udvarban készült, és valamelyik avar királyt ábrázolja. Csomor különös jelentőséget tulajdonít a figura koronájának, mely valóban nem hasonlít a a kortárs nyugati koronákra – pl. az esseni kincstárban őrzött kis liliomos koronára –, de nagyon hasonlít a magyar királyok Szent Koronájára. Csomor feltételezése szerint a Szent Korona – amelynek akár egy leegyszerűsített ábrázolása is lehet az ereklyetartó koronája – 796-ban, az avar kincsekkel együtt került Nagy Károly kezébe, onnan talán Rómába, a pápai kincstárba, majd bölcs pápai gesztusként vissza a Kárpát-medencébe, immár az első magyar király koronázására. (A különböző korona-elméletekről a Magyar Narancs is írt pár éve. Csomor mostanra teljesen meghibbant, a könyv újabb kiadása már "Őfelsége a Szent Korona" címmel jelent meg, de az aranyműves technikai megfigyelései az első kiadásban még legalábbis elgondolkoztatóak voltak.)

Az ereklyetartó szobor koronája

A buenos aires-i emigráns, Fehér M. Jenő még fantasztikusabb elmélettel áll elő (Fehér Mátyás Jenő: Az avar kincsek nyomában, Buenos Aires, 1972, hasonmás kiadás: Budapest, Ménrót Kiadó, é.n.): a figura nem az avar kagán, hanem az avar földistennő vonásait őrzi. A dolog nyilvánvaló képtelenség, mert jól láthatóan nem női, hanem férfi arcról van szó. Fehér elméletének van egy még fantasztikusabb, a conques-i ereklyetartóhoz nem kötődő része: szerinte ugyanis a magyar kalandozásoknak a célja nem volt más, mint az elrabolt avar kagáni kincstár hiányzó darabjainak összegyűjtése.

A figura palástját számtalan ékkővel díszítették, de került rá jó pár antik (római) camea is

A Palais du Tau Reims-ben

2009-09-01T11:57:00.001-07:00

A reims-i Tau palota (Palais du Tau) a reims-i érsek palotája volt, s fontos szerepet játszott Franciaország királyainak koronázásakor, amit a szomszédos reims-i Notre Dame székesegyházban tartottak.

A Palais du Tau és a székesegyház egymás mellett (forrás: Google Earth) (fent)
és a palota díszzudvari homlokzata, baloldalt a gótikus nagyterem (Salle du Tau) ablakaival (lent)

A palota kerti homlokzata, jobbra a gótikus palotakápolna, mögötte a székesegyház magasodik

A palota helyét a 6-7. századben egy nagy gall-római villa foglalta el, amelyet a Karolingok idején palotává építettek át. A palota mai nevét már 12. században használták, az első erre utaló feljegyzés 1131-ből származik, s az a palota alakjára utal, mely a „T” betűre hasonlít (a görög ABC-ben „tau”). A korai épület nagy része eltűnt, a legkorább megmaradt része a palotakápolna 1207-ből. A palotát gótikus stílusban teljesen átépítették 1498-1509 között, s a jelenlegi barokk megjelenését 1671 és 1710 között nyerte, Jules Hardouin Mansart és Robert de Cotte tervei alapján. 1914 szeptember 14-n tűz rongálta meg, amit egészen a 2. világháborúig nem javítottak ki.

A palota szolgált Franciaország királyainak rezidenciájául a Notre Dame-beli koronázásuk előtt, s itt öltöztek fel a koronázáshoz, s innen vonultak át a katedrálisba, majd itt tartották a koronázás után a bankettet, a koronázási lakomát. Az első feljegyzett koronázási lakoma 990-ben, az utolsó pedig 1825-ben volt.

A palotakápolna

A középkorban a legtöbb uralkodói, főpapi vagy főnemesi rezidencia legfontosabb része a sokszor kétszintes nagyterem volt, ahol a vendégek ünnepélyes fogadását, lakomákat vagy akár bírósági tárgyalást tarthattak. A kétszintes nagytermek alsó részének kőboltozata volt, mint a reims-i alsó csarnoknak (felső kép), s itt szállásolták el a katonákat, olykor a lovakkal együtt, s a kíséret kevésbé előkelő tagjait, míg a király, a püspök vagy épp a herceg vagy gróf a felső teremben fogadta a vendégeket, melynek többnyire, mint a reims-i salle du Tau-nak is (fent) fából ácsolt dongaboltozata volt.

Lakoma a salle du Tau-ban (rekonstrukció, számítógépes grafika)

Falkárpit a székesegyház múzeumából

Oltárdíszek és ereklyetartók a múzeumban

Napóleon és a Bourbon-restauráció

2009-08-31T14:18:00.000-07:00

Napóleon a trónon, Ingres festményén

A franciák császára

Párizs 1804. december 2.-n addig soha nem látott látványosságra ébredt. Alig tíz év telt el azóta, hogy fejét vették XVI. Lajosnak Nagy Károly és Szent Lajos örökösének, Franciaország és Navarra legkeresztényibb királyának, az Egyház elsőszülött fiának, akit a forradalmi törvényszék – amúgy egy koncepciós perben elkövetett gyilkosság társ-tettesei – csak Capet Lajosnak neveztek, s császárrá, a franciák császárjává (l'empereur des Francaises) koronázzák Napoléon Bonaparte tábornokot, a Francia Köztársaság első konzulját.

Napóleon és Josephine koronázása (részlet David képéről)

A koronázás a Notre Dame-ban párizsi érseki katedrálisban történik, amit alig pár éve adtak vissza a katolikus egyháznak. Ahogy 1004 évvel korábban, Rómában, a pápa keni fel a Nyugat császárát. Napóleon azonban még Nagy Károlynál is hatalmasabb, így nem ő utazik Rómába, hanem VII. Pius pápa érkezik Párizsba.

Napóleon koronája, a császári országalma és a jogarok

A koronázásra új uralkodói jelvények készülnek. Arany babérkoszorú, ahogy a római imperátoroknak is babérkoszorú volt a jelképe, amelyet majd később egy igazi – korona formájú – koronára cserélnek fel. Előveszik a Louvre múzeumából a francia királyok megmaradt koronázási jelvényeit, V. Károly jogarát, Nagy Károly kardját és a koronázási sarkantyúkat, s pár megmaradt darabból – pl. egy narvál-agyarból készült jobb-kézből – a francia uralkodókra jellemző bírói pálcát, az Igazság kezét (’le main de justice’). A forradalmi pusztítást túlélte a koronázási trónszék is, Dagobert meroving király trónja. A francia hagyományoktól eltérően, de megfelelően a német-római császárság jelvényeinek, császári országalma is készül. A kor empire divatjának megfelelően újra elkészül a koronázási öltözék, az alba, a stóla, valamint a koronázási palást, amelyet nem liliomok, hanem arany méhek diszítettek, Childeric meroving király Tournai-ban talált és azóta ellopott temetési kincseinek egy apró aranyékszere nyomán.

Az 1804-es koronázás legtöbb jelvénye fennmaradt, csak az országalmát olvasztották be a Bourbon restauráció idején, 1818-ban.

A francia király

A Bourbon-restaurációnak 1814-ben komoly népi támogatottsága volt. A megbuktatott régi monarchia emléke elhalványult 25 év alatt, a jelen, a folyamatos háborúskodás, a rengeteg halott viszont nagyon is valóságos, s nagyon is elviselhetetlen volt. Az emigrációból hazatért új király, XVIII. Lajos bölcs ember volt, s jól érzékelte a franciák hangulatát. Nem volt komoly megtorlás a forradalomban elkövetett bűnökért, csak egy-két marsallt végeztek ki, de egy olyan hétpróbás királygyilkos, mint Fouché egy darabig a helyén maradhatott. Így koronázás sem volt.

X. Károly koronázása 1825-ben

Az utolsó koronázás francia földön XVIII. Lajos öccsének, az egykori Artois grófnak, az új X. Károly királynak az 1825. május 28-n, a reims-i katedrálisban megtartott koronázása volt. A koronázás mindenben a francia királyok felkenésének, a sacré du roi (a.m. a király felszentelése) ősi szertartását követte úgy, ahogy ötven évvel azelőtt a király legidősebb bátyját XVI. Lajost megkoronázták. XVI. Lajos akkor 21 éves volt, az új király 67 évesen lépett ősei trónjára.

X. Károly

A koronázásra új korona is készült, s a legaprólékosabban elkészítették a koronázás többi kellékét is, jogart, az Igazság kezét, a koronázási díszkardot, s az arany liliomokkal díszített királyi palástot. A francia királyok felkenésének legszentebb kelléke nem a korona volt, hanem a Szent Ampulla (’le Sainte Ampoule’) egy aprócska fiola, amelyben a kegyes hagyomány szerint a Szentlélek hozott szentelt olajat I. Klodvig (Chlodvig, Chlodovech, a mai francia nyelvben: Clovis) frank király felkenésre. Az aranyba foglalt fiolát Szent Remigius, egykori reims-i püspök sírján őrízték a reims-i Saint Remy apátságban, s 1793-ban összetörték. Állítólag egy kis szentelt olaj megmaradt, s annak új Szent Ampulla készült.

X. Károly koronája (fent), koronázási kardja, melyet elloptak a Louvre-ból (lent) és a Szent Ampulla (alul)

A koronát és a többi koronázási jelvényt a III. Köztársaság kormányának döntésére, 1875 után összetörték, s az aranyat és az ékköveket áruba bocsátották. Az ékkövekkel kirakott díszkard még sokáig megvolt a Louvre-ben, de 1976-ban egy látogató kivetett a vitrinből és kisétált vele. A kard azóta sem került elő. Az új Szent Ampullát és a koronázás megmaradt kellékeit a reims-i érseki palotában, a görög „T”-re emlékeztető alakja miatt Palais du Tau-ban őrzik.

A Palais du Tau - a díszudvar, balra a kétszintes nagyterem, a koronázási bankettek egykori helyszíne (fent)

X. Károly koronázási palástja (fent) és a Szent Ampulla ereklyetartója és más kegytárgyak (lent)

Les "Honneuse de Charlemagne" – a francia királyok uralkodói jelvényei. 2. rész.

2009-08-26T14:07:00.000-07:00

Hyacinthe Rigaud: XIV. Lajos, Franciaország és Navarra királya (1701)

A forradalom előtti francia regáliáról nagyon kevés hiteles ábrázolás van, s azok sem a „hivatalos”, királyavató koronát, hanem inkább a koronázási (ünnepi) vagy magánkoronákat ábrázolják.

A „hivatalos koronák”

A francia királyok „királyavató” koronájának eredete – akárcsak a magyar Szent Koronáé – a történelmi idők homályába vész. Egyesek szerint a korona eredetileg valóban a frank királyoké lehetett, amelyet a 12. században egészítettek ki az olyan jellegzetes, nagyméretű liliomokkal, mások pedig az egész koronát 12. századi eredetűnek vélték. Az ábrázolások alapján az sem világos, hogy nyitott (corona operta) vagy keresztpántokkal fedett, zárt korona (corona clausa) volt-e. A problémát tovább bonyolítja, hogy a kincstár 1634-ben készült leltára három igazán fontos koronát nevez meg: (1) Nagy Károly koronáját, (2) Szent Lajos koronáját, s (3) „La Sainte Couronne” (a.m. Szent Korona!) néven Kopasz Károly koronáját, míg az 1739-ben készült leltár már csak két koronát említ, s nem ejt szót a Szent Koronáról, s arról sem, hogy azzal mi történt, s hová lett. Dom Michel Félibien „Histoire de L’Abbaye Royale de Saint-Denys en France” című műve is csak Nagy Károly és Szent Lajos koronáiról, illetve a királyné hivatalos koronájáról beszél, s nem tesz említést a Szent Koronáról. Olyan értelmezés is felmerült, hogy a három elnevezésből kettő ugyanazt a tárgyat takarja, de ahhoz a különbségtétel túl világos és egyértelmű.

Nagy Károly koronájának (balra) és a királyné (Jeanne d'Evreux) koronája (jobbra). Rekonstrukció

Szent Lajos koronája (18. századi rajz)

A francia királynék koronája Jeanne d’Evreux királyné, IV. Károly király felesége számára készült, aranyból, rubinnal, zafirral és gyöngyökkel kirakva. A korona forradalom utáni sorsa ismeretlen.

A koronázási vagy magán koronák

Az apátsági kincstár őrizte a Bourbon királyok koronázási vagy magánkoronáit is. Félibien műve IV. Henrik, valamint XIII. és XIV. Lajos koronáit említi. XV. Lajos koronájáról pedig későbbi művekből értesülhetünk, s XV. Lajos aranyozott ezüst magán koronája pedig egyike a kevés regáliának, ami túlélte a forradalmat.

XIV. Lajos koronája, jogara és 'main de justice' pálcája, Rigeaud festményén

XV. Lajos koronája, a Louvre gyűjteményében

A jogarok

Félibien műve összesen hat jogart vagy királyi pálcát sorolt fel: (1) Dagobert jogara, (2) Nagy Károly ’main de justice’ (az igazság keze) pálcája (nem feltétlenül karoling eredetű, talán csak Nagy Károlynak tulajdonítva), (3) Szent Lajos ’main de justice’ pálcája, (4) „Nagy Károly jogara”, és (5-(6) IV. Henrik jogara és ’main de justice’ pálcája. A francia királyok 18. századi ábrázolásain, különösen a hatalmas reprezentatív képeken, amelyek az uralkodót teljes királyi díszben ábrázolják, mindig megjelenik egy ’main de justice’ pálca és egy liliomos végű jogar. Sem a Nagy Károly-jogar, a császár koronás szobrával, sem pedig Dagobert jogara nem tűnik fel az ábrázolásokon.

A 7. századi meroving királynak, Dagobertnek tulajdonított jogar egy arany pálca volt, az arany pálcán egy kéz tartott egy arany glóbuszt, melyen egy drágakövekkel kirakott sas hordozta a mitológiai Ganimedeszt. Félibien műve közöl róla egy vázlatos képet, de ennél többet nem lehet tudni róla. Egyesek szerint római kori konzuli hatalmi jelvény volt, de erre kevés bizonyíték van.

A jogarok és királyi pálcák közül csak Nagy Károly jogara és egy ’main de justice’ pálca elefántcsont keze maradt fent. Mindkettőt használták Napóleon koronázásán, s megjelentek a császári címeren is.

A koronázási kard és a sarkanytúk

A francia királyok koronázási kardja – a Nagy Károlynak tulajdonított – és a koronázási sarkantyúk túlélték a forradalmat, mert azokat 1793-ban, a kincstár felszámolásakor a Louvre-ba vitték. Mindkettőt használták Napóleon, majd X. Károly koronázásán, s ma is a múzeum gyűjteményében vannak.

Dagobert trónja

A francia királyok koronázási trónszéke a legérdekesebb királyi trón. A legenda szerint Szent Eligiusz (Eloy), az aranyműves püspök készítette a királynak bronzból, aki az apátságnak adományozta. Egyes kutatók azt feltételezik, hogy a trón eredetileg egy római curilis szék, amelynek összecsukható formája az egyiptomiak korától egészen a 16. századik a leggyakoribb szék-forma volt. A szék karfája és alacsony támlája későbbi, akár meroving kiegészítés is lehet. A trónt Napóleon koronázásán is használták, s St. Denis apátjai is ezen ültek az ünnepi miséken.

(A legfontosabb összefoglaló irodalom: Gaborit-Chopin, Regalia: Les Instruments du Sacre des Rois de France: Les "Honneuse de Charlemagne", Paris, 1987 ISBN 2-7118-2.105-4. )

A királyi koronák és jelvények ábrázolásai

2009-08-26T11:52:00.000-07:00

Jusztiniánusz bizánci császár (a ravennai San Vitale templomban)

A koronás uralkodó, a legtöbbször a trónon, kezében a hatalmi jelvényekkel – karddal, királyi pálcával vagy országalmával – a középkori és újkori művészeti ábrázolások nagyon gyakori témája. Ezek a festmények, szobrok, miniatúrák és könyvillusztrációk a viselet és persze a királyi jelvények történetének fontos dokumentumai. Az ábrázolások sokszor félrevezetők is lehetnek, hiszen az arcvonások, a viselet és akár még az ábrázolt királyi jelvények ábrázolásai is sokszor inkább az adott kor művészeti konvencióit, mintsem a valóságot tükrözték. Fokozottan igaz ez a királyi jelvények ábrázolásaira, különösen a királyavató koronákra és az ahhoz kapcsolódó hatalmi jelvényekre, amelyeket a középkorban és az újkor nagyobbik részében a közönségtől elzártan, szigorú védelem alatt őriztek. A legtöbb középkori és újkori államban világosan elkülönült egymástól a koronázási (királyavató) korona az ünnepi alkalmakkor az uralkodó által viselt „ünnepi korona” (angol: state crown) vagy magán (házi) korona (Privatkrone), s a hivatalos portrékon sem a királyavató, hanem az ünnepi korona jelent meg, s a legszentebb királyi jelványeket sokszor évtizedekig elő sem vették a kincstárból, ha a trónt az uralkodó fiatalon foglalta el, s késő öregkoráig a trónon maradt.

III. Ottó császár a trónon
(A reichenau-i iskola mestere, III. Ottó császár evangéliáriumából, Bajor Állami Könyvtár)

A korona ábrázolásokkal kapcsolatos művészeti konvenciók jól tanulmányozhatók akár a magyar királyi korona (a Szent Korona), akár pedig a német-római birodalom koronája tekintetében. A korai középkori ábrázolások a császárt mindig egy egyszerű négy-liliomos abroncskoronával ábrázolták, s a gótika korában jelentek meg a bonyolult rajzú, belülről egy oldalt fordított püspöksüveggel bélelt magán vagy házi koronák. Az igazi birodalmi korona – a Reichskrone –, mely I. Ottó császár 962-es koronázására készült, s amely a mai formáját már az 1040-es években, a száli frank császárok (a Konrádok és Henrikek) idején elnyerte, sohasem jelent meg az ábrázolásokon. A tudomásom szerinti legkorábbi ábrázolása épp Dürer Nagy Károly portréja, amelyet a nürnbergi városháza díszterme számára festett. Sajátos módon, a császári pecséteken is mindig a magán vagy házi korona jelent meg, s sohasem az Ottó-féle birodalmi korona.

IV. (Bajor) Lajos német király, gótikus házi koronában
(sírszobor a müncheni Frauenkirchében)

A magyar királyok magán vagy házi koronájáról nem maradt fenn megbízható adat. A Szent Korona első hiteles, a valóságosra valamelyest hasonlító ábrázolása a 15. századi Fugger krónikában található, amely abban a mintegy 20-25 évben készült, amikor a korona III. Frigyes császárnál volt elzálogosítva. A magyar királyok ábrázolásai többnyire az akkori művészeti konvencióknak megfelelően, késő román vagy gótikus stílusú nyílt koronákat mutatnak. A zárt korona először talán a Thuróczy krónikában jelenik meg, de akkor sem a Szent Korona jellegzetes alakjával, hanem a kornak megfelelő késő gótikus zárt koronaként, vagyis a korabeli művészeti konvencióknak megfelelően.

A Szent Korona a Fugger-krónikában

III. András a Thuróczy-krónikában

Az újkorban a korona-ábrázolások már egyre inkább közelítenek a valóságos műtárgyak élethű bemutatásához. A német-római császárok, az angol, francia, svéd, dán és lengyel királyok portréin jól lehet tanulmányozni a királyi jelvényeket, a koronázási vagy a koronázás utáni díszruhát. A régi monarchiákban kialakult korona-használati szokások miatt, az igazi, a legszentebb koronáknak azonban alig vagy egyáltalán nem maradt fenn ábrázolása, s ha egy belső zűrzavar – az angol Commonwealth vagy a francia forradalom – a királyi jelvények elpusztításában csúcsosodik ki, akkor az elpusztított koronázási jelvények rekonstrukciójakor csak többé-kevésbé pontos leírásokra, rajzokra és analógiákra lehet támaszkodni.

I. Károly angol és skót király
mellett a Tudor VII. Henrik ünnepi koronája, jogara és országalmája - sem a király, sem a királyi jelvények nem élték túl a Commonwealth-t

"Les honneuse de Charlemagne" – a francia királyok uralkodói jelvényei. 1. rész

2009-08-25T14:52:00.000-07:00

„Par la grâce de Dieu, Roi de France et de Navarre, Roi Très-chrétien” (Isten kegyelméből Franciaország és Navarra legkeresztényibb királya)

Louis-Michel van Loo: XV. Lajos királyi díszben

A francia monarchia Európa legrégebbi, s mindenképpen „legelegánsabb” királysága volt, presztízse csak a császári címhez volt hasonlítható, a tényleges hatalma és Európa sorsára gyakorolt befolyása – a XVI. század után mindenképpen – messze meghaladta a Bécsben székelő, s a török háborúkkal elfoglalt Habsburg császárok lehetőségeit. A francia monarchia III. Napóleon lemondásával 1870-ben végleg (vagy legalábbis nagy valószínüséggel) a történelemé lett, de a „régi” francia monarchia, a merovingok, majd Nagy Károly és a Capet-ház öröksége már jóval korábban megszűnt, akkor, amikor egy 1789. október 12-n kelt rendelet értelmében a király hivatalos címe „Par la grâce de Dieu et par la loi constitutionnelle de l'État, Roi des Français” (a.m. Isten kegyelméből és az állam alkotmánytörvénye értelmében, a franciák királya) lett.

A francia király címe a történelem során sokat változott. A Karolingok trónra lépése után, egészen addig, ameddig a latint fel nem váltotta a francia, mint a hivatalos dokumentumok nyelve, az uralkodó ’a frankok királya’ (Rex Francorum vagy Francorum Rex) címet használta. A 12. században megjelent a latin címben a ’Franciaország királya’ (Rex Franciae) formula, majd annak francia változata, a ’Roi de France’ IX. (Szent) Lajos korában állandósult. A cím időről-időre kiegészült a király franciaországi birtokain kívül címekkel (pl. Milánó hercege), majd a francia-navarrai perszonálunió után, a Navarra királya címmel.

"La couronne de Charlemagne" - Nagy Károly koronája

Ismeretlen flamand vagy észak-francia festő: Szent Egyed miséje
(National Gallery, London)

A térdelő alak II. vagy Kopasz Károly frank király és római császár, fején "Nagy Károly koronája"

Nagy Károly koronája a frank királyok, majd pedig Franciaország királyainak volt az ősi királyavató (koronázási) koronája. Eredeti formájában valószínüleg négy, ékkövekkel díszített, meghajlított négyszögletes lemezből álló egyszerű abroncs volt, melyet II. Károly vagyis Kopasz Károly (Charles le Chauve) (Nagy Károly unokája) számára készült. Később, minden bizonnyal II. Fülöp Ágost idején kiegészült négy nagyméretű, ékkövekkel díszített liliommal. Utoljára 1775-ben használták XVI. Lajos koronázásán, a reims-i katedrálisban. A francia királyoknak voltak saját, ’személyes’ koronái, melyet a koronázás egy későbbi szakaszában, majd pedig a koronázási banketten viseltek, s amelyet általában a Párizs melletti Saint Denis apátság kincstárának adományoztak, ahol Nagy Károly koronáját és a többi koronázási jelvényeket őrizték.

A „Les honneurs de Charlemagne” néven emlegetett francia koronázási jelvények nagy részét a forradalom alatt – 1793-94-ben – összetörték és beolvasztották, a többi az apátsági kincstárral együtt elveszett, elpusztult vagy szimplán ellopták, míg alig pár darab maradt fenn napjainkig. A forradalmi pusztítást csak XV. Lajos aranyozott ezüst személyes koronája (ékkövek helyett színes üvegekkel kirakva), a Joyeuse, a francia királyok középkori koronázási kardja, az „Igazság keze” nevű jogar (pontosabban annak elefántcsont kéz-része), V. Károly 14. századi jogara, valamint a koronázási sarkantyúk maradtak fenn.

Napóleon koronája, készült 1804-ben

Napóleon 1804. december 2-i koronázására új korona készült, amely szintén a Nagy Károly koronája nevet viselte, s felújították a megmaradt jogarokat, kardot és sarkanytúkat. A Bourbon restauráció után a bonapartista jelvények egy részét megsemmisítették, míg a hagyományos királyi jelvényeknek megfelelő darabokat pedig felhasználták az utolsó francia koronázáson, X. Károly 1825. május 28-i reims-i koronázásán. A koronázásra új királyi korona készült, s pótolták a forradalom alatt ugyancsak elpusztított Szent Ampullát, azt az üvegfiolát is, amelyben a hagyomány szerint a Szentlélek szentelt olajt hozott Clovis frank király felkenésére.

A forradalom utáni francia közvéleményben nagyon rossz benyomást keltett a népszerűtlen X. Károly fényes koronázási ünnepsége. A júliusi monarchia királya, Lajos Fülöp a franciák királya címet viselte, s nem koronázták meg, ahogy III. Napóleon is a koronázás mellőzése mellett döntött.

Pierre-Narcisse Guerin: X. Károly koronázási díszben

A francia koronázási jelvények sorsát a III. Köztársaság pecsételte meg véglegesen. Pár, művészettörténetileg értékesnek minősített darab kivételével, a koronázási jelvényeket 1875-ben összetörték, s az aranyat és az ékkövetet áruba bocsátották. A maradékot ma Louvre-ban, illetve – a koronázással összefüggő egyházi tárgyakat – a reimsi érseki palotában (Palais du Tau) őrzik.

A francia koronázási jelvények 1789-ben

Az ’Ancien Régime’ utolsó évében a Saint Denis apátság kincstárában a következő koronázási jelvényeket őrízték:

A „hivatalos koronák”

1. „Nagy Károly koronája (’la couronne de Charlemagne’) (1793-ban a Pénzverdébe szállították és beolvasztották)
2. „Szent Lajos koronája” (’la couronne de St Louis’) (1793-ban a Pénzverdébe szállították és 1794 áprilisában beolvasztották)
3. Jeanne d’Evreux királyné koronája (sorsa ismeretlen)

A 16-17. századi leltárak még említést tesznek egy harmadik koronáról, "la sainte couronne" (a szent korona!) névvel, de az 1700-as évek elején készült leltárban már nem szerepel.

Koronázási és személyes koronák

1. IV. Henrik koronái (egy arany és egy aranyozott ezüst) (1793-ban beolvasztották)
2. XIII. Lajos koronái (egy arany és egy aranyozott ezüst) (sorsuk ismeretlen)
3. XIV. Lajos koronái (egy arany és egy aranyozott ezüst) (sorsuk ismeretlen)
4. XV. Lajos koronái (egy arany és egy aranyozott ezüst) (az arany korona sorsa ismeretlen, az aranyozott ezüst korona, az eredeti drágakövek helyett színes üvegekkel kirakva, a Louvre-ban)

Temetési koronák

1. Ausztriai Anna (XIII. Lajos hitvese) koronája (sorsa ismeretlen)
2. Mária Terézia (XIV. Lajos hitvese) koronája(sorsa ismeretlen)
3. Három korona, közte Fülöp orleans-i herceg, XIV. öccse temetési koronája (sorsuk ismeretlen)

Jogarok

1. Dagobert jogara (1793-ban a Louvre-ba vitték, 1795-ben ellopták)
2. Nagy Károly ’main de justice’ ('az igazság keze') jogara (Nagy Károlynak tulajdonítva) (sorsa ismeretlen, lehetséges azonban, hogy Napóleon hasonló jelvényével azonos, vagy annak készítésekor felhasználták az elefántcsont jobbkezet)
3. Szent Lajos ’main de justice’ (az igazság keze) jogara (sorsa ismeretlen)
4. „Nagy Károly jogara” (VI. Károly megrendelésére készült, 1370-ben) (a Louvre-ban)
5. IV. Henrik jogara és ’main de justice’ (az igazság keze) jogara (a ’main de justice’ (az igazság keze) jogar elveszett a forradalom idején, a másik jogart, IV. Henrik koronáival együtt beolvasztották

Sarkantyúk és kardok

1. Koronázási sarkantyúk és a koronázási kard (Nagy Károly kardja, a „le Joyeuse”) (a Louvre-ban)
2. Szent Lajos kardja (sorsa ismeretlen)

Egyebek

1. Koronázási pontifikálé (A könyvborítót 1794-ben beolvasztották, a kézirat a francai nemzeti könyvtárban (Bibliothèque nationale) van.)
2. Dagobert trónja (A nemzeti könyvtár Cabinet des Medailles részlegében)
3. A Ptolemaioszok kelyhe (a Louvre-ban)
4. XIV. Lajos koronázási öltözéke, illetve a többi koronázási öltözék sorsa ismeretlen

Választott római Császár – örökös ausztriai császár

2009-08-24T14:47:00.000-07:00

I. Ferenc ausztriai császár, Amerling festményén

A francia Szenátus 1804. május 18-n Bonaparte első konzult a franciák császára (l'empereur des Francais) címmel ruházta fel. Az örökletes francia monarchia restaurálása akkor már egy ideje benne volt a levegőben, hiszen a francia törvényhozás – népszavazással megerősítve – már 1802-ben élethossziglan első konzullá nyilvánította Bonaparte tábornokot.

A francia akció lépésre kényszerítette II. Ferenc német-római császárt is. Az ezeréves nyugati császárság már csak árnyéka volt önmagának, s félő volt, hogy az örökletes francia császár háttérbe szoríthatja a „csak” választott német-római császárt, még akkor is, ha a választás már évszázadok óta csak formalitás volt. Így II. Ferenc 1804. augusztus 11-n keltezve pátenst adott ki, melyben bejelentette, hogy felveszi az örökletes osztrák császári címet, s hogy mindazok a tartományok, melyeket az Ausztriai ház örökös jogon ural, a jövőben az Ausztriai császárságot (Kaisertum Österreich) alkotják majd.

Az 1804. augusztus 11-i pátens utolsó oldala

II. Ferenc még két évig két császári címet viselt: egyszerre volt „választott római császár” és „örökös osztrák császár” („Erbkaiser”). A „választott római császár” címének letétele az austerlitzi vereség, illetve a megalázó pozsonyi béke következtében, 1806-ban történt. „Wir Franz der Zweite, von Gottes Gnaden erwählter römischer Kaiser, zu allen Zeiten Mehrer des Reichs, Erbkaiser von Oesterreich etc., König in Germanien, zu Hungarn, Böheim, Croatien, Dalmazien, Slavonien, Galizien, Lodomerien und Jerusalem, Erzherzog zu Oesterreich etc.” bevezetéssel kezdődött a császár 1806. augusztus 6-n kelt nyilatkozata, melyben bejelentette, hogy leteszi a német császári koronát és a birodalmi fejedelmeket és rendeket minden hűségeskű és szolgálati kötelezettség alól felmenti.

Ferenc császár – aki a magyar történelemben nem éppen népszerű – kötelességtudó, puritán és kifejezetten „polgári” ízlésű és életviteli uralkodó volt, akit a bécsi nép szeretett. Nem szerette a pompát és a ceremóniákat, így a parvenü Napóleonnal ellentétben ő nem rendezett koronázási szertartást és nem készítetett új koronát sem. Könnyű volt neki. A német-római koronázási jelvényeket és kincseket nem pusztította el a forradalom, így a bécsi kincstárban ott volt a az egyik legszebb késő-reneszánsz ötvösművészeti alkotás, II. Rudolf 1602-ben készült magán (házi) koronája, mely az új császárság szimbóluma lett.

Az Osztrák Császárság címere

Német király és római császár: egy kis terminológiai tisztázás

2009-08-24T02:58:00.000-07:00

Madarász Henrik szász herceg megkapja a német koronát madarászás közben
(Hermann Vogel festménye 1900. körül).
Henriket 919. május 12-nválasztották királlyá a fritzlari birodalmi gyűlésen, s a hagyomány szerint madarászás közben értesült a megválasztásáról

A verdun-i béke a frank birodalom keleti részét regnum Francorum Orientalium vagy Francia Orientalis (a Keleti Frankok Királysága vagy Kelet-Frankország) néven említette, amely a régi meroving regnum Austriasiorum keleti fele volt. A keleti frankok (vagy ausztráziaiak) voltak Frankónia lakói. Kelet-Frankország többi népe a szászok, frízek, türingiaiak és hasonlók voltak, akiket összefoglalóan Teutonici (vagyis németek) és néha frank néven említettek, ahogy az etnikai azonosság-tudat változott a 9. század folyamán.

A késői 11. században, az invesztitúra-harc során a pápai kúria IV. Henrik császár birodalmára regnum Teutonicorum (németek királysága) néven hivatkoztak, hogy „lefokozva”, a többi királysággal egy sorban kezeljék, míg ő maga a rex Romanorum – a rómaiak királya – címet használta, ezzel is hangsúlyozva isteni jogát a római birodalomra. Ezt a címet a német királyok maguk is gyakran használták, míg a külföldi királyok és egyháziak a regnum Alemanniae és a règne vagy royaume d'Allemagne kifejezést alkalmazták, ezzel is tagadva a rómaiságot és az egyetemes uralomra formált jogot. A regnum Germaniae (a.m. Németország királysága) kifejezés a német forrásokban a 14. század elején kezdett feltűnni.

Zsigmond császár koronázási díszben

Így az egész középkorban, az volt a konvenció, hogy a (választott) német király volt egyben a római császár (pontosabban a rómaiak császára). A megválasztásától a a pápa általi római megkoronázásig a címe a német király vagy 1237-től római király volt, s a koronázás után volt császár (Imperator Romanorum). II. Frigyes halála (1250) után a pápa általi megkoronázás már egyre ritkább volt. VII. Henrik 1312-ben, IV. Károly 1355-ben, Zsigmond 1433-ban, III. Frigyes 1452-ben, míg V. Károly 1530-ban nyerte el a császári koronát a pápa kezéből. Az utolsó római koronázás III: Frigyesé volt, mivel V. Károly koronázására Bolognában került sor. A római király címe egyre kevésbé volt a megválasztott, de meg nem koronázott császár címe; a megválasztott császár vagy német királynak vagy egyszerűen császárnak nevezte magát. Az uralkodás idejét vagy a megválasztás, vagy a koronázás napjától számították. Zsigmonddal a megválasztás napja állandósult, mint az uralkodás kezdete.

V. Károly megválasztása (1519)

Végül is I. Miksa változtatta meg, pápai hozzájárulással, a császári címet, 1508-ban, a német koronázása után. Az új címe „Dei gratia Romanorum imperator electus semper augustus” (a.m. Isten kegyelméből a rómaiak megválasztott császára, mindenkor fenséges), ami arra utalt, hogy immár nem ’várakozó császár’ vagy ’nem-egész császár’, hanem császár a választás erejénél fogva, s nem a koronázás miatt. (A hagyomány szerint, a ’megválasztott római király’ (rex Romanorum electus) a választás és a német koronázás között használt cím volt.) ezzel egyidőben, újra felvették azt a szokást, hogy a császár életében megválasztott trónörökös a római király címet (rex Romanorum) viselte. Így a római király vagy német király (rex Teutonicorum) címe az uralkodó életében utódnak megválasztott trónörököst jelentette. A cím használat nem volt különösebben konzekvens: III. Ferdinánd császár idősebbik fiát IV. Ferdinánd néven Regensburgban választották meg német királynak (1654), míg Mária Terézia és Lotharingiai I. Ferenc császár örökösét, II. Józsefet 1764-ben, Frankfurtban választották meg római királynak, s egyben meg is koronázták.

Fent: IV. Ferdinánd regensburgi megválasztása, koronázása és a koronázási bankett (1654)
Lent: II. József koronázási bankettje a frankfurti Römer (városháza) Császártermében (1764)

Az 1870-es német birodalmi alkotmány szerint a Német Birodalom uralkodója a ’német császár” (Deutscher Kaiser) címet viseli, meg elválaszthatatlanul hozzá van kötve a porosz király (König von Preußen) címéhez.

A "Reichsklenodien", a német-római birodalom uralkodó jelvényei

2009-08-23T22:29:00.000-07:00

Nagy Károly (balra), koronázási díszben és Zsigmond császár (jobbra), házi koronában,
Albrecht Dürer képein, melyeket a nürnbergi Városháza számára készített

A nyugati világ rangban első uralkodója a császár volt, vagyis a német király, akit a pápa római császárrá koronázott. Az utolsó nyugat-római császár, Romulus Augustulus lemondása (456) óta jó 340 év telt el 800. karácsonyáig, amikor III. Leó pápa a római Szent Péter bazilikában Imperator Romanorum címmel császárrá koronázta Károly frank királyt, a történelem Nagy Károlyát (Carolus Magnus – Charlemagne – Karl der Große).

Nagy Károly fiai és unokái után a birodalmat – immár az egykori közép- és keleti frank birodalom, Lothar és Német Lajos örökségére korlátozva – a szász uralkodóházból származó I. Ottó újította meg, akit 962.-ben koronáztak császárrá. A szász dinasztia Szent (II.) Henrik császár halálával kihalt, s helyét a Konrádok és Henrikek dinasztiája, a száli frank dinasztia vette át. A frankok után a sváb Staufok (Hohenstaufen), majd bajorok, a luxemburgiak s végül II. Albert király, Zsigmond császár veje után – egy rövid bajor közjátékkal – a Habsburgok, majd a Habsburgok leányága, a Habsburg-Lotharingiai ház tagjai ültek Nagy Károly trónján. Az utolsó császárt, II. Ferencet 1792-ben koronázták meg Frankfurtban. A birodalom akkor már vagy 150 éve lényegében csak papíron létezett, s a napóleoni háborúk megadták neki a kegyelemdöfést. II. Ferenc 1804-ben felvette az örökletes osztrák császári címet (Kaiser von Österreich), s a birodalom 1806-ban jogilag is megszűnt létezni, amikor a császár lemondott a német-római császári címről.

A középkor elején világosan kettévált a német királyi és római császári cím, így a koronázási jelvények és maga a koronázás is. A német királyi koronázás Aachenban, Nagy Károly egykori palotakápolnájában történt, azzal a koronával, amely a szentként tisztelt, de a pápa által soha el nem fogadott birodalomalapító fej-ereklyetartóját díszítette. A császári koronázás Rómában volt, az Ottó-féle birodalmi koronával, mely több évszázados vándorlás után, 1424-től a nürnbergi Szentlélek-kórház templomában, a nürnbergi polgárok őrizete alatt állt, egészen 1796-ig, amikor az előrenyomuló francia csapatok elől, mind az aacheni kincseket, mind pedig a Nürnbergben őrzött birodalmi jelvényeket Bécsbe menekítették. Így a Német Nemzet Szent Római Birodalmának uralkodói jelvényei elkerülték azt a sorsot, ami az ugyancsak Nagy Károlyhoz kötött francia uralkodó jelvényeknek jutott ki, vagyis a barbár elpusztítást.

Hitler a jelvényeket visszavitette Nürnbergbe, s azokra valamelyik háborús bunkerban az amerikaiak találtak rá, akik a gyűjteményt visszaszolgáltatták az osztrák államnak, a Habsburg-monarchia jogutódjának. A legszentebb európai uralkodói jelvények ma már csak múzeumi tárgyak a bécsi Hofburg „Weltliches und Geistliches Schatzkammer” (a.m. ’Világi és egyházi kincstár’) nevű gyűjteményében.

A birodalmi jelvények

A birodalmi jelvények a Meyers Konversationslexikon-ból
(A felső sorban balra az Aachenban őrzött német király korona, középen a birodalmi alma, jobbra pedig a birodalmi (császári) korona, majd a jogar. A kép két szélén a szertartási kard (balra) és a birodalmi kard (jobbra). Középen a koronázási palást, illetve a keztyúk és cipők.)

Az „Aacheni jelvények”

1. Birodalmi vagy koronázási evangeliarum (Aachen, 8. sz. vége, a könyvborító későbbi, gótikus alkotás)

2. "István-burza” (karoling, a 9. század első harmada)

3. „Nagy Károly szablyája” (kelet-európai, a 9. század második fele. A kard nyilvánvalóan nem lehetett Nagy Károlyé, mert nem nyugati típusú kard, hanem a honfoglaláskori magyar sírokban is megtalálható nomád szablya egy igen szép példánya, mely akár lehetett valamelyik avar kagán díszkardja is, mely több más kinccsel együtt, hadizsákmányként kerülhetett a frankok birtokába, vagy éppen a magyar fejedelmi díszkard, amelyik valamelyik árpád-házi hercegnővel került nyugatra)

A „Nürnbergi jelvények”

1. A birodalmi korona ("Reichskrone") (nyugat-német, a 10. század második fele)

2. A birodalmi kereszt ("Reichskreuz") (nyugati német, 1024-25), a Szent lándzsa (longobard, 8-9. század) (balra, lent) és a Szent Kereszt egy darabkája (jobbra lent)

3. A birodalmi kard ("Reichsschwert") (a hüvely német, a 11. század második fele)

A birodalmi kard (balra) és a szertartási kard (jobbra) első részletes ábrázolása

4. A birodalmi alma ("Reichsapfel") (nyugat-német, kb, a 12. század második fele)

5. A koronázási palást (pluviale) (Palermo, 1133-34)

6. A koronázási öltözék

A koronázási öltözék darabja, éppúgy mint a palást, a Hohenstaufenek sziciliai udvarában készültek, s onnan kerültek a birodalmi jelvények közé.

(a) Alba (Palermo, 1181)
(b) Dalmatika (Palermo, 1140 körül)
(c) Harisnyák (Palermo, 1170 körül)
(d) Cipők (Palermo, 1130 körül vagy 1220 körül)
(e) Keztyűk (Palermo, 1220)

Ludwig Streitenfeld: II. Ferenc, német-római császár koronázási díszben
(Fején a birodalmi korona, jobbjában a jogar, baljában a birodalmi alma, vállán a palást, alatta az arannyal hímzett szegélyű alba, felette a sasokkal hímzett stóla.)

A koronázási keztyű (Palermo, 1220 körül)

7. Szertartási kard (Palermo, 1220)

8. Stóla (Közép-Itália, 1338 előtt)

9. Sasos dalmatika (felső-német, 1350 előtt)

10. Jogar (német, a 14. század első fele)

11. Aszpergil (szenteltvíz-szóró) (német, a 14. század első fele)

Az európai uralkodói koronák

2009-08-23T07:33:00.000-07:00

Európai uralkodói koronák

Tóth Endre

(HISTORIA 2000/05-06)

A Német-római Birodalom, a Magyar és a Cseh Királyság koronáján kívül más országban nem használták ugyanazt a koronát a koronázásokon. Spanyolországban és Portugáliában a középkorban pedig nem volt általános a korona használata. A középkorban az angol felségjelvényeket a Westminsterben, a franciákat a Saint-Denisben épült apátságban őrizték. Az újkorban Angliában és Oroszországban az új uralkodót gyakran olyan új koronával koronázták meg, aminek az ékköveit elődjének a koronájáról szerelték le: a régi koronának csak a váza maradt meg. A középkori koronákat és koronázási jelvényeket Angliában Cromwell Oliver törette szét.

XIV. és XV. Lajos francia királyok nem koronáztatták meg magukat. (A szerkesztő megjegyzése: a szerző téved, mindkét uralkodó esetében tartottak koronázást, csak nem rögtön a trónralépéskor, hanem jó pár évvel később, mert XIV. Lajos ötévesen, 1643-ban lett király, s a koronázása 1654-ben volt, 16 évesen, míg dédunokája, XV. Lajos 1715-ben ugyancsak ötévesen lett király, mivel nagyapja és apja is meghalt a dédapa, XIV. Lajos halála előtt. XV. Lajos koronázása 1722-ben volt.) Franciaország jelvényei a nagy francia forradalom alatt semmisültek meg. A lengyel koronázási kincset 1795-ben a poroszok elrabolták, később pedig megsemmisítették.

Dániában 1840-ben, Svédországban 1859 óta nem tartanak koronázási szertartást. (A szerkesztő megjegyzése: pontosabban, Dániában 1841-ben, Svédországban 1873-ban volt az utolsó koronázás.) Sem az egyesült Itália első királyát, Viktor Emmánuelt, sem János Károly spanyol királyt nem koronázták meg.

A Német-római Birodalom koronájának állandó őrzési helye nem volt, amíg Zsigmond császár (és magyar király) 1424-ben Nürnberget nem jelölte ki őrzési helynek; 1796-tól Bécsben őrizték. Az Anschluss után visszavitték Nürnbergbe, ahol a II. világháború végéig maradt. A Szent Koronával lényegében egyidős német császári korona - 1806 óta nincs használatban - múzeumi tárgy. A Kunsthistorisches Museum kezelésében lévő kincstárban, a bécsi Burgban van kiállítva minden olyan jelvénnyel együtt, amelyek birtoklása nem volt magántermészetu. A Habsburgok magánkincstára - úgy hírlik - 1919-ben "eltűnt", a család elvitte. Ebben volt például Erzsébet királyné koronája is, tehát a család magántulajdonának számított, ma nincs meg.

A Prágában őrzött Szent Vencel-koronát a Szent Vid-székesegyház melletti koronateremben őrzik, melynek ajtaján 7 vagy 9 zár van, ezek nemcsak a középkorban, hanem ma is működnek. Az egyik kulcs Havel elnöknél van: ez mindenesetre közjogi jelentőségre utal.

A lombard Vaskorona - mivel Krisztus keresztszögét is belefoglalták - a monzai dóm kincstárának tulajdona, oltáron őrzik. Egyházi tulajdonban van, ugyanúgy, mint a palermói Constanza királyné sírjából kiemelt korona.

Az alábbi felsorolás a koronázó jelvények készítésének idejét és jelenlegi őrzési helyüket tartalmazza:

1. A középkori itáliai királyság Vaskoronája, 9. sz. eleje, Monza, Keresztelő Szent János-katedrális
2. A Német-római Birodalom koronája 10-11. század, Bécs, Hofburg, Kincstár
3. A magyar Szent Korona korábbi részekből a 12. sz. második felében állították össze, Budapest, Országház
4. II. Frigyes császár koronája, 1212-1250, Palermo, Dómkincstár
5. "Szent Vencel koronája": a cseh korona, 15. század, Prága, Hradzsin, Szent Vitus-templom kincstára (A szerkesztő megjegyzése: helyesen 14. századi.)
6. Az orosz cári korona: a Monomachos-korona, 14. század, Moszkva, Kreml, Oruzsejnaja Palota - Állami Fegyvertár (A szerkesztő megjegyzése: a gyűjteményben rengeteg cári (nagyfejedelmi) fejdísz van, ami leginkább egy nomás süvegre emlékeztet, illetve ott vannak az orosz császári koronák, az uralkodó hatalmas gyémántos koronája, mely 1762-ben Nagy Katalin megrendelésére készült, illetve a cárné kisebb koronája, mely 1801-ben készült.)
7. A skót királyi korona 1540 körül, Edinburgh, Királyi palota
8. A svéd korona (XIV. Erik koronája), 1561, Stockholm, Nemzeti Bank (A szerkesztő megjegyzése: 1973 óta a stokholmi királyi várban.)
9. IV. Keresztély dán király koronája, 1588, Koppenhága, Rosenborg királyi kastély
10. Az osztrák császári korona - II. Rudolf koronája, 1602, Bécs, Hofburg, Kincstár
11. Bocskay István koronája, 17. század eleje, Bécs, Hofburg, Kincstár
12. Az angol korona: II. Károly koronája, 1662, London, Tower
13. A dán korona: V. Keresztély "abszolút" koronája, 1665-71, Koppenhága, Rosenborg királyi kastély
14. I. Pál cár koronája, 1776, egykor Szentpéterváron a Téli Palotában; a sorsa ismeretlen
15. I. Napóleon koronája, 1804, Párizs, Louvre
16. Bajor királyi korona 1806, München, Residenz, Kincstár
17. A norvég királyi korona, 19. század eleje, Trondheim, Norges Bank (A szerkesztő megjegyzése: a 2000-es évek óta a trondheimi érseki palotában van kiállítva.)

(Forrás: http://www.historia.hu/archivum/2000/tart000506.htm)

* * *

A szerkesztő megjegyzései

Tóth Endre írása érdekes, de nagyon sok téves információt tartalmaz.

1. Egy korona vagy több korona

A középkorban és az újkorban is, az uralkodóknak nem egy, hanem több koronája is volt. A koronák közül a legtöbb országban kiemelkedett egy korona és a hozzá tartozó egy vagy több jogar (királyi pálca), esetleg országalma (globus cruciger), kard és más jelvények (karperecek, sarkantyúk, stb.), amelyek ténylegesen vagy a kegyes hagyomány szerint az államalapító királyhoz vagy az uralkodó dinasztia szentjéhez, vagy akár mindkettőhöz kötődnek. Ez a korona (koronázási jelvények) volt a „királyavató” vagy koronázási korona, amelyet a középkorban szinte mindenütt a dinasztia legfőbb templomában őriztek. A legtöbb középkori királyságban csak azt a koronázást ismerték el érvényesnek, amely ezzel a koronával történt meg.

Az uralkodó azonban nemcsak a koronázáson viselt koronát, hanem sok más ünnepi alkalommal is, így például ünnepi misén vagy éppen a rendi gyűlésen. Erre a célra nem a többnyire szentként tisztelt királyavató koronát, hanem egy másik, ünnepi vagy házi koronát használtak. A feljegyzések szerint, Hódító Vilmos egy évben háromszor viselte a koronáját, húsvétkor, pünkösdkor és karácsonykor. Leszármazottja, a mai brit uralkodó – elődeihez hasonlóan – a Parlament ünnepélyes megnyitásán visel koronát, a „birodalmi ünnepi koronát” (Imperial State Crown), amely nem azonos a koronázó koronával.

A halott királyt is nagyon sokáig koronával, a külön erre az alkalomra készített halotti koronával temették el, míg az igazi uralkodói jelvény az uralkodó ravatalán jelent meg. Sok középkori és későbbi királyi sírból került elő halotti korona, így például III. Béla király és Anna királyné székesfehérvári sírjában is találtak egy-egy ezüstből készült halotti koronát, valamint jogart és kardot. Bátory István és a korábbi lengyel királyok halotti koronáit a waweli székesegyház kincstárában, a középkori svéd királyok halotti koronáit az uppsalai dómban őrzik.

2. Uralkodók és koronák

A középkori nyugat rangelső uralkodója a római császár – közkeletűbb nevén a német-római császár – volt, akinek uralkodói jelvényét a birodalomalapító Nagy Károly nevéhez kötötték. A máig fennmaradt császári korona azonban nem az ő számára, hanem 962-ben I. Ottó koronázására készült, amely mai alakját az oromkereszt és a középső ív hozzáadásával a 11. században nyerte. A birodalmi jelvényeket (Reichsklenodien) a 15. századtól kezdve a nürnbergi polgárok őrizetére bízták. A nürnbergi Szent Lélek kórház templomában őrzött birodalmi jelvények mellett a császárnak az ünnepi alkalmakra saját ünnepi vagy házi koronája is volt. A középkorból nem maradt fenn császári házi korona, azonban több ábrázolásuk ismert a 14-15. századi császárportrékról. Az újkorban készült császári házi korona, mely II. Rudolf császár számára készült, a mai napig fennmaradt, s 1804-től ez volt az osztrák császári korona, mely a császári címerben, 1867. után pedig a kettős monarchia közös államcímerében is megjelent.

A hagyomány a francia monarchia királyavató koronáját is Nagy Károlyhoz kötötte, s a többi uralkodói jelvénnyel együtt a Párizs melletti Saint-Denis királyi bencés apátságban őrizték. Valódi készítési ideje nem ismert, talán II. Fülöp Ágost idején készülhetett, a 12. században. A francia királyok jelvényeihez tartozott még a XIV. században készült jogar, Nagy Károly koronás alakjával, illetve a király bírói hatalmát jelképező pálca, a végén az elefántcsontból faragott jobb kézzel (’le main de justice’), valamint Nagy Károly legendás kardja, a ’Joyeuse’) és sarkantyúi is, valamint több más házi (ünnepi) és halotti korona, királyi pálca és kard is. A francia uralkodók – ellentétben a császárral, az angol és más királyokkal, így a magyar királlyal – nem használtak országalmát A francia koronázási és királyi jelvényeket – néhány, ötletszerűen kiválasztott darabtól eltekintve – 1793-ban a forradalmi kormány parancsára a pénzverdébe szállították és beolvasztották, s csak alig maradt róluk valamennyire is megbízható ábrázolás.

A középkori angol monarchia királyavató koronáját a hagyomány Hitvalló (Szent) Edvárd, a szász dinasztia utolsó előtti királya nevéhez kötötte, de más hagyomány tudni vélte, hogy a korona eredetileg a Hitvalló egy nagy elődje, a 9. századi angol-szász király, Nagy Alfréd számára készült. Ezt a koronát a polgárháborúig (1640-1649) a Westminster Apátság kincstárában őrizték. (A Westminster Apátság valaha a St. Denishez hasonlóan királyi bencés apátság volt, amelyet a szerzetesrendek feloszlatása idején, 1538-ban megszüntettek. Rövid ideig a frissen alapított westminsteri püspök székesegyháza volt, majd I. Erzsébet idején nyerte el mai státuszát az angol egyházban, mint társaskáptalani templom, dékánnal és kanonokokkal.) A Szent Edvárd regáliának nevezett koronázási jelvényeket, a Towerben őrzött ünnepi (házi) koronákkal együtt Cromwell rendeletére összetörték és az aranyat és drágaköveket eladták. A hagyomány szerint a restauráció után a régi mintájára, azok másolataként készült új korona a régi arany és drágakövek felhasználásával készült, így valamelyes folytonosság létezik a Hitvalló eredeti koronájával.

Az első lengyel király, Meskó (Mieszko) a német császártól kapott koronát, s azzal koronázták meg 968-ban, de az a korona már a középkorban elveszett. Az 1342-ben újraegyesített Lengyelország királyavató koronája I. Ulászló (Wladisław Łokietek) megrendelésére készült, s 1764-ig, az utolsó lengyel koronázásig szinte minden királyt azzal koronáztak meg. A koronát a legendás királyról, Merész Boleszlávról nevezték el. Merész Boleszláv koronáját, a többi öt lengyel koronával, számtalan jogarral és országalmával együtt a poroszok 1795-ben elrabolták, majd 1809-ben megsemmisítették. A szász királyok aranyozott ezüst koronája, királyi pálcája és országalmája ma a varsói Nemzeti Múzeumban, I. Ulászló díszkardja – a híres Csorba kard – pedig a krakkói Wawelben található.

Az egységes spanyol királyság 1478-ban jött létre, a Trastamara ház két ágából származó Ferdinánd aragóniai király és Izabella kasztíliai királynő házasságkötésével. Az aragóniai királyságban szokás volt a koronázás, a kasztíliai királyságban azonban nem, s az egységes spanyol királyság a kasztíliai királyság szokásait vitte tovább, így a spanyol királyokat felkenték szentelt olajjal, de nem koronázták meg. Szimbolikus használatra készült korona és talán más jelvények is, amelyek a 18. században elvesztek, állítólag befalazták őket valahol a madridi királyi palotában, de a helyet elfelejtették, s azóta sem találták meg. A spanyol parlament, a Cortes ünnepélyes megnyitásán az uralkodó trónja előtt egy párnán elhelyezett korona és jogar a 19. században készült. A portugál királyságban a 17. századig szokás volt a koronázás, azonban akkor felhagytak vele, így az utolsó portugál királyokat már nem koronázták meg. A szimbolikus használatra készült 18-19. századi korona a Lisszabon melletti ajudai királyi palotában látható.

A skandináv monarchiákban a koronázási szertartást a 19-20. században szüntették meg. Az utolsó dán koronázás 1840-ben volt, az utolsó megkoronázott svéd király II. Oszkár volt, míg Norvégiában a koronázást 1908-ban, VII. Haakon 1906-os koronázása után törölték el.

3. A fennmaradt koronák és koronázási jelvények

A német-római birodalom uralkodói jelvényei, közte a koronázási öltözék szinte minden darabjával, hiánytalanul fennmaradtak, s ma a bécsi Hofburgban, a Schatzkammerben őrzik őket. Itt vannak az osztrák császárság (Kaisertum Österreich), valamint a rövid életű lombard-velencei királyság uralkodói jelványeit is, valamint az Aranygyapjas rend (l’ordre de toison d’or) kincstárát is. Az egyes német tartományok – államok – uralkodói jelvényei közül, a porosz koronázási jelvények a berlini Charlottenburg kastélyban, illetve a dél-németországi Hohenzollern várkastélyban találhatók. A bajor és württembergi királyi koronák, valamint a badeni nagyhercegi korona a müncheni Residenz-ben, a stuttgarti régi várkastélyban, illetve a karlsruhei Bádeni Tartományi Múzeumban láthatók. A középkori német királyok koronája – ami nem azonos a Bécsben őrzött császári koronával – az aacheni dóm kincstárban van, s Nagy Károly fejereklytartóját díszíti.

A franciak koronázási jelvényeknek a forradalmak következtében csak kis töredéke maradt meg, azok a Louvre-ban láthatóak. A restauráció után újjáalkotott angol regália a londoni Tower kincsesházában (Jewel House) látható, míg a skót regália (The Honours of Scotland), a scone-i kővel együtt az edinburgh-i várban van. A korai középkori ír királyságnak nem maradtak fenn az uralkodói jelvényei, az ír koronaékszereknek nevezett kincseket, a Szent Patrik-rend gyémántokkal kirakott jelvényét és rendjel-csillagát 1910-ben ellopták, s azóta sem kerültek elő.

Az itáliái államok uralkodói jelvényei – a Tóth Endre cikkében felsoroltak kivételével – ma már nincsenek meg. A 19. században létrejött új monarchiák már nemigen készíttetek uralkodói jelvényeket, így nincsenek belga vagy bolgár koronázási jelvények. Az egykori szerb (jugoszláv) királyság jelvényei Belgrádban, míg a román király vasból (!) készült koronája Bukarestben van, s tudomásom szerint, egyik sincs kiállítva.

Az orosz cárok, majd császárok uralkodói jelvényei viszont hiánytalanul megvannak a moszkvai Kreml Fegyvertár (Oruzsejnaja Palata) nevű gyűjteményében, így azok némi sorbaállás után megnézhetők. A gyűjtemény hihetelen gazdag és változatos, s valóban egy régi nagyhatalom uralkodói kincstára, amelyben érdekesen keveredik a régi moszkvai udvar bizánci öröksége a nyugatos pétervári udvari stílussal.

A koronázás

2009-08-23T07:05:00.000-07:00

I. Mátyás, német-római császár felkenése és koronázása Frankfurtban (1612)

Zsoldos Attila

Koronázás

(megjelent: HISTORIA 2000/05-06)

Az új uralkodó királyi méltósággal való felruházását közkeletűen koronázásnak szokás nevezni, mivel a szertartás egyik lényeges eleme a koronának a király fejére való ráhelyezése volt. Valójában azonban a szorosan vett koronázás csak egyik, s nem is a legfontosabb eleme volt a királyavató szertartásnak. E szertartásnak éppúgy része volt az uralkodó formális "megválasztása" és a szentelt olajjal történő felkenése, mint az uralkodói hatalom szimbolikus átadása, valamint a korona mellett szerephez jutó további felségjelvények birtokbavétele is. Bár mindezen részletek együttesen közvetítették az uralkodói hatalmat, s elvben egyik részcselekmény sem nőtt a többi fölé, mégis a középkor politikai gondolkodása különösen nagy jelentőséget tulajdonított a felkenés aktusának.

Az uralkodó formális megválasztása: II. Erzsébet királynő kikiáltása (acclamation), 1953. június 2.

A felkenés

A szertartás ezen eleme ószövetségi mintát követ, ugyanis a szentelt olajjal való felkenés Saul és Dávid felavatásánál jutott szerephez, míg a keresztény egyházon belül a püspökké szentelésnél alkalmazták ugyanezt az eljárást. A 7. század végétől a hispániai nyugati gót királyok - elsőként a világi uralkodók közül - szintén a felkenés révén nyerték el méltóságukat. Az eljárás elterjesztésében a főszerepet azonban az játszotta, hogy a 8. század közepétől kezdve a Karoling-uralkodók felavatásának is ez lett a központi motívuma. A szentelt olajjal történő felkenés szimbolikusan is kifejezte a korai középkor politikai gondolkodásában azt a - más okok miatt is meglévő - elképzelést, mely szerint az uralkodói és a püspöki méltóság nem különül el egymástól élesen. A felkenés révén az uralkodó, mint "király és pap", mintegy püspöki hatalomhoz jutott országának egyházán belül, annak "irányítója és védelmezője" lett, követve ezzel a kései antikvitás keresztény császárainak példáját. Ez, a többnyire Karoling-királyeszme néven ismert nézetrendszer alapozta meg a világi uralkodók egyházpolitikai jogosítványait, amelyek ellen az "egyház szabadsága" nevében a 10. századi egyházi reformmozgalmak indítottak harcot. Az ezekből kifejlődő önállósulási mozgalmat legharcosabb képviselőjéről, VII. Gergely pápáról (1073-1085) gregorianizmusnak nevezték.

V. Keresztély dán király felkenése (salving) a Frederiksborg kastély kápolnájában (1671)

A koronázás rendje

Az első magyar királykoronázás eszmetörténeti hátterében ugyanezek az elvek tapinthatók ki. Magáról a szertartásról, forrásaink elégtelensége miatt, igen keveset tudunk. Amikor István koronázására sor került, a keresztény Nyugat országaiban már több szertartásrend (ordo) volt használatban, melyek az egyes részcselekmények sorrendjében és a szertartás során felhasznált liturgikus szövegekben különböztek egymástól, illetve az uralkodói felségjelvények terén is eltértek.

Az első lengyel koronázás, Jan Matejo festményén

Elterjedt feltételezés szerint István koronázásakor a német-római császárok felavatásakor használatos, ún. mainzi ordót alkalmazták volna. Az az idő szerint igen intenzív magyar-német kapcsolatok némi alapot nyújtanak is ehhez a hipotézishez, a bizonyító erejű adatok azonban hiányoznak. Ellene mond ugyanakkor ennek a feltételezésnek az egyetlen olyan 11. századi magyar koronázás, amelynek szertartásrendjéről viszonylag pontos képet adnak forrásaink. 1058-ban ugyanis I. András király (1046-1060), hogy biztosítsa öccse, Béla herceg -1060 és 1063 között I. Béla néven maga is király - ellenében fia, Salamon utódlását, megkoronáztatta az akkor még gyermek Salamont. A magyar krónikák híradása alapján az ekkor használt szertartásrend nagy biztonsággal azonosítható az Angliában a 8. század közepén összeállított, ún. Egbert- (más néven Dunstan-) ordóval. Ha ez a tény önmagában nem is bizonyítja, hogy István esetében szintén ezt a szertartásrendet alkalmazták, ennek feltételezése semmivel sem valószínűtlenebb, mint az említett mainzi ordó használatáé.

(Forrás: http://www.historia.hu/archivum/2000/tart000506.htm)

Varsó és Buda - 1945

2009-08-17T15:24:00.000-07:00

Kommentár nélkül ...

S két találós kérdés:

1. melyik a varsói királyi vár, s melyik a budai?

2. melyiket építették újjá az eredeti állapotnak megfelelően?

A budai vár évszázadai. Az újkori palota

2009-08-17T15:05:00.001-07:00

Az újkori királyi palota képei

A királyi palota 1784 után, a Gellért-hegy felől.
A dunai fronton az egyetem csillagvizsgáló tornya, az udvari fronton pedig még a megmaradt barokk kupola. A baloldali belső udvarban látszik a Szent Jobb kápolna magas teteje.

A palota az 1840-es években.
A csillagvizsgáló tornyot és a barokk kupolát és a magas manzard-tetőket elbontották és a középső épület-részre egy harmadik emeletet építettek

A királyi palota Szent Zsigmond-kápolnája. Elbontották 1960-61-ben

A nagy táncterem.
Épült 1900 körül, Hauszmann Alajos tervei szerint. Elbontották 1960 körül

A palota északi szárnya az ostrom után, 1945 körül, a kupola romjaiból fényképezve.
A baloldali magas manzard-tető a nagy táncterem feletti tetőszerkezet.
A háttérben a Sándor-palota romja, illetve mellette az egykori Honvédelmi Minisztérium épülettömbje, ami szinte teljes egészében állt. Helyén ma a földszint és a mezzaninig visszabontott épület egy része áll még.

A palota déli szárnya az ostrom után, 1945 körül, a kupola romjaiból fényképezve.
A helyzet itt rosszabb, mert szinte az egész tetőszerkezet megsemmisült, de az első emeleti teremsor födémje még voltaképpen még ép

A budai vár évszázadai. A középkori palota

2009-08-17T14:51:00.000-07:00

Zsigmond király és Hunyadi Mátyás palotája 1480 körül.
Hartmann Schedel metszete a Nürnbergi krónikából

Zsigmond király palotája, a Friss palota (rekonstrukciós rajz)

Az 1950-es években rekonstruált déli kaputorony

A déli nagy rondella

A budai vár évszázadai. 1686-1944: ostromtól ostromig

2009-08-17T12:47:00.000-07:00

Budapest megtévesztő nagyváros. Fekvése a Duna két partján és természeti környezete a budai hegyek lábánál, a város látképét meghatározó középületeinek nagyszerűsége a tájékozatlan látogatóban egy nagyhatalom fővárosának látszatát keltik. Mi magyarok is sokszor viselkedünk úgy, mintha egy nagyhatalom polgárai lennénk, legalábbis amikor a többi közép- és kelet-európai országról, azoknak polgárairól szólunk némi lekezeléssel és megvetéssel. A megtévesztő budapesti látképnek egyik, ha nem a legmegtévesztőbb épülete a budai királyi vár, hivatalos nevén Budavári Palota vagy Budai Várpalota. Építése jól jelképezi a magyar nagyhatalmi és birodalom-központi illúziókat, amelyek elöntötték a politizáló közvéleményt a XIX.-XX. század fordulóján, 1945. utáni sorsa pedig iskolapéldája annak, ahogy a „létező szocializmus” néven emlegetett valami a múlthoz, különösen pedig a közeli múlthoz viszonyult. Meg annak is, ahogy az eklektika korának építészeti örökségét a modernizmus korában a műértő közönség, s maga az építész-szakma kezelte.

Pusztítások, romok és újjáépítések: palota, egyetem, palota. múzeum

Luxemburgi Zsigmond és Hunyadi Mátyás gótikus és kora reneszánsz palotája a török hódoltság alatti elhanyagoltság, majd a vár ismétlődő ostromai következtében teljesen rommá váltak, s a maradékot a város XVIII. Század elejei újjáépítése során építőanyagnak használták fel. Ami pedig a föld alatt maradt, azt pont az újkori palotaépületet elpusztító ostrom, majd a maradékot is eltüntető helyreállítás során ásták ki, s legalább jelzésszerűen helyreállították. Így épült újjá a nagy rondella, a magyar várépítészet talán egyik leglátványosabb darabja, a mellette levő kaputorony, s épült vissza – egy 1541-ből származó metszet alapján – a Buzogány torony néven ismert őrtorony. A várfalakon belül pedig felépült a déli palotaépület első emeleti nagyterme, illetve közelében az egykori emeletes várkápolna alsó szintje.

Nyilván jobb lett volna, ha Budapest nem pusztul el az ostrom alatt, de én már gyerekkoromban is nagyon szerettem a várfalakat, meg az újjáépített gótikus tereket. Ha nem épülnek újjá – nagyjából hitelesen, s az újkori kiegészítéseket mindenhol hűségesen jelezve –, akkor még kevesebbet tudnánk a középkori építmények nagyszerűségéről. (Ezek a kiegészítések és újjáépítések messze jobban sikerültek, mint mondjuk a visegrádi alsó vár lakótornya, közismert nevén a Salamon torony, rettenetes vasbeton kiegészítése. Én persze egy teljesen újjáépített alsó várat szeretnék, a lakótornyon a rekonstruált magas tetővel, a maradványok és analógiák alapján visszaépített falakkal … De én bolond vagyok, s főleg romantikus.)

A budai hegy déli csúcsán újabb palota-építkezésre először III. Károly király idején került sor. Az építkezés előkészítése idején bontották el a palota utolsó maradványait, s hoztak létre egy nagyjából a mai járószinttel megegyező magasságban egy fennsíkot. Az akkor elkészült épület külső falainak egy része ma is áll, a palota-épület legdélebbi épületrészében, ahol most a Budapesti Történeti Múzeum helyezkedik el. (Igen jellemző módon, az eredeti boltozott tereket – az újkori palota legrégibb részeit – az 1960-as évek elején bontották el.) Az építkezés csak Mária Terézia királynő idején folytatódott, s készült el – Nicolaus Pacassi udvari építész tervei szerint – az elegáns, olasz barokk stílusú, szép palota, díszlépcsőkkel, díszteremmel és udvari kápolnával. Az 1770-ben a raguzai (Dubrovnik) ferencesektől visszaszerzett Szent Jobb tiszteletére a mai kupola mögötti udvarban, a nagy osztrák barokk építész, Hildebrand tervei szerint a kis ovális kápolna, amelyet viszont Hauszmann bontatott le a palota kibővítésének idején.

Királyi udvar azonban szinte soha nem tartózkodott benne, saját berendezése sem volt, s a lényegében használaton kívül álló épületet 1777-ben az uralkodó a Budára költözött nagyszombati egyetemnek adta át. Az egyetem céljaira akkor épült az egri líceum tornyára emlékeztető csillagvizsgáló torony, amely mintegy 1840-ig állt fenn. Az egyetem 1784-ben Pestre költözött, elfoglalva a feloszlatott pálos rend épületeit, s a rektorátus, a jogi kar és a teológia ma is ott vannak, immár több mint 200 éve.

A XIX. század első jó öt évtizedében a palota többé-kevésbé megőrizte késő barokk formáját. A csillagvizsgáló tornyot lebontották, s a középső épületrészre egy harmadik emelet épült, a belső terek egy részét pedig szolid klasszicista stílusban rendezték be. Ekkor már állandó lakói is voltak: előbb József nádor, mint királyi helytartó „alkirályi” udvara használta a palotát, utána rövid ideig a fia, István nádor, majd az 1849-es ostrom nyomainak eltüntetése után egy újabb Habsburg helytartó, Albert főherceg.

Az 1868-es kiegyezés után immár többé-kevésbé rendszeresen visszatérő lakója volt a várnak, a Budára, majd Budapestre látogató király és családja, bár önálló magyar udvartartás még elvileg sem volt egészen a rendszer végéig, de innen hajtatott a király a Mátyás templomba, a koronázásra, s itt fogadta az országgyűlést is. A palota a XIX. század végére az udvar állandó budai jelenléte nélkül is kicsinek, s főleg pedig elavultnak bizonyult, így Budapest akkori nagyvárossá válásával együtt került napirendre a királyi palota átépítése és kibővítése. A tervező építész először Ybl Miklós volt, majd aránylag korai halála után, 1890-től kezdve pedig Hauszmann Alajos.

A bővítés első terveiben még csak a krisztinavárosi szárny felépítése szerepelt – ahol ma a Széchényi könyvtár van – a Habsburg főhercegek és a remélt koronás vendégek elszállásolása céljára, míg a királyi pár magánlakosztályait a Duna-parti szárnyban rendezték be. A millenniumi építkezések során merült fel a dunai homlokzat kibővítése, amit Hauszmann az épület északi (a kupola alatti) szárnyának középére vetített megkettőzésével ért el. Ekkor alakult ki az épület méltán híres, mintegy 300 m hosszú, egybenyitható teremsora a dunai oldalon. A hosszan elnyúló épület már igényelt egy hangsúlyos közép-motívumot – ez lett a kupola, amely nem kötődött az épület egyetlen belső teréhez sem, egyszerű üres tetődísz volt. Hauszmann többé-kevésbé követte a régi XVIII. századi palota-épület elegáns olasz barokk stílusát, de jóval több vakolt ajtó- és ablakdísszel, amelyek el is fedték az eredeti kő burkolatot, s a részletkiképzésekben, főleg pedig a belsőkben már a késő eklektika szecesszióba hajló stílus elemeit alkalmazta. A funkció nélküli, s a palota többi részéhez képest valóban csiricsáré régi kupola már az elkészülése idején bírálatokat váltott ki. (Őszintén szólva, az új szerintem jobb, s egy-két részletétől eltekintve, jobban illik a palota egészének olasz barokk stílusához.)

A tervező munkák során rengeteg gyakorlati problémával kellett megküzdeni. A XIX. században mindenütt jelentősen megnőtt azoknak a polgároknak a száma, akik egy-egy udvari ünnepségre meghívást remélhettek, s a meghívottak fogadásával, elhelyezésével és persze mulattatásával kapcsolatban is egészen más követelmények merültek fel, mint akár csak egy évszázaddal korábban. A XVIII. században télen, a versailles-i kastélyban megfagyott a király hálószobájában éjjelre kint felejtett bor, s sem fürdőszoba, sem pedig mellékhelyiségek nem voltak. (Mindenki ott intézte a dolgát, ahol tudta, függöny mögött, a szerencsésebbek pedig valami hordozható szekrény-félére ülve. Mindez 1896-ban már elképzelhetetlen volt. A gyertya helyett villanyvilágítás, a kályhák és kandallók melege – vagy inkább hidege – helyett valamiféle korszerű fűtés kellett, s persze mellékhelyiségek.

Az udvari ünnepségekre érkező vendégseregek, s főleg a kocsik – persze lovas kocsik – mozgatása volt az egyik megoldandó probléma, ami szorosan összefüggött egy másik problémával, várhegy déli csücskén meglevő mintegy egy emeletnyi szintkülönbségnek, ami a Szent György tér utca-szintje, illetve a királyi palota meglevő épületének földszintje között mutatkozott. A megoldás egy hosszan elnyúló lejtő volt az épület mellett, illetve egy hasonló rámpa az épületen keresztül. Így a palota főbejárata a Szent György térre nyílott, s a hatalmas kovácsolt vas kapun át a kocsival a vendégfogadó térbe lehetett jutni, onnan a ruhatárba, majd a dísztermek sorába, míg a kocsik az épület túloldalán juthattak ki a szabadba. (Ebből az elrendezésből már semmi sem maradt, a főbejáratot és a kocsi-áthajtót a helyreállítás során elbontották, s a palota északi szárnyát egy negyeddel kibővítve, a vele szemben levő épületrésszel (a Mátyás kút épületszárnya) szimmetrikussá tették.) Az 1945 előtti állapotnak szerintem a legproblematikusabb része pont ez az udvar volt, a széles kocsi-lehajtóval, ami az első emelet – a dísz-emelet – szintjén indul, s a kút előtt ért le az oroszlános udvar szintjére. A nagy táncterem külső s belső kialakítása is túlságosan bombasztikus volt, a XVIII. sz.-i palota elegáns barokk épületeihez képest.

A mintegy háromszorosára kibővített palota épület 1904-re készült el, s voltaképpen csak 40 évig, a főváros 1944-45-ös ostromáig maradt ép. Felépítése nemcsak a rohamléptekkel fejlődő magyar építészetnek volt nagy teljesítménye, hanem a magyar képző és iparművészetnek is. A tervező munkák során Hauszmann végigjárta az akkori Európa szinte összes uralkodói székhelyt, s hosszas eszmecserét folytatott az udvarmesterekkel, a királyi udvarok üzemeltetőivel. Így a palota lényegesen modernebb és használhatóbb lett, mint a bécsi Burg. A palota minden berendezési tárgya, vasműves alkotása, de még az udvari étkészletek is az akkori magyar iparművészet legnagyobbjai – Thék Endre, Róth Miksa és Jungfer Gyula – műhelyéből kerültek ki. Tematikus termei – a neoromán stílusú Szent István terem, az olasz reneszánsz stílusú Mátyás terem – Fadrusz kolozsvári Mátyás-szobránaki kisebbített másolatával és Benczúr Gyula festményeivel –, a kupola alatt pedig a Habsburg terem Lotz Károly mennyezet-freskójával a magyar történelem nagy korszakait és a történelem folyamatosságát jelenítették meg.

A nagy állami építkezéseket nemcsak most, hanem akkor is rengeteg jogos, s persze még több jogtalan kritika övezte. A Duna-parti új Országháznak éppúgy, mint a kibővített királyi várnak is, rengeteg kritikusa volt. Pedig, ha jól meggondoljuk, Budapestből ma is az mutogatható leginkább, ami 1825 és 1914 között felépült.

Ferenc József utoljára talán 1908-ban járt a budai várban, az utolsó király, IV. Károly pedig a koronázásán, összesen egy napig, majd még talán pár alkalommal. Az 1919-es kommün idején hatalmas sapkát húztak a kupolát díszítő, három méteres koronára, de az épületnek más baja nem történt. 1920-tól Horthy Miklós kormányzó lakott a krisztinavárosi oldalon, az épület jó részét a kormányzói kabinetiroda és a tisztviselők lakásai foglalták el, a Duna-parti dísztermeket múzeumként lehetett látogatni. Abban a korban sokkal kevesebb állami látogatás volt, mint most, ebben a repülőgépes világban, s Magyarország amúgy is szinte teljesen kimaradt a nemzetközi diplomáciai forgalomból. Budapest egy nagy birodalom társ-fővárosából egy ellenséges szomszédok által körülvett kis ország fővárosa lett. Államfői vendég utoljára 1937-ben járt a budai várban, III. Viktor Emánuel olasz király, majd egy évvel később, az 1938-as Eucharisztikus kongresszusra érkező Eugenio Pacelli bíboros államtitkár, a későbbi XII. Piusz pápa.

Antall György

(Az írás egy két részes cikk első része, amelyik először a http://www.konzervatorium.hu/ oldal blogján jelenik meg.)

A köngisbergi vár

2009-07-26T11:01:00.000-07:00

A német lovagrendi vár 1400 körül

A porosz herceg vára 1560 körül

A reneszánsz vár 1613-ban

1660

I. Frigyes király megkoronázza saját magát a vártemplomban (1701)

A vártemplom 1800 körül

A vár tornyai a belvárosi házak fölé magasodnak (1830)

I. Vilmos király megkoronázása (fent) és a rendek hódolata (Huldigung) (1861)
- a második és egyben utolsó porosz koronázás!

A vár belső udvara a templommal és a régi toronysisakkal (1864)

A rendi marsall rezidenciája

A vár a tó (Schlossteich) felől - 1930 körül

A rommá lőtt Königsberg
- az előtérben balra a Dóm oldalához épített Kant-emlékhely, Kant sírjával,
a háttérben pedig a kiégett vár

A felrobbantott romok - 1969 (!)

A kerek torony felrobbantása 1969-ben

A vártemplom felrobbantása 1969-ben

Ez már tényleg nem Königsberg, hanem sokkal inkább Kalinyingrád, a hős szovjet város
- az egykori Schlossplatz az 1980-as években

Königsberg

2009-07-26T06:56:00.001-07:00

A königsbergi óváros, közepén a várral

Az 1255-be alapított Königsberg – hivatalosan 1936-ig Königsberg im Preussen, majd 1946-ig Königsberg (Preussen), 1946 óta pedig Kalinyingrád – 1457 és 1945 között Kelet-Poroszország közigazgatási és művelődési központja volt, Immanuel Kant szülővárosa, s a porosz királyok koronázó városa.

A várost a Német Lovagrend alapította, akiknek rendi vára volt a későbbi vár magva. A város a nevét II. Ottokár cseh király tiszteletére kapta. 1330-tól a rendi marsall tartotta ott hivatalos székhelyét, 1457 után pedig, amikor a lovagrend elvesztette Marienburgot (ma: Malbork, Lengyelországban), a vár a Német Lovagrend nagymesterének (Hochmeister des Deutschen Ordens) székhelye lett. A város és a vár 1526, a lovagrend szekularizációja után a Porosz Hercegséghez tartozott. Az első porosz király, I. Frigyes 1701-ben a königsbergi vártemplomban vette fel a koronát. 1773-tól Kelet-Poroszország tartományi fővárosa volt.

A II. világháborúban a város az egymást követő brit légitámadások, majd a többhónapos königsbergi csata során, 1945 áprilisáig szinte teljesen rommá lett, a Vörös Hadsereg ostroma során pedig még tovább pusztult. A háború végéig megmaradt német lakosságot a szovjet hatóságok kevés kivétellel 1948-ig mind kitelepítették.

A potsdami megállapodások eredményeképpen Kelet-Poroszország déli része Lengyelországhoz, északi része, Königsberggel együtt, a Szovjetunióhoz, közvetlenül pedig az Orosz FSzSzK-hoz került, ma pedig egy orosz enklávé a Baltikum háta mögött. A város hagyományos orosz neve Кёнигсберг (Kjonyigszberg) volt, de 1946-ban az akkoriban meghalt szovjet államfő, Mihail Kalinyin emlékére Kalinyingrádnak nevezték el. A város egész a szovjet korszak végéig zárt terület volt. Orosz lakossága az elmúlt két évtizedben elkezdte felfedezni a porosz múltat, restauráltak egy pár megmaradt épületet, így például a gótikus Dómtemplomot, s még az is felmerült, hogy az 1969-ben felrobbantott várat is újjáépítsék.

A varsói királyi vár képeken 2.

2009-07-25T11:43:00.000-07:00

A varsó vár a II. Köztársaság idején, a levegőből

A Zsigmond oszlop és a torony az utolsó békeévben

1939. szeptember 17. - a királyi vár lángokban

A nagy bálterem, beomlott mennyezettel

A kiégett vár 1940-ben

A földig rombolt királyi vár 1945-ben
(az előtérben heverő nagy kődarab a Zsigmond-oszlop egy darabja)

Romok

Az újjáépített királyi vár napjainkban
(jobbra a fehér épület a királyi könyvtár és a Réztetős palota, előtérben a Zsigmond-oszlop)

Az újjáépített vár a Zsigmond oszloppal

A nagy bálterem az eredeti terveknek megfelelően,
a legapróbb részletekig újjáépítve

A Canaletto (tkp. Bernardo Belotto) terem

Ez a kép talán a gondos restaurálás jelképe is lehetne:
a várat úgy építették újjá, hogy felépítették a XV. sz.-i Curia maior gótikus ablakait is, ahogy azok az 1930-as években a későbbi vakolat alól előkerültek!

A varsói királyi vár képeken 1.

2009-07-25T11:31:00.000-07:00

A varsó vár napjainkban

A vár 1656-ban

A barokk várkastély III. (Sobieski) János király idején
(a háttérban a vár legjellegzetesebb része a hatalmas Zsigmond-torony)

A II. Szaniszló Ágost idején kiépült Visztula-parti szárny a kertekkel